Első alkalommal, három évvel ezelőtt próbáltuk felkeresni a
kazári riolittufa mezőt. Akkor két órát bolyongtunk az erdőben aztán
csalódottan visszafordultunk, mert nem találtuk meg a világhírű látványosságot.
2017. április 15-én egy újabb felfedező kísérletet tettünk, ezúttal négyen
indultunk, két unoka társaságában. A főutcán előzetesen érdeklődtünk a javasolt
útvonalról, és a Béla utca végére irányítottak bennünket, ahonnan mintegy két
kilométer gyaloglás után érhetünk a nevezetességhez. Tanakodtunk még, hogy
esetleg a helyi kocsmában, vagy a múzeumban is kellene tájékozódni, de végül
ezt elvetettük. Hallottam róla, hogy esetleg a TUFA-TAXI-val is lehet utazni,
de nem tudtam a telefonszámot, és különben is egy magára valamit adó turista
nem taxizik a hegyekben.
Amint
leparkoltunk a Béla utca végén, egy alacsony, köpcös, nagybajuszú, cserzett
arcú bácsi közeledett felénk. Kaptam az alkalmon, és megszólítottam:
– Jó napot kívánok, tudna nekünk segíteni? –
kérdeztem a barátságos helybéli lakostól.
– Természetesen,
azért jöttem ide, mert láttam, hogy kirándulók – jött a válasz, azzal rögtön
lekezeltünk, és bemutatkoztunk egymásnak.
– A
riolittufa mezőt keressük, merre induljunk, és hogy találunk oda?
– Ide
tessék figyelni, nagyon egyszerű, mutatom is az utat. Ezen a kocsiúton
induljanak el, ez egyenesen oda vezet, csak arra figyeljenek, hogy mindig csak
balra menjenek, soha ne forduljanak le jobbra. Ott a távolban látja azt a
meredek szakadékot?
– Látom,
azt remélem, nem kell megmászni – aggodalmaskodtam –, itt a térképen vannak
feltüntetve piros kereszt jelű turistautak, azt kell követni?
– Nem,
nem kell megmászni a szakadékot. Ide figyeljenek, csak mindig balra menjenek az
a legrövidebb út. El lehet jutni a jelzés mentén is két irányban is, de az
sokkal hosszabb az egyik irányban, a másik irány pedig nagyon vizenyős.
– Úgy
látom a térkép szerint a patak mentén vezet az út a tufához.
Sándor
bátyám kissé kezdte elveszíteni a türelmét az okoskodásom miatt, és némi
ingerültséget éreztem a hangjában:
– Mondom,
hogy ne a patak mellett menjenek, mert ott térdig süllyednek a sárban. Régen
ott volt kijelölve az út a patakon túl, de higgye el nekem nem érdemes arra
próbálkozni. Valamikor én is elkísértem a kirándulókat, én ismerem a környéket,
de ma már nem bírja a lábam. De hallgassanak rám, mindig csak balra menjenek
ezen az úton, el sem lehet téveszteni. Látja azt a nagyfeszültségű vezetéket,
nagyjából abban az irányban van a tufa. A szántás után majd találnak egy
vizenyősebb részt, ott szoktak a vaddisznók dagonyázni, aztán odébb majd lesz
egy bográcsozó hely, onnan már nem messze van a tufa.
– Három
évvel ezelőtt már próbálkoztunk, akkor a következő utca végéről indultunk a
piros kereszten, de nem találtuk meg, és eligazító táblával sem találkoztunk.
– Arra
is el lehet menni, az sokkal hosszabb út, a táblákat meg mindig ellopják.
Hallgassanak rám, csak ezen az úton menjenek, mindig csak balra, el sem lehet
téveszteni. Azt szeretném még mondani, ha odaérnek, ne lépjenek a szélére, mert
ez a tufa olyan, mint a szappan, nagyon csúszik, és könnyen töredezik. Ha
tovább mennek, megnézhetik még az elhagyott bányabejáratot is, az is nagyon
érdekes, találnak ott még barlangot is, de oda csak barlangász felszereléssel
érdemes leereszkedni.
Ennyi jó
tanács és alapos tájékoztatás után nagy reményekkel indultunk a könnyű kis
sétára a világhírű csoda irányába. Az
információs táblán még fél szemmel rápillantottam a TUFA-TAXI telefonszámára,
de gyorsan elhessegettem a kísértést, ilyen gyönyörű időben két kilométer séta
a biztos tudás birtokában nem okozhat problémát. Elhaladtunk egy kalyiba
mellett, a gyönyörű napsütéses szélcsendes tavaszi idő csodás hangulatot
árasztott. A kocsiúton a keréknyomok mélyen belesüllyedtek a talajba, látszott,
hogy itt csak terepjáróval, vagy traktorral szabad útra kelni. Talán kétszáz
métert haladtunk, amikor az első gyanús jellel, egy korhadt fatáblával
találkoztunk. A tábla egy jobb oldal felé elkanyarodó ösvény felé mutatott.
Természetesen nem hagytuk magunkat félrevezetni, nem kanyarodtunk el jobbra,
továbbmentünk egyenesen, aztán egyszer csak egy szántáshoz érkeztünk, ahol az
út elfogyott. A szántás túloldalán
húzódott a patak. Sándor bátyám azt mondta, menjünk csak ezen az úton, de itt
véget ért. Megláttuk, hogy a szántás még csak néhány napos, és azóta egy jármű
keresztülment rajta. Továbbindultunk hát a kerék nyomában, a patakkal
párhuzamosan északi irányba. A szántás túlsó végén megtaláltuk a szekérút
folytatását, amelyen továbbhaladva balra kanyarodtunk a csupasz tufafal mentén.
Közben a telefonom Google térképén úgy láttam közeledünk a fehér folt felé,
amit a tufamezőnek véltem.
Amikor a
szekérút enyhén jobbra kanyarodott, elkezdtem kissé aggódni, majd határozottan
kelet felé folytatódott az ösvény, és áthaladtunk a nagyfeszültségű vezeték
alatt. A telefonom kijelzője szerint a célunk, a vezetéktől nyugatra terült el,
de nem voltam benne biztos, hogy a képernyőn feltűnő kis fehér piszok valóban a
tufamező helye. Miközben egyre keletebbre jutottunk, aggódva kerestem valami
ösvény vagy elágazás nyomát, ami visszavezetne a vezeték keleti oldalára, de
semmi jel, vagy kitérő nem volt. Csak bandukoltunk egyre feljebb, egyre
nyugatabbra, egyre jobban kimelegedve. Levetettem a dzsekimet, mert már egyre
jobban beleizzadtam az erőlködés és a bizonytalanság okozta feszültség miatt.
Egy tisztásra értünk, ahol egy magasles és egy rovarcsapa volt elhelyezve. A
turistatérképet is elővettem, eszerint már a piros kereszttel jelölt ösvényt is
keresztezni kellett volna, és nyugat felé kellene haladni, de nyugatra csak a
„Sűrű” nevű erdős terület húzódott, a nevének megfelelő áthatolhatatlan
bozótossal.
Ekkor
merült fel bennünk először, hogy most itt véget ér az expedíciónk, és
elindultunk visszafelé, amerről jöttünk. Utólag már úgy gondolom, ha kicsit tovább
mentünk volna, akkor kereszteztük volna a piros keresztes hosszabb útvonalat,
ami talán elvezetett volna a tufához. Így viszont visszafelé nem találtunk
elágazást. A nagyfeszültségű vezeték alatt olyan sűrű tüskés bokrok állták az
utunkat, hogy hiába sejtettem a helyes irányt, nem tudtuk áttörni a bozótot.
Visszatértünk a szántáshoz, és a szélén elindultunk nyugatra, a patak felé. Egy
idő után megpróbáltunk a vadcsapáson észak felé behatolni az emelkedő irányába.
Itt azonban hamarosan ismét áthatolhatatlan tüskés galagonyabokrok
akadályoztak. Itt csak a vaddisznók tudtak a csapáson továbbcsörtetni. Annyira
belegabalyodtunk az útvesztőkbe, hogy alig tudtunk visszakászálódni a
szántáshoz. A többiek abban reménykedtek, hogy akkor tényleg befejtük a
kutatást.
Mondtam,
én még megnézem a patak parti ösvényt. És ott meg is találtam, az eredeti
szekérút folytatását. Ekkor láttam, hogy Sándor bátyám által emlegetett balra
tartó utat azért vétettük el, mert az ősgyep feltörésekor elszántották nyugati
és északi útszakaszt. A többiek nem túl nagy lelkesedéssel, de azért
beletörődtek, hogy folytassuk a keresést. A patak mentén északra haladtunk
zsombékos, mocsaras talajon, mivel nem is volt igazi patakmeder, a víz csakúgy
leszivárgott földben. Amikor megláttam egy öreg fűzfa törzsén a piros
keresztet, nagyon megörültem. Úgy tűnt végre megtaláltuk a helyes utat. Bár az
egy kicsit zavaró volt, hogy a nálam lévő térkép szerint a piros keresztes
túraútvonal nem erre vezet. Utólag néztem meg, hogy a térkép kiadása 1995-ös évjáratú,
több mint húsz éves. Egyébként a fűzfára festett piros kereszt is több
évtizedes lehetett, és a zsombékos mocsárban a vaddisznók is nyugodtan dagonyázhattak,
tehát nagy volt az öröm, úgyhogy örömünkben tovább haladtunk felfelé a
szekérúton, holott itt kellett volna jobbra letérni az öreg fűzfa mellett.
Kis idő
múlva az emelkedő szekérút egyre jobban bemélyült a kopár talajba, ahol előtűnt
a szürkésfehér tufamező, úgy éreztem lassan célba érünk, még egy utolsó
erőfeszítés és megláthatjuk a csodát. De a csoda elmaradt. Egy öreg tölgy
tövében megpihentünk és elfogyasztottuk a magunkkal hozott elemózsiát, majd
továbbhaladva egy fiatal tölgyerdőben e meredek emelkedőhöz értünk.
A Google
térképem szerint az út végén egy tószerű képződmény várt bennünket. Biztattam a
többieket, hogy még egy utolsó nekirugaszkodás és látunk valami érdekeset, de nem
hallgattak rám, azt mondták ők itt leülnek, és megvárnak, menjek amerre látok,
vagy kedvem van. Így is történt, száz méteres meredek emelkedő után megláttam a
tengerszem szerű bányató partját, ahol még egy horgásszal is találkoztam, egy
piros kereszttel jelölt út mellett.
A
horgász láthatóan nem igazán örült nekem, de készségesen segített a
tájékozódásban. Elmondta, hogy ez a gödör egy régi bánya beomlott bejárata. A
tó azért nem szerepel a térképen, mert hivatalosan nem létezik, csak úgy itt
van, és néhány mátraszelei horgász halat hozott bele, és most idejárnak,
nézegetik, hogy nőnek a halak. A keresett tufamező azonban nem itt van, hanem a
piros kereszttel jelölt ösvényen kell nyugati irányban visszamenni arra amerről
jöttünk. Telefonáltam a többieknek, és sikerült rábeszélnem őket, hogy
feljöjjenek megnézni a tengerszemű horgásztavat. A tó keleti oldalán egy
leégett erdőrészlet látszott, üszkös fatörzsekkel és kopár elszenesedett
talajjal.
Ismét
kikérdeztük a horgászt, hogy most merre menjünk, de egyre bizonytalanabbul
magyarázta az útvonalat. Bevallotta, hogy utoljára gyerekkorában járt a
riolittufa környékén, úgy emlékszik, hogy nyugati irányba kell menni. El is
indultunk nyugatra, nem igazán nagy lelkesedés kísérte a továbbhaladási
javaslatomat. Alig mentünk egy keveset a piros kereszttel jelölt ösvényen, amikor
találtunk egy eligazító táblát, rajta a „Riolittufa” felirat volt látható. Első
pillanatban még ismét fellángolt a lelkesedésünk, de nem tartott sokáig, mert a
tábla egyértelműen keleti irányba mutatott. Ez volt az utolsó csepp a pohárban,
amikor már végképp elfogyott minden reményünk, elfogyott minden erőnk,
lelkesedésünk, és már csak azon gondolkoztunk, melyik úton menjünk vissza az
autóhoz. Rövid tanácskozás után megszavaztuk, hogy arra menjünk vissza, amerről
jöttünk, és járt utat a járatlanért többé el nem hagyjuk.
Lefelé bandukolva
mindenféle összeesküvés elméletek kavarogtam bennem. Úgy éreztem szándékosan
térítettek el. Talán nem is akarják, hogy a nevezetes tufamezőt turista hadak
szemeteljék és tapossák össze. Talán Sanyi bácsi a TUFA-TAXI beépített ügynöke,
aki így tereli a kuncsaftokat a vállalkozás irányába. Az erdőből kiérve a
szántáson láttuk, hogy egy tucatnyi turista halad a távoli ösvényeken a
tufamező felkutatásának reményében. A parkolóhoz érve szóba elegyedtünk egy
éppen akkor induló csoporttal. Kérdeztük, látták-e már a híres tufamezőt. Azt
válaszolták, most próbálkoznak először, és csak annyit tudnak, hogy nehéz
megtalálni. A kocsmában azt javasolták nekik a helybéliek, hogy a fenyvesnél
nem szabad jobbra kanyarodni. Bevallottuk, hogy mi kudarcot vallottunk, és sok
sikert kívántunk a túrázásukhoz.
Ez volt
a második sikertelen kísérletünk.
Nem adjuk
fel!
Három a
magyar igazság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése