Ha becsukom a szemem... (8)

8.

         Nyolcadik osztályban Kovács Gabi volt az új fiú. A Nagykőrösi utcán laktak, Imrééktől nem messze, és szintén a vadászat érdekelte, mint Imrét, ezért ő is csatlakozott hozzánk, és Bocskai utcai foci délutánokon is bekapcsolódott a csapatba. Imre javasolta, hogy akkor alapítsunk egy céget. Mondtuk, hogy rendben van. Öten lettünk alapító tagok, a három Szablics gyerek, Kovács Gabi és én. Fogalmam nem volt mit jelent céget alapítani, de a Pál utcai fiúk gittegylete mintájára jó ötletnek tűnt. Néhány forintot betettünk a cég pénztárba, és Imre megrajzolta a jelvényünket, egy tigrist. A rajzot odaadtam Nagymamának, aki egy selyemből készült ruhadarabra ráhímezte a tigrist. Kifaragtam egy félméteres rudat, és erre felerősítve a hímzett selyemdarabot elkészült a cég zászlaja. A zászlót felváltva őriztük, és Imre vezette a cégnaplót.

         Egy expedíció szervezésébe kezdtünk. Az expedíció helyszíne Imréék házának a vízben álló pincéje, amelyik össze volt kötve a szomszéd ház pincéjével. Az expedícióhoz egy mosóteknőt kellett beszerezni, és gyertyát a világításhoz. Zseblámpa is volt nálunk tartalékban, de a gyertyafény tette igazán izgalmassá a kalandot. Az akcióhoz András és Bálint is elkísért bennünket, de végül a mosóteknőbe csak Imrével ketten fértünk el. A pincében nem volt mély a víz, de arra elegendő volt, hogy a teknőben billegve végig csónakázzunk a két pince sötét útvesztőjében. A Nagykőrösi utcában régen a borkereskedők építettek házakat, és ezeknek a házaknak fontos része volt a bor tárolására alkalmas pincerendszer. Amikor átértünk a szomszéd ház kijáratához, gyorsan felkaptuk a teknőt, kirohantunk a kapun és iszkoltunk vissza Imréék házába. A szomszéd házban valaki meglátott bennünket, és rosszallóan kiabált ránk, de szerencsére a nyitott kapun ki tudtunk szaladni, akkoriban még nem voltak napközben kulcsra zárva a házak kapui.

         Az iskolában mi lettünk a nagyfiúk, már kapuügyeletet is adtunk, és a kapunál azt engedtünk ki, akit kedvünk volt, és megengedhettük magunknak, hogy szünetben kiszaladjunk a sarki boltba kiflit venni. A régi osztályfőnökünknek, Dragollovich Gyula tornatanárunknak egyre több dolga volt az NB II-ben játszó Kecskeméti Dózsa foci csapatnál, aminek ő volt az edzője, és ezért Terebessy lett az osztályfőnökünk. Terebessy tanította a számtant és a kémiát. Ezek a tantárgyak nagyon izgalmasak voltak. Érdekes volt még a fizika óra is, amit Egyed Lászlóné tanított. A fiatal tanárnő izgalmasan kivágott kardigánja mögül felsejlő domborulatok még izgalmasabbá tették a fizika órákat. Ezzel szemben végtelenül unalmasak voltak a történelem órák. A történelmet az irodalommal együtt Radványiné tanította. Az irodalomban még lehetett némi érdekességet találni, mert sok regényt olvastam, csak éppen a kötelező olvasmányokat blicceltem el. A történelem azonban semmi érdekes információt nem hozott. A történelemkönyvben maximum az apró betűs részek voltak érdekesek, azt meg nem kellett megtanulni. Ezzel szemben az irodalomhoz hasonlóan Radványiné hosszú részeket diktált nekünk, amit a füzetbe kellett beírnunk. Ezek a termelőeszközök, meg a termelési viszonyok fejlődéséről, az osztálytársadalmak feszültségeiről és ellent mondásairól a forradalmi viszonyok kialakulásáról szóló dogmák voltak, amiket a tanárok a legutóbbi szemináriumon kaptak meg, mint irányadó direktívát.

         Évtizedekkel később jöttem csak rá, hogy a történelmünk mennyi érdekes, izgalmas elemet tartalmaz, ami az iskolai tanulmányainkból kimaradt. Radványinénak a menye is tanított az iskolában, mégpedig német nyelvet. Nagymamától akkor már tanultam néhány német szót, és lehetőség volt német különórára járni, ahová aztán jelentkeztem is. A német nyelv tanulása valamivel könnyebbnek tűnt, mint az orosz, és mivel nem volt kötelező szívesebben tanultam. Az orosz nyelvvel mindenki sokat bajlódott, volt olyan osztálytársam, akit ha felszólítottak egyszerűen csak állt némán, meg sem próbálkozott oroszul beszélni, nem volt hajlandó egyetlen szót kiejteni. A beszéddel nekem is problémáim voltak, ezért beiratkoztam orosz szakkörre is. Orosz szakkörön valamivel barátságosabb volt a hangulat, gyakoroltuk a ragozásokat, és aki orosz szakkörre járt, az általában eggyel jobb jegyet kapott, mint amit érdemelt. Társalgási szinten ezután sem tudtuk alkalmazni a bemagolt ragozásokat.

         A sakk iránt egyre nagyobb érdeklődéssel vonzódtam. Apámmal is gyakran játszottunk, néha sikerült is nyernem, de nem voltam biztos benne, hogy a tudásom miatt, vagy csak hagyta, hogy néha nyerjek. Az igazi győzelem az volt, amikor egyszer a Gulyás Pista bácsit sikerült legyőznöm. Imrével is gyakran játszottunk, változó eredménnyel, nagyjából egy szinten voltunk, de ezek nem voltak vérre menő küzdelmek. Ugyanúgy, mint a gombfociban itt is a lovagias játék volt a lényeg, és tényleg mindegy volt, hogy ki a győztes. Néha Imre apukája is kihívott egy-egy partira, ez viszont általában számomra fájdalmas vereséggel végződött. És ez bizony nagyon rosszul esett. Nem azért mert kikaptam, hanem az mód, ahogyan kikaptam. Az öreg Szablics valami elképesztő kombinációs képességekkel rendelkezett, és rövid idő alatt susztermattal győzött le. Utána persze vigasztalt, hogy ezen nem kell elkeseredni, mert ez egy ilyen játék, és szerinte van érzékem a sakkhoz, csak még sokat kell gyakorolni. Persze az ilyen vigasztalások semmit sem érnek, mert annál jobban forrt bennem a méreg, egy-egy vereség után.

         Még ennél is durvább volt az egyik albérlőnk, aki hajlandó volt leülni velem sakkozni, és amikor elkezdtünk játszani, akkor azt kérte, mondjam meg, hol álljon a királyom, amikor majd mattot fog adni. Én mondtam egy mezőt, és a vége az lett, hogy tényleg oda mattolt be. Ezek a sikerek és kudarcok vezéreltek, amikor jelentkeztem egy sakk tanfolyamra, amit az úttörőházban indítottak. Czár János volt a tíz főből álló szakkör vezetője, és módszeresen megtanított bennünket azokra a stratégiai és taktikai alapfogalmakra, fogásokra, amire az amatőr sakkozók nem is gondolnak. A tanításnak az volt a lényege, hogy a végjáték egyszerűbb, matematikailag kiszámítható elemeivel kezdtünk ismerkedni, ezután jöttek a középjáték bonyolult kombinációi, és végül a megnyitás fajtáival foglalkoztunk.

         Egy idő után versennyel ért véget a tanfolyam. A verseny döntő partiját Kiss Szilárddal játszottam, és valamilyen szerencse folytán sikerült a Szilárdot legyőznöm, és enyém lett az úttörő bajnoki cím. Szilárd kicsit jobb sakkozó volt nálam, de akkor pont elnézett valamit a táblán. Ezután Czár János négyünknek felajánlotta, hogy a Vörös Meteor sakk egyesületben folytassuk a sakkozást. Az egyesület klubhelysége a színház épületével szemközti épületben volt. Úgy hívtuk, hogy pinceklub, pedig nem pince volt, csak egy olyan terem, aminek nem volt ablaka. Valaha a ferences rendi szerzeteseknek volt az ebédlője, és ez lett most a sakkozók szentélye.

         Otthon kicsit beszűkült az életterem, mert három szoba teljes létszámmal megtelt albérlőkkel és idegenforgalmi vendégekkel, Nagymamával ketten beszorultunk a középső szobába. Az előszobából nyílt egy külön bejáratú nagyszoba, ahol két gépészmérnök és egy vegyészmérnök lakott. Hetente egyszer nekem kellett kitakarítani a szobájukat. Ilyenkor persze belenéztem a szanaszét heverő érdekes szakkönyveikbe. A legérdekesebb egy ábrázoló geometriai könyv volt, amihez egy kétszínű szemüveg is tartozott. Ha ezen a piros-kék szemüvegen át néztük az ábrákat, akkor a piros-kék vonalak kiemelkedtek a könyv lapjáról és a térben láthatóvá váltak a metszetek. Tetszett a dolog, és elgondolkoztam rajta, hogy ha még sem jönne össze ez a tengerész dolog, akkor esetleg megpróbálkozhatnék gépészmérnöki pályával. A tengerész foglalkozás viszont egyre kilátástalanabbá vált. Egy tanítónő átnézte a pályaválasztási lehetőségeket, aztán megállapította, hogy mivel Magyarország nem rendelkezik tengerrel, ezért tengerészképzés sincs. Talán a flottillánál lehetne elhelyezkedni, ahhoz viszont katonai pályára kell lépni.

         A beszűkült élettérrel szemben viszont kicsit mozgalmasabb lett az otthoni családi légkör. Az udvari kisszobába két lajosmizsei diáklány költözött be. Gáspár Ida Bözsi néniék szomszédjában lakott, és közgazdasági technikumba iratkozott be, a barátnőjével, Tóth Marival együtt. Esténként a középső szobában gyűltünk össze, Nagymama a heverőn ülve horgolta a terítőket, mi hárman pedig tanultuk a leckéket. Tanulás után kártyáztunk vagy valamilyen társasjátékkal múlattuk az időt. A két lány akkor már angolul kezdtek tanulni, és elhatározták, hogy átadják a tudásukat, és ahogyan haladnak, engem is megtanítanak. Sajnos ez a kísérlet hamar kudarcba fulladt, mert már bizonyos érthetetlen angol betűknek a kiejtése elvette a kedvemet az angol nyelv tanulásától.

         Imre viszont különórákon németül és angolul is tanult. Úgy szerveztük a programjainkat, hogy ne legyenek összeütközések a különórák és szakkörök miatt. Imre tartotta magát a vadász hivatáshoz, olyan sokat beszélt az afrikai vadászokról, hogy nekem is kedvem támadt egy vadászkönyvet elolvasni. Széchenyi Zsigmond Csui című vadásznaplóját Felföldi Laci bácsitól, Apám nővérének a férjétől kaptam kölcsön. Tulajdonképpen megértettem Imrének a vadászat iránti rajongását, én magam azonban nem kívánkoztam ilyen szárazföldi kalandokba keveredni.

         Az ősz egyik kiemelkedő eseménye volt a szüret Sanyi bácsiéknál. Nagymamával már szombat délután kibuszoztunk anyámékhoz, és Sanyi bácsi jött értünk lovas kocsival, és ő fuvarozott el hozzájuk, mert náluk aludtunk aznap. Alaposan meghajtotta a lovakat, és a lőcsös szekéren rázkódva alig vártuk, hogy véget érjen az út. Másnap reggel korán felkelt mindenki, és kivonultunk a szőlőbe. Népes rokonság jött össze, és igen vidám hangulatban ment a munka. Mivel a szőlőt nem szerettem nekem nem volt igazából örömöm a szüretben. Délben aztán az udvaron ebédeltünk, mindenki odavolt a birkapörköltért. Olyan sokan voltunk, hogy nem tudtunk székre ülve asztalnál enni, csak úgy mindenki keresett egy felfordított vödröt vagy ládát és úgy kanalaztunk. A birkapörkölt után jött a kemencében sült foszlós kalács, ami Bözsi néninek a speciális csúcsteljesítménye volt. Volt mákos tekercs, dióstekercs, lekváros bukta és üres, töltetlen fonott kalács, mindegyik felülmúlhatatlanul finom volt, és ahhoz foghatót azóta sem ettem soha sehol a világon.

         Október végén, halottak napjához közel eső hétvégén, a lajosmizsei temetőben sok ismerőssel és rokonnal találkoztunk. Már a temetőhöz vezető úton összetalálkoztunk Pali bátyámmal. Pali bátyámról Nagymama is gyakran mesélt, úgy emlegette, hogy a cirkuszos nagybátyám, mert egy cirkuszos lakókocsiban lakott, és úgy járta az országot. A felesége egy artistanő volt, és az ő körhintáját kérték kölcsön a Körhinta című film híres jeleneteinek a felvételéhez. Anyámmal kedélyesen elbeszélgettek, életemben ez az egyetlen alkalom volt, amikor találkoztam Pali bátyámmal, az arcára azonban nem emlékszem.

         A temetőben sétálva később még Dozsi bácsival is találkoztunk. Dozsi bácsi, teljes nevén dr. Szórád József, Veszprémben élt, és jogász volt a foglalkozása. Vele többször is találkoztam, fogalmam nincs, hogy miért volt Dozsi a beceneve. A felesége Bartal lány volt, és a temetőben a Bartal-kripta környékén beszélgettünk vele, legjobban az ő arca maradt meg az emlékeimben. János bátyámmal is találkoztunk egyszer valamelyik dűlőúton, róla csak annyi maradt meg az emlékeimben, hogy száz kilónál is kövérebb ember volt.

         Amikor novemberben végén lelőtték Kennedy elnököt, Imrével a gombfoci mérkőzések alatt kibeszéltük a hírekben hallott eseményeket, teóriákat állítottunk fel a lehetséges elkövetőről és felbujtóról. Nagyon izgalmas bűnügyi történet kerekedett ki belőle, hiszen pár nap múlva a feltételezett merénylőt is lelőtték. Hasonlított az egész Attila temetésének a legendájához, ahogyan ott azokat nyilazták le, akik tudták, hogy merre van a sír, úgy itt pedig a gyilkost lőtték le, hogy ne derüljön ki a felbujtó kiléte. Abban mindenki biztos volt, hogy a merénylő nem lehetett magányos gyilkos, de hogy az oroszok, vagy a kubaiak, vagy az amerikaiak álltak a háttérben, arról aztán lehetett találgatni és fantáziálni.

         A gombfoci kezdett egyre népszerűbbé válni, és Imre egy városi versenyre is benevezett. Én elkísértem, de nem vettem részt, mert a versenyen a két érintéses szabály volt érvényben, és pedig csak az egy érintéses játékot kedveltem. A versenyben a résztvevőknek egészen pofi, plexi lemezekből esztergált korongokból készült csapatai voltak. Egy kísérletet megért, de nem volt számunkra meggyőző, ezért maradtunk a mi hagyományos egyérintéses, házi gombfocizásunknál.

         A karácsonyi szünetet most is otthon Lajosmizsén töltöttem. Esténként korán besötétedett, és hosszabb időt töltöttünk a szobában, ahol a feldíszített fenyőfa különös hangulatot árasztott. A fenyőfa ágaira rögzített gyertyákat Anyám ilyenkor meggyújtotta, és a gyertyafény a petróleumlámpa világításával, a sarokban duruzsoló szenes kályha melegségével egy elmondhatatlanul csodás hangulatot teremtett. A húgommal és öcsémmel felkuporodtunk az egyik rekamiéra, és az életből elesett szerepjátékokat találtunk ki magunknak. Bandi öcsém még nem értette ezeket a szituációs játékok lényegét, de ráérzett a dolog lényegére, és igyekezett bekapcsolódni. Gabi húgommal mi eljátszottunk, egy bolti bevásárlást, vagy vendégségbe érkezést, vagy valami iskolai történetet. Közben az öcsém is bekapcsolódott, de nem az adott szituációnak megfelelően reagált, amin aztán mi nagyokat kacarásztunk. Bandit ezért elneveztük Jószomszédnak, ez azt jelentette, hogy egy jó szomszéd mindig jól jön az életben és bármit mond, vagy csinál, az hasznos és jó cselekedet. Mindegy volt, hogy milyen élethelyzetet játszottunk el, és Bandi mit mondott, vagy csinált, beillesztettük a játékba, és máris nem várt fordulat színesítette a történetet. Ezt napokon keresztül újból és újból ismételtük, esténként ott folytatva, ahol előző nap abbahagytuk, egészen a téli szünet végéig.    

         Mikor vége lett a téli szünetnek, ez alkalommal kicsit szomorúbb voltam, hogy haza kell mennem Kecskemétre, de pár nap múlva ismét visszazökkentem az iskolai élet forgatagába.

         Az 1964-es év egy nevezetes eseménnyel indult, Kecskeméten rendezték meg a Sakkvilágbajnoki zónaversenyt. A verseny helyszíne a Cifrapalota díszterme volt, és én is szerepet kaptam a rendezésben, a demonstrációs csapat tagjaként. A függőleges demonstrációs táblák, a versenyzők mögött, a festőállványhoz hasonló lábakon állt, a rajta elhelyezett mágneses bábukat pedig egy rúddal mozgattuk, a parti állásának megfelelően, hogy a nézőközönség folyamatosan láthassa a versenyzők lépéseit. Ezért a munkáért még fizetést is kaptunk. Elég fárasztó volt majdnem minden este órákon keresztül figyelni a sakkozókat és pontosan lekövetni a parti állását. Én az első táblához voltam beosztva, és itt egy Langeweg nevű holland versenyző ült asztalhoz esténként. Mivel a sorsolásnál ő húzta az egyes számot, ő mindig az első asztalnál ült, a többiek vándoroltak. Nekem nagyon szimpatikus volt a holland versenyző, már csak azért is, mert esténként ideadta a szendvicsét. Nem volt nagyon nagy ász, azért drukkoltam neki, hogy nehogy utolsó legyen, ami végül összejött, és 14. helyen végzett a 16 résztvevőből. Összesen 15 fordulós volt a verseny és február elején ért véget. A magyar sakkozók közül Bilek és Szabó László vett részt a tornán, amit a bolgár Tringov nyert meg, és Bilek a második helyezést ért el. Az én sakktudásom még nagyon távol állt ezektől a fenoménektől, és értetlenül figyeltem a partik alakulását. Nagyon sok volt az unalmas döntetlen, és nem volt látványos kombináció, ami szenzációt jelentett volna. Ennek ellenére a sakkvilág érdeklődésének a középpontjában éreztük magunkat, ami hosszú távú hatással volt életemre.

         Az iskola befejezésének közeledtével egyre több szó esett a pályaválasztásról és a továbbtanulásról. Egyik nap váratlanul megjelent pár ember a városi tanácsról, és felmérő dolgozatot írattak velünk. A dolgozaton hárman értünk el jó eredményt Csáky Lajossal és Szantner Ernővel. Ennek következtében felajánlottak egy tanulmányi szerződést egy budapesti közgazdasági iskola elvégzésére. Az iskola befejezése után a városházán alkalmaztak volna bennünket. Be is adtuk a jelentkezésünket, és mindhármunkat felvettek a Mester utcában lévő intézménybe. Sajnos nekem nem jutott kollégiumi hely. Összeült a családi kupaktanács és megvitatták a lehetőségeket. Nagymama alapból nem volt túl lelkes a gondolattól, hogy Budapestre menjek tanulni, de persze ezt nem mondta ki csak, apró kis megjegyzésekből lehetett érezni az aggodalmát, amiért egyedül maradna. Jobb szerette volna, ha Kecskeméten maradok. Anyám örült volna a továbbtanulásnak, ha kaptam volna kollégiumi elhelyezést, de albérlet fizetésre nem futotta az anyagi körülmények miatt. Keresztanyámék Soroksáron laktak, közel a Mester utcához, felmerült a lehetőség, hogy náluk lakjak, amíg iskolába járok. Valamiért azonban a Keresztanyám nem ajánlotta fel, hogy költözzek hozzá, sőt elég durván elutasította Anyámat, amikor ez szóba került. Keresztanyámnak nem volt gyereke, nem tudom miért, talán nem is akart, vagy nem lehetett.

         A családi viszályokat akkor nem érzékeltem, Keresztanyámmal továbbra is jól megvoltunk, és ünnepek alkalmából izgatottan vártam, hogy milyen könyvet kapok tőle ajándékba. Az életem alakulásában ez az időszak sorsdöntő jelentőségű volt, ha felvettek volna kollégiumba, egészen másképp alakult volna a sorsom. Valószínűleg jobb, hogy így alakult, és én magam sem éreztem csalódottságot. A sors iróniája, hogy a másik két osztálytársam sem a közigazgatásban folytatta a pályáját az iskola elvégzése után. Szantner Ernő a postára ment dolgozni, Csáky Lajos pedig festőművész lett, ez irányú tehetsége már az iskolában is érződött. Végül a Katona József gimnáziumba adtam be a jelentkezésemet, ezt Nagymamának is örömmel vette, mivel így mellette maradtam.

         A nyugodt hétköznapjaimat két hetedikes fiú ármánykodása zavarta meg. Valamiért rám szálltak a szünetekben, és azzal szórakoztak, hogy különböző megalázó parancsokat osztogattak, beszorítottak valamelyik sarokba, vagy egy szűk széntároló helyiségben. Közben azon nevetgéltek, hogy kínomban hogyan próbálok megszabadulni tőlük. Igazából fizikailag nem bántottak, mivel felmértem, hogy külön-külön is erősebbek nálam, annak ellenére, hogy fiatalabbak voltak, ketten együtt pedig esélyem sem volt szembe szállni az akaratukkal. Álmatlan éjszakáimban persze mindenféle tervet eszeltem ki, hogyan fogom az egyiket gyomorszájon, a másikat állcsúcson vágni másnap, de aztán nem lett belőle semmi. Inkább eltűrtem a zaklatásukat, abban bízva, hogy majdcsak megunják az ostoba szórakozásukat. Egyszer sem ütöttek meg, néha megcsavargatták a karomat, ha szabadulni próbáltam tőlük. Nekik csak az volt a fontos, hogy éreztessék a hatalmukat, hogy a szolgájuk vagyok és ezt valamiért rendkívül élvezték.

         Elég hosszú ideig szenvedtem ettől a megalázó helyzettől, amiből nem találtam kiutat. Árulkodni semmi esetre sem akartam, attól csak még megalázóbb lett volna a dolog. Kínos volt, hogy nálam fiatalabbaktól kell elviselni a szolgaságot, és kínos volt, hogy nem volt olyan barátom, osztálytársam, akitől segítséget kérhettem volna. Pedig biztosan lett volna segítségem, ha kértem volna, de az volt a csapda, hogy ha kértem volna, akkor be kellett volna vallanom, hogy ez a játék nekem kellemetlen és megalázó, és önmagam tehetetlen vagyok ellenük. Ezért inkább tűrtem és kivártam. A többiek nem tudtak róla, hogy mi történik közöttünk, ők csak azt látták, hogy hárman valamilyen szerepjátékot játszunk, amiből ők kimaradtak, és mindenki a saját dolgával foglalkozott. Lassan én is megszoktam a szerepemet, éreztem, hogy minél jobban tiltakozom, annál érdekesebb a számukra a kínzásom, és ha nyugodtan bent maradok a sarokban, amikor rám parancsolnak, akkor unalmassá válik a játékuk. Ezzel a stratégiával sikerült végül megszabadulni a zaklatásoktól, de nem vagyok benne biztos, hogy helyes volt a stratégiám. Talán jobb lett volna mégis állcsúcson és gyomorszájon ütni őket, még akkor is, ha fájdalmas következményei lettek volna. De az is lehet, hogy még durvább megaláztatást kellett volna elviselnem, amit viszont sikerült elkerülni. A személyiségemben azonban nyomot hagyott a rabszolgaság átélése, de lehet, hogy belülről következett, az is lehet, hogy ettől alakult ki bennem a nyomorult, nincstelen, szerencsétlen emberek iránti együttérzésem.

         A hétköznapok forgatagában a szombat délután lett a kedvenc időszakom. Ha rossz idő volt, akkor leültem a világvevő rádió elé, és a gombokat tekergetve kerestem a legújabb slágereket a különböző hullámhosszon. A külföldi slágereket főleg a Szabad Európa Rádió sugározta, sajnos eléggé rossz minőségben. Ha jó idő volt, akkor a városban kóboroltam, mindig újabb és újabb utcákat jártam be. A Rákóczi út túloldalán lakott egy idősebb fiú, akivel néha egyszerre indultunk csavarogni, és közben megbeszéltük a dolgainkat. Ő mutatta be nekem a város izgalmas épületeit. Ilyen különös épület Luther udvaron álló ház, ahol több bejárat és lépcsőház labirintusa kapcsolódik egymáshoz. Gábor azt állította, hogy 56-ban ez volt a forradalmároknak a főhadiszállása, mert innen tudták ellenőrizni a központot, és minden irányban volt menekülési útvonal. Az Arany János utca végén álló ötemeletes épületnek felmentünk a tetőszintjére, ahonnan elég jól be lehetett látni a város utcáit. Felmentünk a Nagytemplom tornyába is, onnan aztán még jobb volt a kilátás.

         Ezek nem voltak előre egyeztetett csavargások, csak néha itt-ott véletlenül összefutottunk. Egyik alkalommal, amikor találkoztunk, kicsit csendesebb volt a szokottnál, és ahogyan lépkedtünk, azt vettem észre, hogy a Piarista templom bejáratához érkeztünk. Aztán bementünk, és akkor láttam, hogy éppen kezdődik a mise. Beültünk a hátsó padba, és meglepődve figyeltem, hogy Gábor nem véletlenül erre járt, hanem tudatosan ide készült, és láttam rajta, hogy nem csak megszokásból követi a mise rendjét, hanem komolyan imádkozik. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert akkor én már nem jártam templomba, az iskolában tanult ateista, materialista, darwinista nézeteket teljesen elfogadtam, és azt hittem körülöttem a fiatalok között már mindenki istentagadó, csak a falusi vénasszonyok hiszik el a papok prédikálását.

         Tavasszal osztálykirándulásra mentünk, megnéztük a Budai hegyeket és a Visegrádi várat. A Budai hegyeket már korábban is láttam, amikor Jakab bácsi elvitt bennünket Sanyival és Nagyapáékkal együtt, hogy megmutassa Budapest nevezetességeit. A Visegrádi vár azonban különösen nagy élményt jelentett. A kiránduláson sokat kacarásztunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Egyedül Bengő Janinak voltak kellemetlen élményei, az ő rovására történt egy összeesküvés ellene. Bengő Jani két évvel idősebb, és ötven kilóval nehezebb volt nálunk. Szabó Jani, aki vele együtt bukdácsolt le a mi osztályunkba kitalálta, hogyan lehetne megviccelni a Bengőt. Az ugratás alapját a falánksága jelentette. Szabó Jani olyan szalámis szendvicset készített, amibe sok kis apró citrompótlót dugdosott a belsejébe. A turpisságról Bengő Janin kívül mindenki tudott, és csak egy alkalmas időpontot kellett kiválasztani, hogy mindenki jelen legyen a produkciónál. Abban biztosak lehettünk, hogy a Pufi el fogja fogadni a felkínált szendvicset, hiszen arról volt ismert, hogy mindig tömte a fejét, és mindig megpróbált valami kaját kunyerálni. Amikor aztán beleharapott a zsemlébe, vigyorogva figyeltük a reakcióját, majd a savanyú citrompótló megtette a hatását, és a fancsali képét látva kitört a röhögés. Szabó Jani izmos gyerek volt, most azonban jobbnak látta futásnak eredni, amikor a felbőszült Pufi üldözőbe vette. Pufi egyébként soha nem használta ki a nehézsúlyából adódó testi fölényét, és nagyon szelíd békés természetű gyerek volt. Valószínűleg most sem bántotta volna Szabó Janit, de a színjáték így volt igazán érdekes és mulatságos.

         A kirándulás csúcspontja a Visegrádi hegy megmászása volt. Amikor a hegy lábához értünk, akkor Szappanos Berci, a biosztanár kiadta a vezényszót, hogy irány a vár, és az ösvényeket elkerülve, a legrövidebb úton, árkon-bokron keresztül megrohamoztuk a várat. Bengő Jani és még néhány tanárnő persze az ösvényen jöttek és sokkal később értek fel.

         Tihany felé jöttünk haza, kerestük a visszhangot, de már nem találtuk. Siófokra a komppal keltünk át a Balatonon, ekkor láttam életemben először élőben a magyar tengert.

         Év vége felé egy színielőadásra vállalkozott az osztályunk, a Ludas Matyit adtuk elő. A szereposztásban természetesen Bengő Jani volt a Döbrögi, Ludas Matyi szerepét pedig Csáky Lajosra osztotta Terebessy, az osztályfőnök. Én valami apró kis harmadik alabárdos szintű epizódszerepet kaptam. A próbákon mindenki szorgalmasan kivette a részét és közösen agyaltunk rajta, milyen legyen az előadás. A próbákat a politechnika teremben tartottuk, délután három órakor.

         Egy alkalommal a kapuban összetalálkoztam Kullai Erzsivel, Tóni bácsinak az unokahúgával. Kiderült, hogy egyfelé megyünk, mert neki énekkari próbája volt gimnáziumban. Igen felemelő érzés volt az Erzsivel együtt végigmenni a Rákóczi utcán. Habár egy évvel idősebb volt nálam, és talán valamivel magasabb is, mégis büszkén lépkedtem mellette. Beszélgetés közben kiderült, hogy nemcsak gyönyörű lány, hanem okos és kedves is. A közbeszédben az volt az általános vélemény, hogy szép nők mindig gőgösek, és a csúnya nők a kedvességükkel pótolják a hiányosságaikat. Az Erzsinek nagyon szép hosszú vörösesszőke haja volt, fehér arcbőrét apró kis szeplők díszítették, hófehér fogai szabályosan sorakoztak a piros ajkai szélén. És az úton fesztelenül beszélgetve kitárgyaltuk a világ dolgait, a felnőttek hibáit és a sötét tanárok érthetetlen butaságait. Egyáltalán nem éreztem mellette zavaradottságot, és a világnak egy új eddig ismeretlen dimenziója tárult fel előttem.

         Nagyszerű élmény volt, és következő alkalommal ismét úgy alakult, hogy egyszerre indultunk próbára. Erzsi valahol a külvárosban lakott, és iskola után Tóni bácsiéknál várakozott, mert nem volt ideje hazabuszozni. Harmadszorra már nem bíztam a véletlenre az indulást, a verandáról lestem ki az udvarra, hogy mikor lép ki Tóni bácsiéktól, és csatlakoztam hozzá. Nem volt messze az iskola, talán negyedóráig tartott az út, kényelmes tempóban.

         Aztán néhány hét múlva elérkezett az előadás napja és a próbák véget értek, vele együtt a közös sétáink is. Ebben a kapcsolatban ennyi volt és semmi több, de így volt kerek és egész, olyan felejthetetlen élmény, ami egyszer adódik az életben. Még csak barátságnak sem mondható, egyszeri megismételhetetlen és elmondhatatlanul felemelő érzés, ami amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tovasuhant, fájdalommentesen elmúlt, de bármikor felidézhető kedves emlék maradt.

         Ahogy közeledett az év vége, készülődtünk a ballagásra, énekórán gyakoroltuk a ballagási dalokat. Mi meg voltunk győződve róla, hogy mi aztán nem tudunk énekelni, Terebessy pedig valamilyen csodálatos türelemmel bontotta le belőlünk ezt a gátat, és végül csodálkozva vettük észre, hogy közösen képeset vagyunk elénekelni a ballagási dalokat. Aztán arra is rájöttünk, hogy ez nem csak kényszerű feladat, hanem jóleső sikerélmény, és ezután már büszkén dúdoltuk a ballagási énekeket.

         A gimnáziumból megérkeztek a felvételi névsorok, és meghívást kaptunk egy iskolalátogatásra. Kíváncsian és nagy várakozással mentünk a látogatásra, az iskola életéről azonban nem sok tájékoztatást kaptunk. A látogatás lényege az volt, hogy közölték velünk, hogy felvételt nyertünk, és ezáltal automatikusan KISZ tagok leszünk.

         Szokás szerint az iskola végeztével amint elkezdődött a nyári szünet ismét hazamentem a tanyára, és megkezdődött a vakáció. Az első pár napon még óvatosan lépkedtem a göröngyös talajon mezítlábosan, de aztán gyorsan megszokta a lábam és a cipőt csak az esti lábmosás után kellett felhúzni lefekvés előtt. Új feladatként Anyám megtanított a kukorica kapálásra. Kaptunk egy hold háztáji földet valahol Alsólajoson, és ezt kétszer meg kellett kapálni, és egyelni. Kora reggel kigyalogoltunk a kukoricaföldre, és egészen a déli forró napsütés kezdetéig kapálgattunk, aztán hazamentünk ebédelni, majd a delelés után a szőlőben kellett valamit dolgozni. Apám otthagyta a TSZ-t, és a faluban a kefe- seprő gyártó KTSZ-nél kapott munkát, az asztalos brigádnál. Ez sokat javított a család helyzetén, mert itt már rendszeres fizetést kapott Apám, és az asztalos műhelyben keletkezett fa hulladékokat is kedvezményes áron meg lehetett venni. Hamarosan egyre több görbe söprűnyél gyülemlett fel a tanyánkon. Később elkezdődött a redőnygyártás, és az ott keletkezett hulladékból elkezdtünk egy toldást építeni a góré mellé. Ez nagyon izgalmas munka volt, az elkészített vázszerkezetre kellett felszögelni a léceket.

         Már korábban is segíthettem a kerítésléceket felszögelni, de abban nem sok sikerélményem volt, mert a kerítés kemény akácfából készült, és itt bizony a legtöbb szög elgörbült a próbálkozásaim során. A fészer építése azonban puha fenyőfából készült, és ebbe könnyen be lehetett verni a szögeket, csak egy kicsit kellett odafigyelni.

         A ballagási énekek dallama annyira bennem maradt, hogy gyakran munka közben is hangosan énekeltem. Aztán a rádióban hallott slágerek vezérdallamát is elénekeltem. Sikerült megszereznem egy kopott nemezkalapot, aminek a szélét cowboy mintára felhajtottam, és az úttörő kendőmet a nyakamba kötve a filmeken látott jelmezben jól éreztem magamat. Esetenként a disznóól kiganézásához még Apám gumicsizmáját is felvehettem, ami teljessé tette a vadnyugati hőssé válásomat. Egyik kedvenc dalom, a „Mexikói seriffnek van egy szőke lánya” kezdetű strófa volt, amit még a kórházban tanultam a betegtársaimtól. Jól megtanultam még Koós Jánosnak a „Micsoda nagyszerű dolog, amikor egymagam vagyok” című slágerét. De nem volt ellenemre valamilyen dallamos mozgalmi éneknek a harsány üvöltése sem, így aztán a barackfa tetején barackszedés közben előfordult, hogy felhangzott a „Fel vörösök, proletárok” című dal.

         Esténként felmásztam a létrán a padlásajtóba, ahonnan nagyszerűen lehetett látni a naplementét, és közben a furulyámon eljátszottam a betanult dalokat. Egy idő után már rájöttem arra, hogy olyan dallamokat is tudok játszani, amit még sohasem hallottam, csak éppen improvizáltam valamit, ami eszembe jutott, vagy úgy találtam, hogy jól hangzik. Ilyenkor az ember nem is gondolkodik a dallamon, az ujjak csak úgy maguktól mozognak.

         Egyik hétvégén lakodalomba voltunk hivatalosak a Balanyiékhoz. Ők egy kilométer távolságra laktak tőlünk, négy fiúgyerek közül a legfiatalabb nősült meg éppen. Birike néni Anyám egyik legkedvesebb barátnője volt, fiatalkorukban együtt jártak a padkaporos bálakba. Birike néni testvére, a Szarka Dini pedig Anyám nagy szerelme volt, aki aztán a háborúban eltűnt, és hiába várták haza, soha nem tért vissza. A lakodalomban nagy társaság gyűlt össze. Ott voltak a Kovács testvérek is. Anyám a kukoricakapálás közben sokat mesélt a régi időkről, a gyerekkoráról és a fiatalságáról. Elmesélte, hogy a Kovács Balázs és a Kovács Feró egykor a bálok rémei voltak, mert rendszerint verekedést provokáltak ki, és elrontották a hangulatot. Aztán egyszer a többi legény összefogott és a Kovács Balázst közösen biciklilánccal úgy elverték, hogy hetekig fel sem bírt kelni az ágyból. Attól fogva békességben zajlottak le a mulatságok.

         Örömmel mentem a lakodalomba, arra gondoltam, most majd jól belakok krémessel és tortával, és mindenféle édességgel. Aránylag jól is indultak a dolgok, tyúkhúsleves és sült hús volt bőven, de mire a tortát felvágták, úgy jól laktam, hogy alig bírtam egy szeletet begyömöszölni, később meg csak sóvárogva néztem, hogy itt van előttem a sok finomság, és már egy falat sem megy le a torkomon. Aztán elkezdődött az éneklés és mulatozás. Ez viszont a várakozásommal ellentétben egészen élvezetes volt. A magyar nótát akkoriban a városiaknak illett leszólni és utálni. Az iskolában én is ezt hallottam, és tanultam. A népdal az igen, az szép és értékes, de a magyar nóta, az giccses és értéktelen, és művelt ember nem szereti. Amíg Nagyapa élt, minden vasárnapi ebédnél hallgattuk a „Jó ebédhez szól a nóta” című műsort. A könnyűzenei műsorokban pedig a Zárai-Vámosi volt az idősek kedvence, amit viszont a fiataloknak illet végtelenül utálni és lecikizni.

         Ilyen előzmények után kellemes csalódással hallgattam a társaság nótázását. Zenekar nem volt, csak egy szál cigány adta meg a hangot a kopott hegedűjével, a mulatozók pedig sorban elénekelték kedvenc csárdásukat, kedvenc nótájukat. Egészen magával ragadott a hangulat. Rá kellett jönnöm, hogy az a bizonyos elátkozott magyar nóta nem is olyan borzalmas és elviselhetetlen. Persze egészen más volt a hangzása és hangulata a parasztemberek nótázásának, mint a rádióban hallott cirkalmas és cimbalommal díszített cigányzenének.

         A mulatság hajnalban a tetőfokára hágott. A mulatozók kivonultak az udvarra, néhány felmásztak a szalmakazal tetejére, és ott énekeltek, nótáztak.

         A következő napokban aztán a környéken mindenki erről beszélt. A boltos Rózsika néni gyakran szakított egy időt egy kis beszélgetésre. Anyámmal kicserélték egymás közt a legújabb híreket. Ilyenkor Rózsika néni bezárta a boltot, és beült a konyhába. Amikor már sokan várakoztak a bolt előtt, akkor bezörgettek a kapun, és Rózsika néni folytatta a munkáját, közben ő is továbbadta az Anyámtól hallott eseményeket. Ez volt a korabeli helyi hírmondó.

         A nagy lakónyilvántartó könyv vezetése is sok érdekes újság megszerzését biztosította. Ez a könyv a konyhaasztalban volt, és Anyám volt megbízva a vezetésével, és ő írta alá a kijelentő-bejelentő lapokat. Így aztán mindig tudtuk, hogy kik költöztek el, vagy hová jöttek új lakók, új tulajdonosok a környékben.

         Nagyon meleg nyár volt, nagyon nagy viharokkal, jégesővel, felhőszakadással. Szerencsére a jég nem sok kárt okozott, pedig a vihar után még órákon keresztül lapátolni lehetett a jégkását az udvaron, de mivel sok vízzel érkezett a növények csak kicsit károsodtak. A felhőszakadás után azonban hatalmas víztócsák keletkeztek a mélyedésekben. A korábban ásott gödrök helyén is megsüllyedt a föld, és ujjnyi vastag repedések keletkeztek. A homokos talaj azonban ezeket a vizeket is gyorsan elnyelte. Az egyik nagy barackfa a szélvihar következtében kettészakadt a földig. Az öreg barackfák egyre gyakrabban pusztultak ki. A negyven fából már csak hat darab maradt meg. Ahogyan a barackfák megritkultak, úgy egyre jobban éledeztek a szőlőtőkék, és a hangsúly a szőlőművelésre terelődött át.

         Korábban a terebélyes fák alatt a szőlőtőkék csak sínylődtek, és ha volt is rajtuk levél, szőlőfürt alig. A fák pusztulásával változott a helyzet. A kivágott fák helyére Apám bujtatással pótolta a hiányt. A szőlőben egész nyáron akadt munka, és a gyerekek is fokozatosan bekapcsolódtak. A kacsolás és kötözés könnyebb munkának számított, ebben a gyerekek is be tudtak segíteni. A karaszolás már kicsit nehezebb volt, ebbe pedig Mamuka tudott besegíteni, amikor éppen nálunk töltötte a nyarat. A karaszolók a pincepadláson voltak elhelyezve, és mielőtt elkezdtük a munkát, Apám egy reszelővel megélesítette a szerszámokat, aztán később én is eltanultam ezt a mesterséget is. A pince két ajtópárral volt lezárva, a külső ajtót egy vaspánttal lehetett bezárni. Ehhez egy háromszög végű kulcs kellett, és éjszakára mindig bezártuk. A külső ajtó után még egy ferde ajtópár következett, és ezen lehetett felmászni a pincepadlásra. A pincepadlás volt szerszámok tároló helye. Itt voltak az ásók, kapák, gereblye, kalapács, fűrész, szögek és drótok, meg mindenféle kincsek.

         Apám szinte minden hétvégén permetezett, vagy a szőlőt, vagy a gyümölcsfákat. A nyolc méter magas almafákat nagy nyomású permetezővel kellett permetezni, amibe egy pumpa volt beépítve, és a nyomás felpumpálása volt az én feladatom. A tartályon volt egy nyomásmérő, ami megmutatta mennyit kell pumpálni, általában százat kellett belepumpálni, hogy a műszer elérje a megfelelő nyomást. Az almafák permetezése valamilyen rovarölő méreggel történt, és ilyenkor nem volt szabad a kertben mászkálni, amíg Apám permetezett. A tartályhoz tartozott még egy hosszú bambuszcső, aminek a segítségével a fa tetejére is el lehetett juttatni a permetező mérget. Különösen az amerikai szövőlepke ellen kellett védekezni, mert ha valakinél ilyet találtak, akkor azt még meg is büntették.

         A krumplibogár is megjelent, mint kártevő. A bogár ugyan egészen kedves kis állatnak látszott, de lárvája lerágta a krumpli leveleket, és tönkrementek a növények. Kezdetben a gyerekek feladata volt, hogy végignézzük a bokrokat és összeszedjük a bogarakat és lárvákat, még jutalmat is kaptunk érte. Később azonban annyira elszaporodtak, hogy a krumpli leveleket is méreggel kellett permetezni.

         A szőlő permetezése egyszerűbb volt, mert a meszes rézgálic csak egy egyszerű fertőtlenítő gombaölő szer volt, aminek még az illata is kellemes volt, ellentétben a büdös BI58-as rovarölő méreggel. A szőlő permetezése előtt mindig kellett kötözni, vagy kacsolni, mert így hatékonyabb volt a permetezés. A kötözéshez meg kellett tanulni a rafia hurkolást, ami egy speciális csomó kötés volt. Hasonlatos a tengerészcsomóhoz. Ennek a kötözési módnak az ismerete a szőlőművelőknek egy különleges szakmai büszkeséget jelentett. Minden szakmának meg van a maga speciális szakmai fogása, ami megkülönbözteti őket a többi kontártól. A mi családunknak ez a tudás volt családi öröksége, a családi hagyománya. A nagykorúsági beavatási szertartást az jelentette, amikor a szülő megtanította a gyereknek a hurokra történő rafia csomózás módszerét. Onnantól kezdve már felnőttnek számított, és az asztalhoz is azzal a tudattal ülhetett az ebédhez, hogy már maga is kivette a részét mindennapi betevő előteremtéséhez.

         A kötözés és egyéb munkálatok közben Anyám elmesélte a családi legendákat, a régi történeteket, az ősök származását és küszködéseiket. A szőlőművelés hagyománya a Pálfi nagyszülőktől öröklődött. Anyám elmesélése alapján Pálfi nagypapa és nagymama valahonnan a Dunántúlról, Zala megyéből kerültek az Alföldre. Ott dolgoztak egy nagybirtokon, mint szőlőművesek, amikor beütött a filoxéra járvány, és a Dunántúlon kipusztultak a szőlőültetvények. Aztán a szakemberek rájöttek, hogy az alföldi homokos talajon a filoxéra nem tud megélni, és egy Kláber nevű földbirtokos Lajosmizse határában szőlőültetvényeket telepített, és ehhez a Dunántúlról toborzott embereket. Így kerültek a Pálfi dédszüleim Lajosmizsére, a Kláber-telepre, és hozták magukkal a szőlőművelés hagyományait.

         Azon a nyáron egy új játékot találtam ki, a képzeletbeli tolvajok üldözését. Ehhez a játékhoz egyetlen tárgyi eszközre volt szükség, egy könnyű kis furkósbotra, a többi a képzeletre volt bízva. Valamikori első kisgyerekkori emlékem, amikor Sanyi unokatestvéremmel Nagyapáéknál az asztal alatt vasutast játszottunk. Ott akkor Nagyapa két vasutas sapkája volt a tárgyi eszköz. Ettől aztán a környezet benépesült a fantáziánk által felépített állomás, mozdony, szerelvények és vonatsínek rengetegével.

         A tolvajok üldözéséhez azt a mesét találtam ki Gabi húgom és András öcsém részére, hogy barack tolvajokat láttam a kertben ólálkodni, és a mi dolgunk lesz elzavarni őket. A történet bizonyítására pedig a nevezetes furkósbotot különböző helyeken elrejtettem, majd titokban máshová tettem, miközben össze vissza rohangáltunk a kertben a fák és bokrok között bujkálva. Gabit már nem lehetett a történettel becsapni, de lelkesen beszállt a játékba, és végül András is elismerte, hogy látta a tolvajt elszaladni, hiszen mindketten határozottan állítottuk, hogy éppen most szaladt el. Lényegében azonban sikerült a termést megőrizni, a tolvajokat elriasztottuk, és ezzel heteken keresztül jól elszórakoztunk.

         A cséplés befejezése után Anyánktól kaptunk feladatot, ami újabb kiváló szórakozási lehetőség volt, a szalmazsákokat kellett feltölteni friss szalmával a Lipóczi Mariska néninél. Lipóczki Mariska néni áldott jó lélek volt, igen szerette a jó bort, és mindenkit „Léleknek” szólított, így hát magunk között mi is csak úgy emlegettünk, hogy a Lélek. A Lipóczi-tanya ötszáz méternyire volt tőlünk, a betonúton sem kellett átkelni, az árokpart mentén vittük magunkkal a kiürített szalmazsákot. Először azt gondoltuk nagyon hamar teletömjük a szalmazsákokat, de később kiderült, hogy ezek a szalmazsákok valami varázslatos módon képesek elnyelni a világ összes szalmáját. Közben persze nagyon jól szórakoztunk, bukfenceztünk és henteregtünk a szalmakazalban, és szalmával dobáltuk egymást.

         Amikor elérkezett augusztus közepe, a mezőgazdasági munkák megritkultak, és a tanya szépítése, karbantartása került előtérbe. Ekkor kezdődött a tapasztás és meszelés időszaka, hogy augusztus 20-ra tiszta udvar és rikítóan fehérre meszelt falakkal várjuk az ünnepet. A tapasztáshoz lószarra volt szükség, ennek beszerzése ismét a gyerekek feladata volt, ezúttal Czigány Béla bácsiékhoz mentünk a szükséges kötőanyagért. Béla bácsiékhoz mindig nagy örömmel mentünk, ők pedig nagy szeretettel és kedvesen és vidáman fogadtak bennünket. Mindig megkínáltak valamilyen finomsággal, mindig volt valamilyen különleges nézni való, kismalac vagy kiscsikó, sündisznó vagy teknősbéka, vagy egyéb érdekesség. Akármilyen küldetéssel mentünk át hozzájuk, mindig elég sokáig tartott, mire hazaértünk. Ezúttal még egy emlékezetes esemény történt, leomlott az egyik melléképület vályogból épített fala. Éppen az udvaron, a földön ülve beszélgettünk, ott volt Kovács néninek a fia, a Varga Ferkó is. Nem hiába volt gyakori vendég, hamarosan feleségül vette Bála bácsi Magdi nevű lányát, és az esküvő után néhány hónapra meg is született a legfiatalabb Varga Ferike. Amint ott beszélgettünk, egyszer csak minden előzmény nélkül kidőlt az előttünk húzódott fal. Szerencsére nem sérült meg senki, még egy csirke sem jár arra, a felső vályogdarabok mintegy fél méterre tőlünk zuhantak a földre. Teljesen értetlenül néztük a mini katasztrófát, nagy volt az ijedtség, de aztán mindenki lenyugodott, mi pedig hazamentünk.

         Amikor hazaértünk, megkezdődött a tapasztáshoz szükséges agyag előkészítése. Ez abból állt, hogy vizes agyagot a lószarral össze kellett gyúrni. Ez szintén fölöttébb izgalmas feladat volt. Czigány Rózsi néniék melletti tóparton már korábban irigykedve néztem a vályogvető cigányokat, amint mezítláb tapicskolva gyúrták a töreket a vályoghoz szükséges agyagba. Most aztán én is kipróbálhattam ezt az ősi mesterséget.

         Nyár vége felé még egy lakodalomba voltunk hivatalosak, ezúttal Budapestre utaztunk Anyámmal kettesben. A vőlegény Kátai Karcsi volt, aki egy távolabbi rokon, Nagyapa nővérének, Rózsi néninek a nevelt lányának a fia. Ezen az esküvőn koszorúslegény szerepet is megkaptam Valentics Klári volt a koszorúslány, aki t a vőlegény testvérének a lánya. A pesti rokonok nyaranta meglátogattak bennünket, és így nem voltak teljesen idegenek. Ez a mulatság kicsit más volt, mint a nyár elejei parasztlakodalom, de a hangulat itt is fergeteges volt. A zenekar lelkesen húzta a ritmusos táncdalokat, előkerült a csárdás mellett az új divatőrület a twist. Ez az új tánc jól jött a hiányos tánctudásom leplezésére, mert nem igényelt különösebb előképzést a ritmusos rángatózás.

         Az iskolakezdés előtt még volt egy nemszeretem feladat, megkezdődött a krumpli szedés. Apám ment elöl és sorban bontotta ki egy emberes kapával a bokrok alól a gumókat, mi meg szedegettük. Alapjában nem túl nehéz munka, nem is tartott sokáig, de a szeles időben a nyárvégi nyűgös hangulatban ez nagyon utálatos munka volt. Kezdetben úgy tűnt, hogy nem sok az egész, aztán soha nem akart véget érni, miközben undorodva nyúltam bele a rohadt krumpliba, és ronda varangyos békák is előkerültek. Annyi haszon volt a munkában, hogy most az egyszer nem sajnáltam, hogy véget ért a nyár.

Ha becsukom a szemem... (5-7)

5.

          Az ötödik osztályt nagy várakozással kezdtük. Végre felső tagozatos nagyfiúk lettünk. Ismét jött egy pár új fiú, és új tanárokat kaptunk, új osztálytermet. Az új helyem az osztályterem bejáratánál, a jobbszélső oszlopban a negyedik padsorban volt. A padtársam Kovács Bandó lett. Bandó az osztályban a második legmagasabb gyerek volt, anyukája is az iskolában tanított. Nem volt rossz gyerek, csak nagyon mozgékony és aktív, mindig volt valami sürgős mondanivalója, és állandóan mozgásban volt, nem szeretett mozdulatlanul ülni és némán figyelni az órán. Amikor csak lehetett torpedóztunk, vagy valamilyen firkálós játékot játszottunk. Persze ez tanárok függvénye volt, nem mindenkinél lehetett órán mással foglalkozni, de azért a negyedik sorban már nem voltunk annyira szem előtt. Bandó egyik kedvenc időtöltése volt a hadihajók rajzolgatása. Ámulattal figyeltem, amint az üres kockás papírra el kezdte húzogatni a vonalakat, és lassan kialakult a fedélzet, aztán a kémények és a hajóágyúk. A hajóágyúkat tudta a legváltozatosabban variálni. Voltak egycsövű, kétcsövű, előre és hátra irányított lövegek, az alsó vagy az emeleti szinten elhelyezve. Engem akkor ezek a modern hadihajók még nem érdekeltek, én még a vitorlás hajók bűvöletében éltem.

          Imre kölcsön adta nekem Dékány András könyveit, amiket sorra kiolvastam.  Nagyon tetszett a tengerészek kalandos élete, és inkább a vitorlás hajók típusait tanulmányoztam és próbáltam rajzolgatni. Bandó azt mondta ilyen hajókat már nem gyártanak, és gőzhajók vannak már a tengeren, sőt a tengeralattjáróké a jövő.

          A tanulással nem volt különösebb gondom, főleg a számtant kedveltem. A számtantanár az osztályfőnökünk, Terebessy tanár bácsi lett. Ez volt a megszólítás, tanár bácsi is tanár néni, az eddigi tanító néni helyett, mivel a felső tagozatban már tanárok tanítottak bennünket. A magyar nyelv és irodalom tanulással már kicsit nehezebben boldogultam, a versek bemagolása igen sok időmet elrabolta, és ha végül sikerült valahogyan megtanulni a János vitéz énekeit, utána elég gyorsan elfelejtettem. A nyelvtani szabályoknál a kivételek zavartak nagyon. A számtan-mértanhoz képest ez egy zavaros zagyvaság volt. A mértanban nincs kivétel, minden téglalap területét ugyanúgy kell kiszámolni. Ráadásul még azzal bosszantottak, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Erről, a hülyeségről csak harminc évvel később tudtam meg, hogy a „probat” latin ige téves fordítása szülte, mivel az eredeti „Exceptio probat regulam”, azt jelenti, hogy próbára teszi a szabályt, vagyis el kell rajta gondolkozni, hogy egyáltalán létezik-e az a bizonyos szabály.

          De a legnagyobb próbatételünket az orosz nyelv tanulásának a megkezdése jelentette. Még el sem kezdődött az első óránk, és már tudtuk, hogy utáljuk az egészet, tudtuk, hogy utáljuk az oroszokat, utáljuk az orosz nyelvet, és utáljuk az orosztanárt, már csak azért is. Konfár Mihály tanár bácsi aztán meg sem próbálta megrendíteni bennünk ezt az előítéletet, az elvárásoknak megfelelően osztogatta a pofonokat, körmösöket és egyeseket. Hosszú ideig pedig mást sem csináltunk, mint megtanultuk az orosz ábécét. Nekem csak akkor kezdődtek az igazi problémáim, amikor már beszélni is kellett. Általában a Szantner Ernővel voltam ügyeletes, vagyis „hetes”, akik egy hétig bent maradtak az osztályteremben a szünetek alatt, és óra elején jelentették a tanárnak a hiányzók számát. Orosz órán persze oroszul kellett jelenteni, amit rendszerint átengedtem az Ernőnek.

          Működött a besúgórendszer is, ami azt jelentette, hogy ha a tanárt óra közben elhívták a teremből, akkor megbízott valakit, hogy álljon ki a katedrára, és írja fel a táblára a rendetlenkedők nevét. Szerencsére engem sosem bíztak meg ilyen utálatos feladattal.

          Az ötödikesek aztán abban a kitüntetésben részesülhettek, hogy úttörővé váltunk, és az eddigi kék nyakkendő helyett piros nyakkendőt kellett kötni az egyenruhához. Voltak őrsi gyűlések, ahol megbeszéltük, hogy vasat és papírt fogunk gyűjteni. El is indultunk egy rozoga kézikocsival és bezörgettünk néhány házba, kaptunk rozsdás vasat és kidobott újságpapírt, otthonról is hoztunk valamit, és beadtuk a MÉH telepre. Ezzel nagyjából ki is merült az úttörő tevékenységünk, és mellette még meg kellett tanulni az úttörő 12 pontját, ami tulajdonképpen hasonlított a tízparancsolat elveihez.

          A hideg idő beköszönte után a tornaórák az osztályteremben voltak. Tornatanárunk Dragollovics György, a Kecskeméti Dózsa labdarúgó csapat edzője lett. Annak ellenére, hogy nem volt tornatermünk, alaposan megdolgoztatott bennünket. Helyben futás, ugrálás, gimnasztika, hasizom gyakorlatok a padokon, kimeríthetetlen tárháza volt az erősítésnek. Heti két alkalommal volt tornaóránk, garantált izomláz a kezdeti időkben, később hozzászoktunk. A hideg idővel megjött a fűtési szezon, a sarokban álló vaskályhát a fűtő kezelte, mire kezdődött a tanítás már jó meleg volt az osztályteremben. Egyik alkalommal észrevettük, hogy a kályhából gyanúsan büdös füst szivárog ki. Valaki eltalálta, hogy biztosan hazaengednek bennünket, és akkor megússzuk az aznapi felelést. Aztán hogy még biztosabb legyen a hatás, egy darab műanyagot is bedobtunk a kályhába. Amikor a tanár belépett a terembe, az orrfacsaró bűztől kétségbeesve egyből kiürítette a termet. Rövid tanakodás után hazaküldtek bennünket, a fűtőnek pedig elrendelték a kályhacső tisztítást. Másnapra persze kiderült a turpisság, és jól leszidtak bennünket. Nem tudni, hogyan jöttek rá a módszerünkre, talán megtalálták a műanyagdarabot, de az is lehet, hogy működött a besúgóhálózat.

          A magyar irodalom amúgy érdekes tantárgy volt, és a fogalmazások írásával sem volt gondom, csak életrajzok bemagolásával és az elemzések értelmezésével nem tudtam kibékülni. Radványiné egy elég rideg stílusban viszonyult a gyerekekhez. A feje búbján éktelenkedő hatalmas kontyba tűzött hajkorona, már elég volt ahhoz, hogy puszta látványától megfagyjon körülötte a levegő. Ehhez jött még néhány körmös, és nem volt probléma az óra alatti fegyelemmel. Végtelenül unalmasak voltak az óra alatt lediktált műelemzések leírása. Az olvasókönyvbe írt szövegeket ritkán kellett megtanulni, az volt az etalon, amit a füzetbe írtunk a diktálás alatt. Valószínű mire kinyomtatták a könyveket, addigra elavultnak számítottak az ott leírt nézetek, ezért a tanárok a továbbképzéseken hallottakat adták tovább. Mi persze egy kukkot sem értettünk meg belőle, talán a tanárok sem.

          Az osztályfőnöki órák viszont érdekesek voltak. Terebessy izgalmas témákat tudott előkaparni. Számára mindegy volt, hogy számtan óra, vagy énekóra volt, gyakran elkalandozott valamilyen filozófiai területre. Egyszer számtan órán jutott eszébe, hogy elmagyarázza nekünk az evolúció lényegét, felvilágosított, hogy az ember nem a majomtól származott, csak volt egy közös ősünk. Az énekórák is mások voltak nála, néha az udvaron tartotta meg az órát.

          A földrajz addig érdekelt, amíg a hegy- és vízrajzi térképet használtuk. Amikor már az ipari és bányászati adatokat kellett bemagolni, az már kínszenvedés volt. Kit érdekel, hogy hol bányásznak nikkelt, vagy lignitet? 

          Egyik osztálytársunknak, a Korom Misinek az apukája tragikus üzemi baleset áldozata lett. A Fémmunkás vállalatnál volt darukezelő, és egy kiselejtezett gép felemelése közben a daru gémje hozzáért az ötezer voltos villanyvezetékhez. Az áramütés halálos volt.

          Iskola után a tanulás nem jelentett túl sok elfoglaltságot, maradt időm könyvek olvasására. Új könyvet csak ritkán kaptam, ezért főleg Nagymama könyvtárából válogattam, régi kiadású könyvekből. Volt köztük Jókai, B. Traven, Mikszáth regény. Így aztán korán elolvastam a Halálhajót és az Akasztottak lázadását. Kicsit más volt a stílusa, mint az Ezeregy éjszaka meséjének, de újdonságnak számított, és érdekesebb volt, mint negyedszer olvasni a Kincskereső kisködmönt. Karácsonyra aztán Keresztanyámtól ismét kaptam egy Verne regényt, ami mindenben megfelelt az ízlésemnek. A rádióból állandóan a Pancsoló kislányt lehetett hallgatni, hetente egyszer pedig a Szabó-család című szappanopera közös hallgatása volt az esti program.

          Tavasszal szenzációs hír röppent fel, Gagarint a szovjetunióban földkörüli pályára lőtték ki. Nagyapa és az ismerősök, rokonok hitetlenkedve fogadták a hírt. Akik a háború alatt látták a szovjetunió nyomorúságos állapotát, nem hitték el, hogy valamilyen technikai kultúrában meg tudták előzni az amerikaiakat. Amerikából eddig csupa nagyszerű hír érkezett. Úgy tudtuk mindenki autóval jár, a háztartásokban mosógép, hűtőszekrény, háztartási robotok sorakoznak, és általános vélekedés szerint 50 évvel jártak előttünk a fejlődésben. Erre most jött a hír, hogy egy nyamvadt űrhajóst sem képesek fellőni.

          A hatvanas évek elején már kezdtem érteni az idő múlását, de még nem érzékeltem annak a gyorsaságát. Akkor még a napok is elég lassan teltek el, az évek múlása pedig nagyon lassú folyamatnak tűnt. Valahogyan az is szenzációs eseménynek számított, hogy a füzetben az új évben egy új évszámot kellett használni. Szinte állni látszott az idő, és elképzelhetetlennek látszott, hogy valaha felnőtt leszek. Úgy gondoltam, én mindig gyerek leszek, és ugyanazok a felnőttek lesznek körülöttem. Nem tudom ebbe a hamis gondolatvilágba mennyire játszott szerepet az olvasási szokásom. Az biztos, hogy nagyon sok könyvet olvastam, és nagyon sok olyan könyvet, amelyek a koromnak egyáltalán nem volt megfelelő. A könyvekben átélt regényes történetek a gondolatvilágomban gyakran beszűrődtek a valóságba. Annyira beleéltem magam az olvasott történetbe, hogy szinte már nem tettem különbséget a valódi és a képzelt világ között. Amikor csak tehettem olvasással töltöttem a szabadidőmet. Amikor pedig erre nem volt lehetőség, akkor magam képzeltem el valamilyen kitalált történetet, aminek én voltam a főhőse. Így szaladt el mellettem a hatvanas évek első két éve.

          Nagyapa 1962 elején megbetegedett, vakbéllel kellett műteni, bekerült a kórházba. A látogatásnál ezúttal öregíteni kellett magamat, mert csak 12 évesnél idősebbeket engedtek be. Én már a határon voltam, és szerencsére a portásnál nem kellett igazolványt felmutatni, elég volt szóban bemondani, hogy hány éves a gyerek. Talán egy hétig volt bent a kórházban Nagyapa, aztán amikor hazajött, akkor fekvőbeteg lett, és pihennie kellett. Nagyon megörültem, amikor tőlem kért egy könyvet, hogy olvasással töltse el a lábadozását. Kiválasztottam a Vadölőt, mert akkor már tudtam, hogy ez egy sorozat első kötete. Gondolatban már terveztem, hogyan fogom elolvastatni Nagyapával a Cooper regénysorozatot, majd megkapja a Verne regényeket. Aztán Nagyapa lábadozni kezdett, és lassabban haladt az olvasással, de pár hónap múlva újból bekerült a kórházba, ezúttal epekővel műtötték. Már közel jártam, hogy betöltsem a 12. évemet, és így a kórházi látogatásoknál nem kellett izgulni a portán.

          Egy cirkusz érkezett a városba, és iskolai szervezéssel mentünk egyik délutáni előadásra. Lélegzetelállító produkciók voltak. A légtornászok röpködtek a levegőben, a félelmetes vadállatok kezes bárányként engedelmeskedtek az idomároknak, és a bohócok tréfáin rengeteget nevettünk. Vidám hangulatban értem haza, és már készültem elmesélni a mulatságos élményeimet. Amikor beértem a házba, Nagymama és Terike néni az udvaron, a rózsakert szélén szomorkodtak, és aztán megtudtam, hogy Nagyapa az éjjel meghalt.

          Borzasztó nagy fájdalom tört rám, ráadásul még az is kiderült, hogy Nagymama már akkor tudta a halálhírt, amikor a cirkuszba indultam, de nem akarta elrontani a szórakozásomat. Ez pedig még tovább növelte a szomorúságomat, és már azt sem tudtam miért bánkódom jobban, azért, hogy Nagyapa meghalt, vagy azért, hogy én ezután a cirkuszban kacarásztam. A kert szélén álló terméskőre leülve zokogtam, és vigasztalhatatlanul folytak a könnyeim. Az forgott a fejemben, hogy milyen sok jó könyvet tudtam volna ajánlani Nagyapának, de most már soha többé nem tudja elolvasni a történeteimet.

          Hosszú volt a gyászév. Nagymamával minden vasárnap elutaztunk a lajosmizsei temetőbe Nagyapa sírjához. A napok szomorú hangulatban teltek el. Ha a rádióban felcsendült egy dallam, Nagymamának szinte mindenről Nagyapa jutott eszébe, és folyamatos volt a sírós hangulat. Ketten maradtunk a nagy házban, de nem voltunk egyedül, mert körülöttünk minden szobában albérlők laktak. Nagymamának nem volt nyugdíja, így az egyedüli jövedelemforrás az albérleti díjakból befolyt összeg volt. Két szobában állandó albérlők laktak, a harmadik pedig az Idegenforgalmi Hivatal közvetítésével volt kiadva. Tóni bácsiék az alsó házrészben főbérlők voltak, ők havi 30 Ft bérleti díjat fizettek, a szállóvendégek, naponta fejenként fizettek ennyit. A főbérlők valamiért védett jogi helyzetben voltak, sem kitenni nem lehetett őket, sem pedig a bérleti díjat nem lehetett felemelni. Tóni bácsinak valószínűleg volta kapcsolatai a párttal. Habár nem politizáltak, de azt tudtuk, hogy Tóni bácsi járta a vidéket, mint agitátor. Az agitátorok a magángazdákat látogatták meg, és arra agitálták őket, hogy lépjenek be a közösbe, a TSZ-be, mert ott sokkal könnyebb lesz az életük. A magángazdák viszont egyáltalán nem akartak belépni, nem akarták odaadni a földjüket, állataikat, nem akarták feladni a szabadságukat. Ennek ellenére végül szinte mindenkit sikerült rábeszélni, hogy belépjen. Volt olyan, akit szép szóval, és volt olyan, akit erőszakkal tudtak rávenni, vagy csak egyszerűen nem bírták már elviselni az örökös zaklatást. Az agitátorok is különböző okokból vállalták ezt a nem éppen gusztusos feladatot. Egyesek meggyőződésből, mások beletörődésből, a többiek pedig a saját karrierjük érdekében zaklatták a parasztokat. Az iskolában azt mesélték, hogy ez a jövő útja, és csak a tanulatlan buta maradi emberek nem értik meg az új idők szavát. Gyakran jártam moziba, és ott a nagy film előtt volt egy rövid filmhíradó, ahol leadták ezeket a propaganda anyagokat, és lassan én is kezdtem elhinni, hogy ez az igazság. Egy dolog zavart, hogy sokat hallottam azokról a meggyőződéses kommunistákról, akik szívvel lélekkel kiállnak a rendszer mellett, csak a valóságban nem sikerült velük találkozni az életben. Akikkel az életben találkoztam, azok vagy szidták a rendszert, vagy beletörődően elfogadták, mint egy megváltozhatatlan szükséges rosszat, amivel együtt kell élni.

          Nem tudom, hogy Nagymama hogyan tudta beosztani azt a kevés jövedelmet, de azért soha nem kellett éheznünk, és a ruháim sem voltak kopottak, néha még jutott pénz fagylaltra vagy egy szelet csokoládéra. Zsebpénzem ugyan nem volt, azt hiszem abban az időben ez egyáltalán nem volt szokás, de ha moziba akartam menni, akkor kértem pénzt mozijegyre. Az esti előadások drágábbak voltak, de volt vasárnap délelőtti matiné, és ott később megismételték a filmeket, egészen olcsó pénzért. Sőt voltak úttörőházi filmvetítések is ahol talán még fizetni sem kellett. Az úttörőházban többször láttam a „Horgász a pácban” című bohózatot, és betegre tudtam nevetni magamat a „Chaplin”, „Stan és Pan” vagy a Pitkin filmeken. Aztán valahogy szokássá vált, hogy esténként hangosan felolvastam a legújabb könyvemből, miközben nagymama a díványon ülve kis terítőket horgolt. Ezeket az ekrü színű terítőket, aztán eladta és ebből is származott némi bevétel. A fonalakat én vásároltam a Koháry utcán, amit egyébként már átkereszteltek Móricz Zsigmond utcára, de egyébként mindenki Koháry utcának hívta. A motringban felszerelt

A rózsák eladása is jelentett pár forintot. Időnként „nyertünk” a Békekölcsönön. Sajnos ez legtöbb esetben csak annyit jelentett, hogy névértékben kihúzták a kötvényeket. Anyámék és Bözsi néniék természetbeni juttatásokkal támogatták Nagymamát, Sanyi bácsi időnként lovas kocsival hozott némi kukoricát, krumplit, lisztet, krumplit, zöldséget, almát. A krumpli a pincébe került, a kukorica a padlásra. A padláson az egyik tetőszerkezeti gerendára volt felszerelve a kukorica morzsológép, amit kézzel tekerve könnyen le lehetett morzsolni a kukoricát. Az én feladatom volt hetente egyszer lehozni egy szakajtó morzsolt kukoricát.

          Még arra is jutott pénz, hogy időnként az iskolában egy-egy takarékbélyeget meg tudtam venni. A bélyegeket kis füzetecskébe beragasztva év végére összegyűlt egy nagyobb összeg, amiből aztán lehetett venni egy új kardigánt, vagy cipőt. Általában a többi gyerek is csak egy vagy két forintos bélyeget tudott venni. Egy két kivétel volt, akikre irigykedtünk. A Bardóczky néha tíz vagy húsz forintos bélyeggel dicsekedett, mert azok sokkal szebbek voltak.

          Kirándulásra, nyaralásra, utazásra már végképp nem futotta, ilyenről nem is álmodoztam. Szablics Imréék azonban gyakran magukkal vittek Lakitelekre a Tőserdőbe, és ilyenkor fizették az én utazásomat is, szinte már úgy kezeltek, mint a negyedik gyereküket, én is kaptam a téliszalámis szendvicsekből. A gombfocizás egyre jobban a rendszeres szenvedélyünkké vált. Bevezettük a góllövő listát, és minden egyes gólnál feljegyeztünk a góllövő gomb nevét. A gombfoci mellet egyéb játékaink is voltak. Egy kis asztalon elfért például a rugós foci. A pingpongasztalnak már nagyobb hely kellett, de Imréék nagy szobájában simán elfért a pingpongasztal, sőt még páros mérkőzéseket is tudtunk játszani, de annak rendszerint veszekedés lett a vége. Legtöbbször Imrével veszett össze valamelyik öccse, de volt úgy, hogy a Bálint veszett össze az Andrással. Általában a vesztes fél vádolta meg csalással a győztest. A Szablics gyerekeknek voltak különóráik, amik néha egybeestek az én látogatásommal. Bálint cselgáncsozni tanult, az házon kívül zajlott le. Andrást csellózni tanította egy zenetanárnő. Ha megérkezett a tanárnő, akkor Imrével elvonultunk a sarokba, és valamilyen csendes játékot kellett választani, sakkoztunk vagy kártyáztunk. Imréhez egy szigorú öregúr járt, aki német és angol nyelvleckéket adott. Ezek a különórák általában nem estek egybe a látogatásommal, de néha előfordult és ilyenkor meg kellett várnom az óra végét.

          Szablicséknak lemezjátszójuk is volt, és játék közben hallgattuk a híres olasz slágereket, természetesen TV készülékük is volt, és gyakran néztük a Maci Laci című amerikai rajzfilmsorozatot. Tóni bácsiék is elég hamar vettek egy Kékes nevű készüléket, és esténként, ha valami jó film volt, akkor Nagymamával átmentünk hozzájuk és együtt izgultuk végig a filmet, vagy nevettünk a kabaréjeleneteken. Ilyenkor persze gyakran szóba került szegény Nagyapa, aki már nem lehet közöttünk, pedig milyen jó lenne, ha együtt nevetnénk a szilveszteri műsoron. Nagyapa epeműtétje állítólag jól sikerült, de utána tüdőgyulladást kapott, és abba halt bele, így aztán Nagymama másodszor is özvegyen maradt. Gyakran jártunk, hol a kecskeméti, hol pedig a lajosmizsei temetőbe a sírokat ápolni, virágokat locsolni.

          A temetőlátogatások miatt egyre többször nem mentem el a vasárnapi misére. Emiatt a gyónásaim is megritkultak, és minél több idő telt el két gyónás között, annál kínosabb volt újból kitalálni valamilyen bűnlajstromot. Alapból nem volt bűntudatom, de a gyóntatószékben mégiscsak kellett valamit mondani. Egy-két hazugságot, vagy káromkodást bevallottam, aztán végigmondtam a kirótt imákat, és mehettem áldozni. Kezdetben havonta meggyóntam, aztán számba vettem az ostyát. Húsvétkor aztán nagyon hosszú sor állt a gyóntatószéknél, és nem került rám a sor időben, így aztán elmaradt a gyónásom. Következő alkalommal pedig már be sem álltam a sorba, és miután sorozatosan kimaradtam az áldozásból, lassan a templomba járást is abbahagytam. Nagymama sem volt templomba járó típus, Anyámék is csak nagyobb ünnepek alkalmából jártak templomba, mivel négy kilométerre volt a templom, busszal kellett volna menni, jönni. Apám minden vasárnap meghallgatta a rádióban a délelőtti istentiszteleteket, és ezzel letudta a vallási kötelezettséget.

          A nyári szünetben szokás szerint hazamentem Lajosmizsére, Nagymama egyedül maradt Kecskeméten, intézni kellett a vendégfogadást. Hétvégén azért gyakrabban eljött ő is Lajosmizsére. Apámmal aránylag jól kijöttek, de az anyós-vej viszony buktatóit ők sem tudták igazán elkerülni, és néha érezni lehetett a feszültséget a vasárnapi ebédek alkalmával. Gyakran pont én voltam a feszültség kiváltó oka, Apám szerint Nagymama túlságosan egyoldalúan főzött, és azért voltam olyan válogatós. Apám sehogyan nem értette meg, hogy nem lehet megenni a tökfőzeléket. Egyik alkalommal aztán be is bizonyosodott a dolog, mert a tányéromba belekerült egy kakastaréj, én pedig megettem, mire Nagymama - „Péterke, te ezt megeszed?”- felkiáltással csodálkozott el a dolgon. Apám nagyot nevetett rajta, és beigazolva érezte az elméletét, ezt a történetet aztán még éveken keresztül kellett újra és újra végighallgatnom. Anyám nagyon jóban volt Nagymamával, és mindig mondta, hogy annyira jól megvannak, mintha csak a vérszerinti anyja lenne.

          A tanyasi élet szürke hétköznapjaiban fontos események voltak a családi vendégségek. A budapesti rokonok gyakran több napra érkeztek, és ott aludtak egy pár éjszakára. Néha Keresztanyámék jöttek, néha pedig Apám nagybátyja, Béla bácsi és a felesége Otika néni. Béla bácsi a vakok intézetében dolgozott, és nagyon szeretett keresztrejtvényt fejteni, tőle tanultam meg a rejtvényfejtés trükkjeit. Otika néni szintén orgoványi születésű volt, de ő egy igazi úriasszony volt, királynői testtartással és megjelenéssel, viszont nagyon finom édességeket tudott gyártani. Volt még egy budapesti rokonság, Nagyapa egyik nővérének, Rózsi néninek a fogadott gyerekei, a Kátaiék. A Karcsi egy kicsit idősebb volt nálam, a Klári pedig sokkal idősebb, neki már a Gabi húgommal egyidős lánya volt. A rokonlátogatások kicsit felborították a megszokott napirendet és szokásokat. Az ebédnél a gyerekek kiszorultak a nagy asztaltól, és a sarokban a vizespadon kaptuk meg az ebédet. Ebben az volt a kényelmetlen, hogy az asztalnál folyó nagy beszélgetésekből kevesebbet tudtunk megérteni. De azért nagyon figyeltünk és a huszadszor hallott családi legendák is izgalmas élményt nyújtottak. Az éjszakai elszállásolásnál viszont a gyerekeknek a földön lett megágyazva, ami viszont pozitív élményt jelentett. A játszó területünk a boltosok által az udvar egyik sarkában kialakít göngyölegraktár volt. Ez egy átlósan rácsozott kerthelységet jelentett, valamikor a kocsmának volt az útszéli kiülős része.

          Amióta Sanyival vizet találtunk egy gödörásásnál, minden nyáron próbálkoztam saját kutat ásni. Ezen a nyáron egy nagyon nagy gödör ásásába kezdtem bele. Apám jelölte ki, hol lehet ásni, azt mondta, majd ősszel fát fog ültetni arra a helyre. Vizet persze soha nem találtam, de még Attila sírja sem került elő. Amikor a termőréteg alá értem az ásással, akkor megváltozott a föl színe, és a nedvesebb rétegből valami olyan különös földszag áradt ki. Ennek a kémiai hatására vált szenvedélyemmé a gödörásás. Függővé váltam, mint egy kábítószeres a ragasztó illatától. Nekem a föld szaga mindig az otthon békés hangulatát idézte fel az emlékeimben.

          A húgommal kitaláltunk egy új játékot, a szembekötősdi keresgélést. Ennek az volt a lényege, hogy valakinek bekötött szemmel kellett az egyik helyről egy másikra eltalálni. Kezdetben egy egyszerű kendővel kötöttük be egymás szemét, de aztán rájöttünk, hogy a kendő szélén mindig van egy kis rés, amin keresztül könnyen tájékozódni lehet. Ezért később már egy egész pokrócot kellett a fejére tekerni a soros tévelygőnek. A játék a betekerés után úgy folytatódott, hogy a másik össze vissza vezette a botorkálót az udvaron, majd innen kellett vakon visszatalálni egy adott célpontra, mondjuk a tyúkólba, vagy a pincébe. Közben a másik azért figyelt a sötétben tapogatózóra, nehogy bele essen a kútba, vagy felbukjon a küszöbben. Ez a játék nagyon mulatságos volt a kívülálló részére, aki pedig éppen bekötött szemmel botorkált, annak érdekes kihívást jelentett vakon tájékozódni.

          A nyári kánikulában kellemes hely volt pince hűvöse, és a déli pihenőben a szomszéd gyerekekkel itt gyülekeztünk. Három fiú volt a szomszédban, Sápi Csaba, Zsombor és a Tibi. A legkisebb fiú, még alig tudott beszélni, de volt egy betanult mondása, ha megkérdezték tőle, hogy milyen ember vagy te, akkor egyből rávágta, hogy magyar ember. Ez a válasz pedig mindig nagy sikert aratott, és körülötte mindenki vidáman helyeselt. A pincében aztán gyakran tartottam nekik kabaré előadást. Kazal Lászlónak volt egy magánszáma a pezsgős üvegek bontásáról, amit annyiszor hallottam már a rádiókabaré műsorában, hogy kívülről tudtam, és a gyerekközönség előtt még a részeget is el tudtam játszani, amin igen jól szórakoztak.

          Augusztus hónap a festés, mázolás, takarítás ideje volt. Ilyenkor kipakoltunk, bepakoltunk átköltöztünk, nagy volt a felfordulás és az izgalom. Nekünk persze minden játék volt. Játék volt a sparhelt smirglizése, a kályhacsövek ezüstözése, kikormozása. Amikor azonban Anyám megengedte, hogy a mosdótartó állványt olajfestékkel átmázolhattam, az már komoly szakmai feladatnak számított.         

          Egyik vasárnap esküvőre mentünk a templomba. Anyám mondta, hogy egyik unokatestvéremnek van esküvője, akit Szórád Jánosnak hívnak. Az esküvő után a templom előtt sorakoztak a rokonok, hogy gratuláljanak az ifjú párnak. Anyámat és engem szinte mindenki név szerint ismert és köszöntött, csak én nem ismertem senkit.  Apai ágon tízen voltunk unokatestvérek, de alig ismertem őket. És akkor elkezdtek győzködni, hogy menjek el a lakodalomba. anyám is biztatott, hogy menjek csak nyugodtan, ha van kedvem. De nem volt kedvem. Hiába tudtam, hogy ők a rokonaim, nem volt semmi kötődésem hozzájuk, így aztán elszalasztottam az alkalmat, hogy megismerjem őket.

Ha becsukom a szemem... (3-4)

3

          Amikor harmadikosok lettünk újból változott az osztálylétszám, ezúttal Pálfi Imre költözött el Apostagra és ismét nem volt barátom. Bánatomban beiratkoztam furulyatanfolyamra. Az ének tantárggyal voltak nehézségeim, mivel éneklés közben sehogy sem sikerült a megfelelő hangokat eltalálni. Nem is választottak be az iskola énekkarába, évvégén azért egy négyest sikerült begyűjtenem. Nem voltam egyedül az éneklési nehézségemmel, volt olyan osztálytársam, aki egyszerűen nem volt hajlandó még csak kísérletet sem tenni arra, hogy elénekeljen valamit. Ilyenkor mentőövként el lehetett szolmizálni az adott ének hangjait. Botka László tanár bácsi nem volt egy szakavatott pedagógus, nehezen bírt velünk, nem volt megfelelő tekintélye, pedig nagyon lelkesen igyekezett megszerettetni velünk a zenevilág csodálatos alkotásait. Általában mindig magával hozta a hegedűjét, és még az utcán is a hegedűtokkal járt, ahogyan a postások a postástáskával, az orvosok az orvosi táskával, kéményseprő a kotrókefével, neki ez volt a szignója. Az óra alatt azonban nem tudott fegyelmet tartani, hiányoztak hozzá az eszközei, énekből úgysem lehetett megbuktatni senkit, és soha nem adott senkinek egy pofont, vagy körmöst a vonalzóval, maximum, aki rendetlen volt, azt kiállította a sarokba. Így aztán mindig kinevették, és rendetlenkedtek óra alatt, és röpködtek a töltőceruza csövéből kifújt papírgalacsinok, és krumpli puskából kilőtt lövedékek. A krumpli puska is a töltőceruza csövéből készült. A cső mindkét végét bele kellett szúrni egy krumpliba, aztán a csőbe szorult egyik krumplit óvatosan befelé tolva az összesűrűsödött levegő, egy pukkanó hang kíséretében, kilőtte a másik krumpli hengert.

          Így teltek az énekórák, de a különórák sokkal nyugodtabb körülmények között zajlottak. A furulyázásban az a jó, hogy ha megfelelően fogod be a lyukakat, akkor a kívánt hang jön ki a sípból. Ellentétben a saját énekhanggal, ami legtöbbször hamisan szól, tehát a furulya egy olyan segédeszköz, ami azt a képzetet kelti, mintha te adnád ki a megfelelő énekhangot. A furulyaóra a rendes tanítási idő után volt, és így később mentem haza ebédelni. Ilyenkor jól jött volna egy kis zsíros kenyér, amit a többiek hoztak magukkal uzsonnára, de valamiért én soha nem tettem be a táskába ennivalót. Egészen kivételes esetben jutott eszembe, hogy megkívánjam valamelyik osztálytársamtól az uzsonnáját. Talán a fokhagymás piros színű kolbászzsíros kenyérnek volt olyan csábító illata, ami felkeltette az étvágyamat.

          Kezdetben minden szünet egyforma hosszú volt, aztán egyszer feltalálták a nagyszünetet, ami húsz percig tartott, és ekkor lehetett elfogyasztani az uzsonnát vagy tízórait. Ez a hosszú szünet még arra is jó volt, hogy ha otthonfelejtettem valami fontos dolgot, akkor haza tudtam szaladni érte. Egyébként a szünetekben szenzációs jókat lehetett játszani. A nagyobbak gumilabdát hoztak magukkal és a fejelés volt a csúcs elfoglaltság. Nekünk csak a kispályás foci jutott. Foci helyett pedig megtette egy darab kő, amit be kellett rugdosni az ellenfél kapujába. Ennek egy fejlettebb változata volt egy üres konzervdoboz, ami a cipő orrát is kevésbé koptatta. Volt, aki rongylabdával próbálkozott, de az nem volt elég rugalmas, és mi inkább a konzervdobozt kedveltük.

          A szünetben a szükségleteket is el kellett végezni. A WC- ben azonban nem volt vízcsap. A vízcsap az egyik sarokba volt felszerelve, egy görbe vascsövön folyamatosan folyt ki a víz. Előtte hosszú sorban várakoztunk, pohara nem volt senkinek, a folyóvíz alá tartott kezünkből ittuk a friss csapvizet, nagyon jóízű volt. Utána lehetett folytatni a játékot. Népszerű volt még a prekkelés, amit falhoz csapott gombokkal kellett játszani. Az volt a cél, hogy a másik gombját minél jobban megközelítse a saját gombunk. Utána a távolság függvényében az ellenfél gombbal fizetett a menet végén a győztesnek. Az alapegység az inggomb volt, ezt akkor kellett adni, ha egy nagyaraszra sikerült megközelíteni a másikat. A kisarasz (hüvelyk és mutatóujj közti távolság) két inggombot ért, és így tovább, egészen a „prekkelésig”. Az volt a prekk, amikor a saját gombod megérintve rajta maradt a másikon, és ez már tízet ért. A gomboknak is megvoltak a váltóegységei, a kis kabát gombon keresztül a nagy kabátgombokig. Ezt a játékot bárhol bármikor szabadon lehetett játszani. A snúrozással már vigyázni kellett, azt az udvarnak olyan sarkában volt érdemes elkezdeni, ahová az ügyeletes tanárnak nem volt rálátása, mivel ez pénzes játék volt. Az ügyeletes tanár a bejárati lépcsőfeljáró tetején állt, és figyelt, és ha rendellenességet látott, akkor a sípjába fújva magához rendelte a rendetlenkedőt. A snúrozás inkább az idősebb korosztály szórakozása volt. Egy vonalhoz, vagy a falhoz kellett tíz-húsz filléreseket dobálni, és akinek a pénzdarabja a megadott vonalhoz a legközelebb esett, az az összes pénzdarabot feldobhatta, és ami lehullott, abból a sasnak nevezetteket zsebre tehette. A többi számot a második helyezett dobta fel, és a sasokat elvihette, és így tovább, amíg az összes érme elfogyott. A sas és szám elnevezés talán még a pengős világból maradt meg, mert a pengő és a korona címeres oldalán volt egy sas ábrázolás. A tízfilléresen már csak egy békegalamb volt, de mi azt is sasnak neveztük, a húszfilléres hátoldalán pedig három búzakalász jelentette a sast.

          A régi pengős világról Nagymama sokat mesélt, főleg az utolsó szuperinflációs részéről, amikor naponta változtak az árak. A fiókban őrizgetett is néhány milpengőt és bilpengőt, ami a már akkor sem sokat ért, amikor kibocsájtották, a forint megjelenése után pedig teljesen értékét vesztette, de a családi emlékek között őrizte néhány bankó a múlt emlékét.

          Én is gyűjtögetésbe kezdtem, mint a többiek. A tehetősebbek bélyeget gyűjtöttek, volt, aki szalvétát, én a gyufacímke mellett döntöttem. A gyufacímkét az eldobott gyufásdobozokról lehetett leáztatni, aztán kisimogatni, szárítgatni és lepréselni kellett. Kezdetben a gyufásdobozokon bugyuta rajzok és propagandaszövegek voltak feltüntetve, ami az ötéves tervet és a szocializmus építését reklámozta. A SZIKRA felirat már egy kicsit szellemesebben hangzott, mert a SZIKRA nyomda reklámja volt, és a gyufa szikracsiholó tulajdonságával párosítva volt benne fantázia. Igaz, hogy Czigány Ernő akkor engem már felvilágosított, hogy a SZIKRA annak a rövidítése, hogy „Szovjetunió Irgalmat Kér Reakciós Amerikától”. Később egyre érdekesebb címkéket ragasztottak a gyufásdobozokra. Egyik kedvencem a vízimadarak sorozat volt. A gyűjtéshez állandóan figyelmesen kellet nézelődni az utcán és tereken. Az volt a cél, hogy egy-egy sorozat minden eleme összegyűljön, de ha több példány volt egy figurából, akkor az jól jött a cserebere akcióhoz.

          Nagyapa egyik nap egy teherautó hűtőrácsával jött haza, két ember cipelte be az utcán parkoló autóról, és az előszoba ablak előtti kis kertnél tették le. Nagyapa elmondta, hogy ez lesz a világvevő rádiónak a földelése, és a padlásra pedig egy rejtett antennát fog felszerelni. Az utóbbi időben sokat mérgelődött a Szabad Európa rádió hallgatása közben, mert annyira zavarták, hogy alig lehetett valamit érteni. Amikor Nagyapa politizálásba kezdett a barátaival, szinte észre se vette, hogy ott vagyok, talán úgy gondolta, úgysem értem, miről van szó, ami nagyjából igaz is volt. Annyit azért megértettem és megjegyeztem, hogy Nagy Imre, akit mostanában végeztek ki, jó ember lehetett, és ő jót akart a magyar embereknek. És amikor titokzatoskodva ment el valahová, és én nem mehettem vele, akkor megkérdeztem Nagymamától, miért nem vitt magával, és Nagymama elárulta, hogy a Törvényszéken nyilvános kivégzésen éppen most akasztanak fel egy forradalmárt. Amikor Kádár beszélt a rádióban, általában azt is figyelmesen meghallgatták, ez engem aztán végképp nem érdekelt, de arra emlékszem, hogy Nagymama gyakran emlegette, hogy Kádár is megjárta Rákosi időkben az ÁVH börtöneit, állítólak az ő körmeit is letépték a kínzások közben, ahogyan az akkoriban szokás volt.

          Az iskolai ünnepségeken az énekkar lelkesítő mozgalmi dalokat adott elő, és én azon töprengtem, hogy azok a társaim, akiről tudtam, hogy mennyire nem szeretik a kommunistákat, hogyan tudják teli tüdőből oly lelkesen énekelni, hogy „Fel vörösök proletárok”? A beszédeket az Igazgató bácsi tartotta, és hosszasan beszélt a szocialista rendszer fejlődéséről, igazságosságáról, szemben a kapitalizmus elnyomó rendszerével, ahol az emberek milliói nyomorban sínylődnek. A szocialista rendszer tökéletességét, a Szovjetunió USA feletti győzelmét bizonyították a sikeres űrkísérletek, a műholdak fellövése és Lajka kutya űrrepülése. Otthon nem beszéltem róla, de felmerült bennem, hogy Nagyapáék tévedésben élnek, hiszen ők nem olyan iskolázottak, mint a tanárok, akik annyi érdekes újdonságot tanítanak nekünk az iskolában.

          Néha meglátogatott bennünket a Zengő Feri bácsi, és ő azért szintén nagyon nagy tudású ember volt, és ő is nagyon egyet értett Nagyapáékkal. Zengő Feri Pécsen lakott és a pécsi színházban volt színész, igaz csak kisebb mellékszerepeket kapott, és néha filmekben is lehetett látni néhány epizódszerepben. Tulajdonképpen a mostohabátyámnak is nevezhetnénk, hiszen őt is Nagymama nevelte fel, hasonlóan, mint engem, valami távoli rokonság kapcsán. Zengő Ferinek volt Kecskeméten egy kislánya, aki itt élt az elvált feleségénél, és amikor meglátogatta a kislányát, akkor mindig eljött hozzánk is. Általában tudott valami különösen érdekes dolgot produkálni, mutatott kártyatrükköket, hajlandó volt velem kártyázni vagy dominózni, miközben Nagyapával szenvedélyesen politizáltak, és szidták a rendszert. Egyszer hozott nekem egy mágnespatkót, és megmutatta, hogyan lehet az asztallapon keresztül a mágnessel mozgatni egy vasszöget. Aztán egy reszelővel vasreszeléket készített, és agy papírlapra szórva megmutatta, milyen erővonalak jönnek ki a mágnes pólusaiból. Szóval Zengő Feri legalább olyan okos volt, mint az iskolai tanárok, foglalkozásából adódóan képes volt bármikor bármelyik versből részleteket elszavalni. Politizálás közben gyakran emlegették Kubát, és hogy megtudjuk merre van ez az ország, Feri megmutatta a térképen a szivar alakú országot az USA partjainál, aztán határozottan állította, Amerika nem fogja hagyni, hogy kommunista rendszer legyen a szomszédságában. Hát ebben Feri tévedett.

          A téli szünetben is hazamentem Lajosmizsére. Mesebeli gyönyörű téli táj volt a tanyavilágban! Először nagy hó esett, mindent beborított a fehérség, aztán hirtelen megenyhült az idő, és a felső réteg olvadásnak indult. Erre jött egy ónos eső, ami kemény réteget készített a hótakaró tetejére. Ezen a kemény jeges rétegen lehetett járkálni és csúszkálni, a fák ágain pedig a napsütésben ragyogóan csillogott a jeges zúzmarás réteg. Alpesi tájakon és a Kárpátok hegyeiben biztosan gyakran előfordul ez a meseszerű természeti jelenség, az Alföldön ritkábban, és felejthetetlen látvány nyújtott. A gazdák elővették a szánkókat, a lovak nyakára csengőt kötöttek, a hó elnyelt minden más hangot, csak lovak nyakán csilingelő csengő hangja hallatszott, a szánok suhanva himbálóztak a havas dűlőutakon. Napokon keresztül kint csatangoltam a kertben, örökre belém vésődött a lenyűgöző látvány. Azóta is minden télen várom, hogy újra eljön a csoda, néha már majdnem megérint, de az a bizonyos élmény soha nem jön vissza már.

          A téli hideg miatt tovább tartott a szünet, úgy hívták szénszünet. Mivel sokba került az iskolának a fűtés, ha nagyon hideg volt, akkor úgy spóroltak, hogy tanítási szünetet rendelt el a hatóság. Nagymamáék kicserélték a régi vaskályhát egy hordozható cserépkályhára. Ebben a kályhában pedig iszappal lehetett fűteni. Az iszap rossz minőségű szénporból készült, és a szénport valamilyen olajos trutyival összekeverve olcsóbban árulták, mint a többi szenet. A legdrágábban a kokszot árulták, de olyat mi soha nem vettünk. Jó volt még a feketeszén és a brikett, azt viszont ritkán lehetett kapni. A magyar brikett úgy nézett ki, mint egy tojás, ezért hívták tojásbrikettnek is. Az NDK brikett hosszúkás, lekerekített végű sajtolt formájú, jó kalóriájú szén volt. A legolcsóbban a lignithez lehetett hozzájutni, ez a legrosszabb fűtőértékű fűtőanyag volt, nehezen gyulladt be, sűrű sötét füstje volt, kellemetlen záptojás szagot árasztott. Aztán kitalálták az iszapszenet. Ezzel úgy kellett fűteni, hogy amikor beletettük a szeneskannába vagy szenesvödörbe, akkor egy kis vízzel össze kellett keverni, és úgy tenni a tűzre. Ennek a technológiának az értemét azóta sem tudom felfogni, sem fizikai, sem kémiai magyarázatot nem találok rá, és azt sem tudom, hogy ez tényleg hatékonyabbá tette a fűtést.

          A jó meleg kályha mellett a téli estéken olvasgattam a Keresztanyámtól karácsonyi ajándékba kapott Nemo kapitány című könyvet. Verne könyvének hatására újabb foglalkozással bővítettem a „mi leszek, ha nagy leszek” listámat, a tengerészet nagyon megtetszett, és ez már nem is foglalkozás, hanem igazi hivatás és elhivatottság volt, ami komoly hatással volt a sorsom alakulására, még akkor is, ha végül nem lettem tengerész.

           A nagymosás után következett a teregetés, ami a padláson kifeszített kötelekre történt. Kezdetben csak felkísértem Nagymamát, ő vitte a nagy kosárban a mosott ruha nagy részét, én pedig egy kisebb lavórban a maradékot. Később már cserélődtek a szerepek, aztán már egyedül kellett végrehajtanom a megbízást. A padlásra a spájzon keresztül lehetett feljutni. Ez egyrészt kissé nehézkessé tette ősszel a termények betárolását, a kukoricacsövek felhordását, mert a szállítómunkások a középső szobán keresztültrappolva jutottak fel a padlásra, másrészt biztonságos hely volt, mert kívülről nem lehetett feljutni. Akármilyen biztonságos volt, bennem mindig volt egy kis félelem, ha a padlásra kellett menni. Nem volt konkrét arca a lehetséges veszedelemnek, lehetett volna betörő, boszorkány vagy kóbor szellem. A padláson nem volt villanyvilágítás, csak két kis északra nyíló tetőablakon keresztül szűrődött be az „L” alaprajzú tetőszerkezet alá némi sejtelmes fény, ettől még inkább sejtelmesebbé vált a száraz poros helyiség. A gerendák különös térszerkezetet alkottak és kisebb részekre osztották a teret. A teregetést nagyon gondosan kellett elvégezni, Nagymama mindig megjegyezte, hogy a jó teregetés fél vasalást jelentett. A kiteregetett ruhák és lepedők a téli hidegben csontkeményre fagytak, és nem száradtak meg rendesen, ezét még a szobában is kellett tovább szárogatni. Aztán Nagymama elővette a faszenes vasalóját, ami szintén elég félelmetes eszköz volt, egy ördögi szerszám. Büdös volt és szikrázott, aztán időnként lóbálni kellett, amikor parázsdarabok potyogtak a szőnyegre. Pedig Nagymamának volt már villanyvasalója is, de állítólag egyszer egy ismerőst agyonütött az áram, és ezért, ha nem volt sürgős a vasalás, akkor még sokáig a hagyományos faszenes módszerrel dolgozott. Aztán jött egy villanyszerelő, aki felmérte az elektromos vezetékek földelését, és elmagyarázta, hogy fapadlós helyiségben, gumitalpú cipőben teljesen biztonságos a villanyvasaló használata, a szenes vasaló pedig szénmonoxidot termel, ami sokkal veszélyesebb és fejfájást okoz.

          Miután vége lett a szénszünetnek, párhetes iskolába járás után jött az évi rendes tüszősmandula-gyulladásom. Magas lázzal hasogató torokfájással egy hét fekvéssel. A szokásos kezelés három darab penicillin injekció volt, amit a páciens farizmába bökött a doktor bácsi az asszisztensnő segédletével. Az első lázas éjszakákon különös rémálmaim voltak. Úgy éreztem, valami sűrű sötét masszában lebegve markolászok bizonyos megfoghatatlan dolgokat. Azt hiszem ezek a születésem előtti nyugtalanságom emlékképei lehettek. A harmadik injekció felvétele után aztán már a betegség kész üdülésnek számított, egész nap heverészés az ágyban, és iskolára gondolni sem kellett. Nagymama nagyon szigorú volt a fekvéssel a betegség alatt, ilyenkor szó sem lehetett utcai ruhába öltözésről, még az udvarra sem volt szabad kimenni, egész nap pizsamában kellett feküdni az ágyban. Az volt az egyik kedvenc időtöltésem az olvasáson kívül, hogy a könyvekkel aládúcoltam a fejpárnát, és bebújtam alá. Ebben a félhomályos meleg kuckóban ábrándozva gyorsan eltelt az idő. Volt még egy kedvenc játékom, egy „H” betű alakú vázra szerelt Ugró Jancsi, ami furnérlemezből volt kivágva, és a két karján lévő két furaton áthúzott madzaggal volt felerősítve. A „H” betű alsó részét ügyesen nyomkodva, a kis bábfigurát mindenféle akrobatikus mutatványokra lehetett rávenni. Ezzel a kis bohócfigurával órákig el tudtam szórakozni, és hosszú éveken keresztül megőriztem. Ellentétben az előszoba egyik sarkában gyülekező kibelezett lendkerekes pléhautókkal, amelyek a használatba vételt követő rövid időn belül használhatatlanná váltak. A végzetük általában az a minőségi vizsgálat volt, ami csavarhúzóval történő szétfeszegetést jelentett, amit sikertelen összeszerelés követett. Így gyülekeztek a fémvackok, kopott agyagfigurákkal és kiszakadt similabdákkal keveredve Nagyapa egykori katonaládájában, amit megkaptam a kincseim tárolásának céljára, hiszen ezeket kidobni mégsem akaródzott.

          Volt még egy nyitott fiók a birtokomban, a tanszerek, tankönyvek és füzetek tárolására a középső szobában, a tükrös szekrénynek a rádió alatti részén. Az évek folyamán itt is egyre több régi füzet, rajzlap, képes újság halmozódott fel. Aztán az ember hiába rakott rendet, legközelebb úgyis a legalsó könyvet kellett a többi alól előrángatni, aminek a következtében a rendrakás után két nappal már ismét egy szénakazal formájú kupacba rendeződtek a dolgok.

          Az iskolában elég unalmasan teltek a tanórák, szerencsére voltak szünetek, ami változatosságot hozott az iskolai életbe. Ritkán volt verekedés, és akkor is csak inkább barátságos birkózásról volt szó, és abból sem lett tartós harag. Körben a többiek persze lelkesen buzdították a küzdő feleket, „Hajrá bunyó, szenzáció” felkiáltással.

          Valahol éppen tatarozták az épületet, és az udvaron építőmunkások elkerítettek egy részt, ahová egy felvonulási építményt emeltek összekötözött nádból. Sem a kerítés, sem a barakk nem volt komolyan felhúzva, és hamar rájöttünk, hogy ide könnyedén be lehet jutni, és ott titkos haditanácsot tartottunk különböző összeesküvések szervezésére, és hamarosan ki is alakult két ellenséges hadsereg, akik birtokba vették a bázist. Ezek a harcok abból álltak, hogy óra után, amelyik csapat hamarabb odaért, az elfoglalta a főhadiszállást, a másik csapat kívülről bekiabált, hogy adjátok meg magatokat, be vagytok kerítve. Időnként egyes párok lovagias párbajt vívtak egymással. Nekem mindig a Valkai Pali jutott, mivel énutánam talán ő volt a leggyengébb fizikumú gyerek, és nálunk erősebbek nem találták volna méltónak, hogy leálljanak ilyen nyápicokkal, és igazából mi sem igényeltük, hogy összemérjük velük az erőnket, vagyis erőtlenségünket. Jó volt ez így mindkettőnknek, mert mindketten találtunk magunknak a másik személyében olyan méltó ellenfelet, aki nem bírt el velünk.

          Ez jó kis csöndes játék volt, és heteken keresztül balhé nélkül megúsztuk. A baj akkor kezdődött, amikor valaki az építési terület melletti dombra felállva elkiáltotta magát: „Enyém a vár, tied a lekvár!” Egyből öten próbálták letaszítani, sőt valaki felfedezte, hogy az otthagyott szalmabálából kitépett szalmacsomóval bombázva egymást, igazi várostromot lehet imitálni. A hozzá kapcsolódó csatakiáltások és üvöltözésektől teljesen belelkesültünk, és hamarosan a fél iskola ott tombolt a dombon harcolva és félőrült módjára kiáltozva. Akkora volt a hangzavar, hogy még az igazgatói irodába is behallatszott, és hamarosan megjelent a bejárat lépcső tetején, az ügyeletes tanár mellett az Igazgató bácsi.

          Néhányan érzékeltük a lehetséges veszélyt, és csendben elsomfordáltunk a dombtól távolabb eső udvarrészbe. Még le sem járt a szünet ideje, amikor megszólalt a jól ismert füttyszó, mindenki elhallgatott, és néma vigyázzállásba merevedett.

          – Akik a dombon állnak, azok sorakozzanak fel itt a lépcső mellett – mondta a diri szigorú hangon.

          A dombon állók szépen megindultak a kijelölt helyre, de közben láttam, hogy néhány dörzsöltebb tanuló, menetközben lemaradt, és elsunnyogott a többiek közé vegyülve. Aztán jött a szokásos sorakozó osztályok szerint, úgy tűnt, ezt a balhét sikeresen megúsztam, de akkor jött a következő felszólítás:

          – Aki a szünet alatt szalmával dobálózott, az sorakozzon fel a lépcső másik oldalán.

          Némi gondolkozás után, a belém nevelt becsületes magatartásnak megfelelően, én is odaálltam, habár alig voltunk négyen, öten. Ezután jött a dirinek egy újabb húzása, felszólította az első csoport tagjait, akik a dombról jöttek, hogy menjenek a sorok közé, és hozzák magukkal azokat, akik szintén dobálóztak szalmával, de nem álltak be egyik csoportba sem. És akkor elindultak az alkalmi besúgók, és ijedtükben kirángatták a társaikat a sorokból, összegyűltek vagy tízen tizenöten egy harmadik csoportba. Ezután az ártatlanok felmehettek az osztályba. A diri odament az első csoporthoz, jól leszidta őket, amiért ilyen rendetlenül viselkedtek, szétszórták a szalmát az udvaron, és állati módon üvöltöztek, menjenek vissza az osztályba, és szégyelljék magukat. Lehajtott fejjel, magukban kuncogva a csoport elhaladt mellettünk, mi pedig megszeppenve vártuk a fejleményeket.

          – Ezek a jómadarak pedig jöjjenek velem a tanári iroda elé – mondta vészjósló hangon az igazgató.

          Amint felértünk, és felsorakoztunk, az élelmesebbek egyből elkezdtek mentegetőzni, hogy ők nem így, nem úgy, nekik semmi közük az egészhez, és ők ott sem voltak, nem is látták mi folyik az udvaron, egész idő alatt a WC-n ültek, vagy sorban álltak a vízcsapnál, csak valaki haragból és bosszúból bemártotta őket. A hangzavarban kezdett romba dőlni a diri szépen felépített büntetőtábor   szerű akciója. Engem az zavart legjobban, hogy a felvonulás után összekeveredett a két csoport, és nem különült el az önkéntesek és a feljelentettek csoportja. Aztán lassan sorban elfogytak a magyarázkodók, a legváltozatosabb mesékkel kimentve magukat.

          – Fogtál szalmát, vagy nem? – így szólt a diri végső döntése előtti kérdés.

          Amire természetesen mindenki meggyőző határozottsággal, nemmel válaszolt, és akkor mehetett vissza az osztályba. Végül ketten maradtunk a Polk Józsival. Én abban bíztam, hogy mint önként jelentkező, nekem nincs semmivel sem rosszabb helyzetem azoknál, akik a sípszó elhangzásakor a dombon voltak, ezért nincs miért magyarázkodnom. A Polknak meg annyi balhé volt már a rovásán, hogy nem sok esélye volt kimagyarázni magát. Ennek ellenére már majdnem megúszta a dolgot, amikor rászóltam, hogy én pedig láttam, amikor a szalmában kotorászott.

          – Fogtál szalmát, vagy nem? – mordult rám a diri.

          – Fogtam, de amikor sípoltak, nem voltam a dombon – próbáltam mentegetőzni, de addigra a diri türelme végképp elfogyott.

          – Fogtál szalmát, vagy nem?

          – Fogtam – mondtam beletörődve.

          – Ti ketten pedig szóbeli igazgatói figyelmeztetést kaptok, elmehettek.

          Így végződött a szalmadobálásos szórakozásunk. Mivel nem voltam járatos az ilyen fegyelmi ügyekben, hiszen korábban még beírásom sem volt az ellenőrző könyvembe, amikor beértem az osztályba, odasomfordáltam a Tanító nénihez és közöltem vele, hogy szóbeli igazgatói figyelmeztetést kaptam. A Tanító néni rám nézett, aztán azt mondta:

          – Nagyon helyes, majd legközelebb tudni fogod, hogy kell rendesen viselkedni.

          Ezzel az ügy lezárult, én még egy darabig puffogtam magamban, hogy ekkora igazságtalanság ért, hogy végül mindenki mindent letagadott, aztán megúszta, egyedül én mondtam igazat, mégis engem marasztaltak el. Akkor még nem ismertem a „Légy jó mindhalálig” történetet, de később, amikor olvastam, akkor annyira át tudtam érezni Nyilas Misi érzéseit, mint talán senki más. Ugyanakkor Nyilas Misi története kicsit enyhített a saját bánatomon, mivel az én esetem ahhoz képest mégiscsak bagatell, nem lett semmi következménye. Azt pedig csak évekkel később fogtam fel, hogy a Polk Józsi akármilyen csibész gyerek is volt, én mégiscsak beárultam őt. Egy idő után minél jobban belegondoltam, annál jobban szégyelltem magam, életem első olyan története lett, amit szerettem volna visszacsinálni, de már nem volt rá lehetőség, és minél inkább szerettem volna elfelejteni, annál többször jutott eszembe. Később a különböző élethelyzetekben megpróbáltam jóvá tenni, megpróbáltam túlkompenzálni, megpróbáltam vezekelni, és néha még akkor is magamra vállaltam ügyeket, amikor nem is én voltam a hibás.

          Időnként fizikai és egészségügyi felmérést tartottak az iskolában. Megmérték a súlyunkat és a magasságunkat. Egyik alkalommal az iskolaorvos engem is felvett a gyógytornára utaltak listájára. Teljesen ledöbbentem, és nem is hagyhattam szó nélkül. Azt hittem még mindig a kulcscsonttörésem miatt küldenek gyógytornára, pedig az már régen összeforrt. Meg is kérdeztem a doktornőt, hogy nekem mért kell gyógytornára járnom. Erre kihívott magához, aztán mögém lépett, és felemelt a két lapockámnál fogva, és annyit mondott, hogy ezért. Visszamentem a helyemre és továbbra is értetlenül duzzogtam. Valószínűleg ő már látta a gerincferdülésemet, és a hajlott hátamat, de mivel nem magyarázta el, hogy mire jó a gyógytorna, ezért aztán én nem mentem sehová, főleg mivel valamelyik másik iskolába kellett volna különórán megjelenni, ahol volt tornaterem. A mi iskolánkban nem volt tornaterem, az udvaron szaladgáltunk, vagy a padokon gimnasztikáztunk. Otthon ugyan Nagymama mindig mondta, hogy húzzam ki magam, de ez csak egy két másodperces mozdulat volt, egyébként egyre többet görnyedtem valamilyen könyv fölött, izgalmas történeteket olvasva.

          Amikor kitavaszodott, nagyapa minden szabadidejét a kertben töltötte és a rózsáival volt elfoglalva. Olyan volt az udvar, mint a Gül Baba rózsakertje. Mindenféle rózsabokor, rózsafa és futórózsa különböző színben pompázott egész nyáron. Volt piros, fehér, sárga és rózsaszín változat. A rózsabokrok körül szegélykövek réseiben pedig petúniák, verbénák és tátika virágok illatoztak. A kert szélén még érdekes alakú terméskövek is sorakoztak. Ilyen réti kövekből épített egy barlangot Nagyapa, és ebben a barlangban egy Szűz Mária szobrocska volt elhelyezve egy üveglap mellé. A barlang mellé egy fapad is került, föléje pedig rózsalugas, amelyen futórózsa virágzott.

          Névnapok közeledtével, pedagógusnapon, ballagáskor és év végi ünnepségek idején az utcában lakó ismerősök gyakran jöttek néhány szál rózsát vásárolni. Egy-két forintot kértünk egy szálért, a végén már csak futórózsa maradt, az csak ötven fillérbe került. Minden pénzre szükség volt, Nagyapának 600 Ft volt a havi fizetése, abból kellett hármunknak megélni. Az albérletből és vendéglátásból is volt ugyan jövedelem, de az viszont nem volt rendszeres. Időnként Sanyi bácsi egy lovas kocsival tőlük és Anyáméktól hozott szőlőt, gyümölcsöt, zöldséget, kukoricát, napraforgót. A terménymagok a hátsó ólban lévő tyúkoknak, csirkéknek kellettek. Ezek a tyúkok rendszeresen elláttak bennünket tojással, és általában hetente egyszer csirkevágásra is sor került. A kíméletlen műveletben az én segítségemre is szükség volt. Én voltam a csirkefogó, aki elkapta a kiszemelt áldozatot, aztán meg kellett fogni a csirke szárnyát és lábát, Nagymama pedig kitépte a csirke nyakán a tollakat, egy éles késsel elnyiszálta a nyakát, és szépen kicsurgattuk a vérét egy tányérba. A kopasztást és feldarabolást már Nagymama egyedül intézte. A konyhába beszerzett gázrezsó, ami gázpalackkal működött, már komoly segítséget jelentett a főzésben, a régi sparhelt már csak a gázrezsó állványaként maradt meg, és a süteménysütéshez kellett, mindaddig, amíg egy gáztűzhelyet is sikerült beszerezni. Kezdetben ezzel is sokat bajlódott Nagymama, mint az új dolgokkal általában. Egyik problémát a sütő begyújtása jelentette. Egy összetekert újságpapír végét kellett meggyújtani gyufával, és az égő újságpapírral pedig a gázsütő égőcsövén levő lyukakon kiáramló gázt belobbantani előbb az egyik oldalon, aztán a másik oldalon. Ismerősök mesélték, hogy valahol fel is robbant a sütő begyújtás közben. Ezért aztán ez a művelet nagy felhajtással, előkészülettel, és a gyerek távoltartásával történt. A másik problémát az okozta, hogy Nagymama szerint a gázsütő nem adott olyan egyenletes meleget, mint a sparhelt, ezért nem sült olyan szépen meg a piskóta, nem lett olyan magas, csak megégett. Tortát ritkábban készítettünk, de a habverés, krémkeverés az az én feladatom volt, cserébe kinyalhattam a tál alján maradt masszát.

          Disznóhús, vagy marhahús ritkábban került az asztalra, rendszerint engem küldtek a húsboltba, mert elég sokáig kellett sorba állni a húsz deka marhafelsál, vagy három szelt disznókaraj vásárlásáért. Egyik ünnep előtt két óra hosszat álltam sorba, a sor vége messze a bolt ajtaján kívül kígyózott, és mire sorra kerültem volna, elfogyott a hús. Azon az ünnepen is csirkét ebédeltünk. De persze minden héten megkaptam a kedvenc mákos tésztámat. Nagymama egyik specialitása volt a gölödinleves, manapság hívják nyírségi gombóclevesnek is, amihez természetesen nudli volt a második féle, mert mindkettő főtt krumpliból készült, ami liszttel volt összekeverve. Ebben a főzési folyamatban a főtt krumpli összetörése volt a feladatom. Általában minden háztartási munkában kaptam kisebb, nagyobb feladatot, a padlóbeeresztéstől kezdve a tojásösszeszedésig, és a szennyesvíz kiöntésig.

          Nyírségi gölödinlevest azért főzött gyakran Nagymama, mert Nyíregyháza melletti Kemecsén született. Az ott élő testvéreit többször is meglátogattuk. Amíg Nagyapa a vasútnál dolgozott, addig kedvezményes jegyet kaptunk, és minden évben megtettük a hosszú utat, később már ritkábban mentünk, és ilyenkor nekem mindig a lelkemre kötötték, nehogy eláruljam magam, hogy ennyi meg annyi éves vagyok, hanem mindig kevesebbet kellett mondani, hogy ingyen utazhassak, vagy félárú jeggyel. Ezek az utazások nagyon nagy hatású élményt jelentettek, az ismeretlen tájak és városok látványa és a vonaton elfogyasztott rántott csirkecomb felejthetetlen íze és illata minden alkalommal megkapott. Az egymás után következő állomások neveit egy idő után már kívülről tudtam, és meg sem fordult a fejemben, hogy sajnálkozzak, amiért Kecskemét és Nyíregyháza között egyetlen hegyvidéki táj sem bontotta meg a végtelen alföldi síkság, másoknak talán egyhangúnak tűnő, monoton látványát.

          Az iskola végeztével, újabb nyári szabadság kezdődött. hazatérve több újdonság is várt rám a szülői házban. Egyrészt gyarapodott a család, időközben megszületett András öcsém. Az ő pesztrálását, cumiztatását, tisztába tevését, pelenkázását ekkor már gyakorló, rutinos nagytestvérként bátran rám lehetett bízni. Másrészt elkészült egy új melléképület az udvar déli oldalán. Ez a vályogtéglából épült kiskonyha kicsit volt nagyobb a régebbi kiskonyhánál, ami az egykori kovácsműhelyből lett kialakítva, azzal a különbséggel, hogy ebben nem volt kemence, és így sokkal tágasabb és kényelmesebb lett. A régi kiskonyha pedig kamra és egyben fürdőszoba lett.

          A kertben pedig szépen gyarapodtak és növekedtek a gyümölcsfák. Ezzel együtt egyre több feladatom akadt a gyümölcsszedésben. Elsőnek a cseresznye érett be, ebből csak két kisebb fa volt a kertben. A cseresznyével ellentmondásos volt a kapcsolatom. Mivel piros a színe és általában puha az állaga, alapvetően tilalmi listán lett volna a helye, de bizonyos körülmények között hajlandó voltam engedményt tenni, és a fáról frissen szedett ropogós bogyókat jóízűen elfogyasztottam. Azért voltak fenntartásaim, főleg amikor már túlérett, és a kukacos gyümölcsök már ellenérzést váltottak ki belőlem. Ennek a mérsékelt ízlésnek az volt az előnye, hogy aránylag gyorsan haladtam a szedéssel, és csak ritkán kaptam be egy-egy szép szem cseresznyét.

          Meggyfából már sokkal több volt a kertben, és ezekkel az igénytelen, gyorsan növő fákkal igen csak sok bajom akadt. A meggyet egyébként kategorikusan elutasítottam, mint étkezési lehetőséget, így aztán a meggyszedés csak egy unalmas, lassan haladó nyűg volt. Ráadásul még a leszedés után le is kellett gatyázni, ami azt jelentette, hogy meggy szárának a végén lévő kis levélkéket le kellett csipkedni.

          A legkedvesebb gyümölcsfa számomra a körtefa, Körtefából is volt vagy tíz a kert különböző részén. Ezeknek a körtefáknak az volt az érdekességük, hogy eltérő időben értek, eltérő méretűek voltak, mindegyiknek sajátos íze, zamata és illata volt. Így aztán szinte mindig volt ehető körte a kertben. A legkorábbi, az úgynevezett árpaérő körte már június végén elkezdett érni, és végül a téli körte zárta a sort, amit legkésőbb kellett leszedni, de csak karácsony táján lehetett fogyasztani. A kedvencem az árpaérő körte volt, ami közvetlenül a pince épülete mellett volt, és könnyedén fel is tudtam rá mászni. Én már akkor elkezdtem rágcsálni az apró, fanyar enyhén sárguló termését, amikor még éppen, hogy csak elkezdett érni. Amikor már láthatóan besárgult, akkor nagyon hamar be is barnult a közepe. Volt azonban, aki kifejezetten így szerette ezt a körtét. Czigány Magdi néni is, amikor erre járt, akkor elkérte azokat a leesett, túlérett, szét löttyedt gyümölcsöket, amiket összeszedtem neki. Azt mondta, neki már rosszak a fogai, és ez már olyan érett, hogy nem kell rágni. Hasonló volt a disznóól melletti körte is, de az kicsit később ért, nagyobb szemű volt, és még sokkal finomabb volt. Ez a fa viszont sokkal magasabb volt, a legszebb körték a legfelső ágakon, elérhetetlen magasságban vigyorogtak, csak leverni lehetett őket. Ráadásul ez alatt a fa alatt volt a ganéjdomb. Amelyik körte idepottyant, szerencsés estben megúszta a szétfröccsenést a puha szalmás disznószaron landolva, és egy kis mosás, tisztítgatás, törölgetés után igen finom csemege volt. Talán éppen a fa alatt elterülő trágya tápanyaga adott annak a körtének olyan utolérhetetlen zamatot. Ezután következett a góré mögött lévő császárkörte érése, valamikor a nyár vége felé, ez kitűnő befőtt alapanyag volt. Anyám sokféle gyümölcsöt rakott el befőttnek, ezeket én általában nem igen szerettem, kivéve a körtebefőttet, ha nem puhult meg túlságosan. A befőtt készítés abban az időben elég bonyolult és fáradtságos munka volt, akkor még nem voltak csavaros tetejű befőttes üvegek, és celofánpapírral kellet lezárni a befőttet. Előtte azonban még egy csomó tortúrára volt szükség. A hámozás és tisztítás után füstölgő kénrudacskákkal meg kellett kénezni a gyümölcsöt, ez állítólag megakadályozta, hogy bebarnuljon a gyümölcs. Ezután az üvegbe helyezett körte, vagy barack darabokra forró cukros levet, szirupot kellett önteni, aztán a tetejére egy késhegynyi szalicil került, tartósítószernek. Az egész folyamat legkényesebb része a celofán felhelyezése és az üveg légmentes lezárása volt. A nedves celofánt az üvegre helyezve különféle technikák voltak a lezárásra. Az egyszerűbb módszer szerint sima befőttes gumival kellett rászorítani az üvegre a kisimított celofánt. A befőttes gumit a boltban árulták, és kerékpártömlőből szeletelt karikákból állt, manapság hajguminak használják. Ezek a gumik nem bizonyultak tartósnak, és kicsit bonyolultabb, de biztosabb módszer volt a spárgás lekötés. Itt volt aztán szükség a gyerek segítségére, aki a kettőzött csomó előtt az ujját szorosan az első csomóra helyezve biztosította a kötés erősségét. Ezt követően a sarkos celofán körbevágása is a gyerek feladata volt. A lekötött üvegeket újságpapírral körbetekerve egy nagy horganyzott fazékba tettük, felöntöttük vízzel, és megkezdődött a dunsztolás. A nyakig vízbe álló üvegek alatt egy fél óráig kellett forralni a vizet, az újságpapír segített megakadályozni, hogy forralás közben szétpattanjon az üveg. Végül a forró üvegek egy pokróccal kibélelt kosárba kerültek. Amikor egy-két nap múlva kihűlt a befőtt, akkor felkerültek az üvegek a belső szobában lévő szekrény tetejére, egészen addig, míg le nem esett az első hó, és akkor lehetett elkezdeni felbontani őket.

          A császárkörte szedésekor majdnem baleset történt. Tihanics Pali bácsi, aki felváltotta a boltban a Zahár Béla boltost, felmászott a fára, és letört alatta az egyik ág, Pali bácsi pedig nagy puffanással, fejjel előre a földre zuhant. A fa szerencsére nem volt túl magas, és Pali bácsi nagy erős ember volt, megrázta magát és nevetve folytatta a körteszedést, kicsit még pár napig fájlalta a nyakát. A körtefa alatt azonban még hetek múlva is észre lehetett venni azt a kerek mélyedést, ami az esés következtében keletkezett.

          A fára mászás, és gyümölcsszedési technikájából a legtöbbet Czigány Béla bácsitól tanultam. Ő volt az, aki a legreménytelenebb helyekről is az utolsó szemig leszedte az ágak végén pipiskedő gyümölcsöket. Ehhez persze segítségére volt a hosszú kampósvégű bot, amivel behúzta, lehúzta az ágakat. A kert közepén lévő cseresznyefának olyan különös formája volt, hogy nem egy, hanem két vezérágat növesztett, és külön-külön egyik sem bírt meg egy embert, és létrával sem lehetett hozzáférni. Béla bácsi egy szikár, csontos felépítésű ember volt, mindig vidám, csupa izom és ín, egyetlen deka fölösleges zsiradék nélküli, fürge mozgású, őszes hajú parasztember. Amióta az eszemet tudom mindig őszes volt a haja, és az évek során szinte semmit nem változott, a szeme örökké fiatalos huncutsággal csillogott, ember nem tudta úgy megközelíteni, hogy ne ő köszöntötte volna elsőnek a szembejövőt hangosan szóval. Majd a kötelező, hogy vagyunk kérdése nem csak üres szóvirágként hatott, hanem valódi érdeklődéssel és meleg barátsággal volt tele. Nem ismert akadályt és megoldhatatlan feladatot. A cseresznyefa két vékonyabb vezérágának az ágas része közé keresztbe fektetett egy kocsirúd vastagságú fadarabot, és azon egyensúlyozva szedte le a termést.

          A meggyszedés bármilyen unalmas munka volt, mégis hozott sikerélményt. Ennek a jele volt, amikor egy teli vödör meggyet sikerült Anyámnak bemutatni, akkor egy elismerő mosoly kíséretében megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, és ez újabb lendületet adott a meggyfaágak közötti bujkáláshoz. A zöld levelű ágakon sorjázó pirosló meggyszemek látványa még a mai napig hátborzongatóan kellemes érzéseket kelt bennem.

          Alig fejeztük be a meggyszedést, máris kezdődött a barackszedés. Szerencsére a barackszedés kicsit haladósabb volt, mert nagyobb szemű a termése, és néha még a rázást is lehetett alkalmazni. Negyven darab rózsabarackfa volt a kertben, és évről évre egyre nagyobbra nőttek. Persze nem minden évben volt rajtuk te rmés, és egy idő után pedig elkezdtek sorra kipusztulni a hatalmas barackfák. Addig azonban igen sok munkát adtak a nyári meleg napok idején. A gyerekek feladata főleg a földre hullott vagy lerázott baracknak az összeszedése volt. Aztán jött a válogatás, osztályozás. Minden láda barackot egyenként át kellett válogatni színre, nagyságra, épségre. A szép egészséges félig érett és nagyobb szeműek voltak a legértékesebbek, az export minőségűek. A nagyság szerinti válogatáshoz lyukas sablonok voltak, és azokhoz a lyukakhoz kellett hozzámérni a méretet. Amikor elkészült az osztályozás, akkor már csak az átvevőhelyre el kellett fuvaroztatni a szállítmányt. A lovas kocsi vagy korán reggel indult, vagy késő este, és akkor ott kellett éjszakázni a konzervgyár előtt, ahol érkezési sorrendben sorakoztak a szállítmányok az átvételre. Az átvétel általában csalódással és mérgelődéssel végződött, mert az átvevők mindig kukacoskodtak, és leminősítve az árut, a lehető legkevesebbet fizettek a termelőknek.

          Amikor véget értek a gyümölcsszedési munkák, Nagyapa összeszedett bennünket Sanyi unokatestvéremmel, és Nagymamával együtt, négyesben felmentünk Budapestre a Keresztanyámékhoz. Keresztanyám a három Csordás lány közül a középső volt, Anyám a legfiatalabb, Bözsi néni pedig a legidősebb. Kati néni már fiatal korában felköltözött Budapestre. Nagyapáéknak három lányuk, és két fiuk született. Az első fiú, Árpádka csak tíz napig élt, Karcsi bácsi, a nagybátyám huszadik éves korában halt meg tüdőgyulladásban, két évvel a születésem előtt, ugyanabban a szobában, ahol én születtem. Akkor még az volt a dolgok rendje, hogy az emberek otthon születtek és otthon haltak meg nem pedig a kórházban. A nagybátyám jóképű, társaságban kedvelt fiatalember volt, sokat táncolt, mulatott. Egy ilyen mulatós éjszaka után vette le a lábáról az akkoriban még gyógyíthatatlannak bizonyult betegség, a tüdőgyulladás. Melis doktor motorkerékpárral járt ki a faluból a beteg kezelésére. Egy alkalommal, amikor már Karcsi bácsi halálos beteg volt, Nagyapa megkérdezte az orvost, hogy mit gondol, mire lehet számítani. A doktor azt felelte, hogy a jövőnk kiszámíthatatlan, nem lehet tudni ki meddig él.

          – Nézze, Pista bácsi! Lehet, hogy ha én kimegyek itt a kapun, hamarabb meghalok, mint a maga fia.

          Azzal kiment a kapun, felült a motorjára, kikanyarodott az útra, jött egy autó, ami elütötte, és a doktor meghalt. Néhány nap múlva a nagybátyám is meghalt. Utolsó este azonban a család körbevette a halálos ágyán. Tudta, hogy meg fog halni, és mindenkitől elbúcsúzott, mindenkinek mondott pár kedves szót. Anyámnak azt mondta:

          – Terikém, téged szerettelek a legjobban a családban, maradj olyan kedves, amilyen voltál.

          Anyám ezt soha nem felejtette el, és gyakran emlegette családi összejövetelek, és visszaemlékezések alkalmával. Nagybátyám halála után Kati néni a középső lány nem akart falusi életet élni, felköltözött Budapestre, és szerencsét próbált a főváros forgatagában. Első házassága kisiklott, és ezután ment hozzá Jakab bácsihoz, aki szintén Lajosmizsén született, de felköltözött Soroksárra, az ott élő sváb rokonaihoz. A Szitás utcában építettek is egy szép nagy összkomfortos családi házat. Gyerekük nem született, és talán nem is igazán vágytak rá. Ha Budapestre ment valaki a családból, akkor mindig jól jött e pesti rokon, ahol szállást, és útbaigazítás lehetett kapni. Keresztanyám a filmgyárban dolgozott, itt ismerkedett meg Jakab bácsival, aki teherautó sofőr volt és bejárta az egész országot, ismert minden falut és várost.

          A kéthetes pesti nyaralásunk alatt bemutatták nekünk a csodás Budapestet, minden nap újabb és újabb élményekkel kápráztatva el bennünket. A Sanyi és én ekkor láttunk először igazi hegyeket és dombokat, hatalmas házakat, várakat és palotákat. Engem már az lenyűgözött, hogy Jakab bácsi milyen magabiztosan kalauzolt bennünket a különböző közlekedési eszközök dzsungelében. Mindig a HÉV-vel mentünk be a centrumba, és ott aztán átszálltunk villamosra, aztán különböző számú busszal, földalattival, trolival, fogaskerekűvel utazgattunk, és én csak ámultam, hogy a pestiek, hogyan tudnak eligazodni ebben a bonyolult rendszerben. Egyik nap az állatkertet néztük meg, másik nap a Vidámparkban sikongattunk a hullámvasúton és az elvarázsolt kastélyban, aztán sétáltunk Halászbástyán és a Margit-szigeten. A Vidámparkban is találtam horgászatot, ahol sikerült begyűjtenem egy újabb festett agyagfigurát, és izgalmas élmény volt a dodzsemezés is. Az egész nyaralás csúcspontját mégis a Normafánál tett kirándulás jelentette. A hegyről gyalog jöttünk le, és Sanyival ketten életünkben először tapasztaltuk meg, hogy a lejtőn milyen nehéz megállni boldogan rohangáltunk lefelé a lejtőkön, miközben a felnőttek lassan poroszkáltak, mi pedig újból és újból felszaladtunk, hogy ismét lezúgjunk a lejtőn.

          A nyár többi része gyorsan elszállt. Gabi húgom már többféle játékba bevonható volt. Ernőékhez egy pesti rokoncsalád velünk egykorú gyerekei jöttek nyaralni. A Szirmai fiúk hárman voltak testvérek, de egyszerre csak egy fiú jött, és aztán váltották egymást, így aztán a bújócskák és egyéb társasjátékok egyre változatosabbak lettek.

          Azon a nyáron a Lajosi-búcsú már nem okozott különösebb érdekességet.

4.

          A negyedik osztály megkezdése tulajdonképpen olyan volt, mint a többi évkezdet, mégis volt egy különleges hangulata. Az alsósok közül immár mi voltunk a legöregebbek. Az eltelt három év alatt megszoktuk az iskolai szabályokat, szokásokat, igazi második otthonunkká vált az intézmény. Rutinos diákok lettünk, és szinte már mindent tudtunk, amit a felnőttek, sőt még többet is, legalábbis azt hittük. Ugyanakkor még beláthatatlanul sok idő volt hátra, amit ebben az iskolában kellet eltölteni. Stabilizálódni látszódott a világ körülöttünk, úgy éreztük minden változatlan, és ez talán mindig így lesz. Ez a kiszámítható környezet magabiztos nyugalmat és biztonságot adott. Már az évnyitó is azt sugallta, hogy valamilyen végeláthatatlan ciklikus folyamat sodrásában folynak a napjaink, követi egymást a gördülő évek sorozata. Ugyanaz a műsor, az ismert versek, és ismert dalok után az Igazgató bácsi szokásos beszéde. Egyedüli változatosságot az jelentette, hogy a zsúfolt díszterem áporodott levegőjében elájultam. Valami kellemes ködös árny vonult a szemem elé, aztán érdekes álmom volt, amiből izgatott emberek ébresztettek fel, és gyorsan kikísértek az erkélyre, és a friss levegőn ismét magamhoz tértem, bár nagyon sajnálkoztam, amiért felébresztettek, mert ritka szép álmom volt, csodaszép színes tájak suhantak el előttem.

          Egy másik apró változás volt a környezetünkben, a Halászék televíziója. A Halászék két házzal laktak odébb az utcában, és ők voltak az utca első boldog televízió-tulajdonosai. Vasárnap délután, a bajnoki focimeccs közvetítése alkalmából itt gyűlt össze a fél utca futballrajongó tábora. Elég szűkösen voltunk, főleg ülőhelyből volt kevés, így aztán én rendszerint magammal vittem otthonról egy kis sámlit, hogy ne kelljen a szőnyegen üldögélni. A TV persze legtöbbször csak a képet szolgáltatta, mert szerencsés esetben a rádión is hallható volt az aktuális rangadó mérkőzés, de a válogatott meccset biztosan Szepesi is közvetítette, és ez parázs hangulatot varázsolt a TV körül.

          A szokásos Hírös Hét alatt, mint mindig érdekes kiállításokat mutattak be a felállított pavilonokban. Minden évben megcsodáltuk a gyönyörű almákat, szilvákat, körtéket és szőlőfürtöket. Ebben az évben egy új ötlettel álltak elő a szervezők, igazi élő fákat hoztak be a város főterére, hatalmas dézsákban elhelyezett földlabdákkal. A fákon valódi élő piros almák sorakoztak. Nagyapa addig sürgölődött és érdeklődött a fák sorsa után, hogy sikerült megszerezni az egyik almafát. Aztán egy alkalmi fuvarral kiszállítatta Lajosmizsére, és elültették valahol a kert közepén, és Nagyapa elnevezte a fát Péter fájának, jelezve, hogy ezt nekem szerezte. Az almafa jó pár évig megmaradt, de soha nem hozott már olyan gyönyörű termést, mint a kiállítás évében. Az ágak is elég vékonykán hajtottak ki, szegény fa soha nem heverte ki a drasztikus átültetést.

          Emlékezetes hétvégi eseménynek számítottak a Sörkertben tett esti látogatások. Kezdetben a Barátok temploma mögött, a Színházzal szemközti területen volt ez a Sörkert, ahol vasárnap esténként összejöttek az ismerősök, a felnőttek söröztek, a gyerekek málnát ittak. Nekem nem volt szerencsém, mert a málnát sem szerettem. Egészen kellemes hely volt a sörkert, élőzenére a fiatal párok táncra perdültek, a vadregényes fák és bokrok között a gyerekek, akik alkalmi barátságot kötöttek, bújócskát és indiános szerepjátékokat játszottak. Kis halastóban csörgedező szökőkút tette még hangulatosabbá a helyet. Aztán egy idő után megszűnt ez a szabadtéri mulatóhely, mert a helyén iskolát kezdtek építeni. Amikor elkészült, itt nyílt meg az Kodály Zoltán Ének zenei iskola, majd a Kada Elek szakközépiskola lett belőle. Közben viszont lebontották a Beretvás Szállodát, és a helyére átköltözött a Sörkert, bár akkor már Halászcsárdának hívták. Ez a terület kisebb volt ugyan, mint az előző, fák és bokrok sem voltak a bontási területen, de viszont közelebb volt hozzánk, és jobban kapcsolódott a központhoz, a főtérhez. Állítólag azért kellett lebontani a patinás Beretvás szállót, mert az 56-os földrengésben annyira megsérült az épület szerkezete, hogy életveszélyessé vált, és nem lehetett felújítani. Ezen a helyen később az OTP épített egy öt emeletes házat, amit Fehérháznak neveztek el a lakosok. Valamikor az 1800-as években pedig itt állt Hrúz Mihály háza, ahonnan Petőfi járt iskolába, amikor Kecskeméten lakott. A Halászcsárdával szemben volt egy benzinkút, mögötte pedig a taxisok állomása. Kicsit odébb egy kerek fedett pódium alatt vasárnap délutánonként fúvós katonazenekar szórakoztatta a város polgárait. A Szabadság tér közepén volt a Békás szökőkút, körülötte a padokon a felnőttek megpihenhettek, amíg a gyerekek rohangáltak a szökőkút körül. A látványosságot a medencében úszkáló néhány teknősbéka jelentette, amikor időnként egyik másik kievickélt napozni valamelyik kiálló kődarabra.

          Itt találkoztak az ismerősök egy kis beszélgetésre, és gyakran megfordult itt a város néhány jellegzetes bolondja. Bolond Rozi különös színes ruhába öltözve, virággal a hajában egy rozzant babakocsit tologatott, amiben összegyűjtötte a szemetet, színes dobozokat és papírokat. Állítólag újszülött gyermeke korai halála miatt bomlott meg az elméje, azóta tologatja a babakocsit, amibe a soha fel nem növő kisbabáját képzelte bele. Mányoki művész úr szájában örökké egy csikkdarab lógott, rongyos, piszkos ruhában járta végig a szemétgyűjtőket, hóna alatt pedig mindig volt néhány saját készítésű festménye. Hosszú koszos, zsíros művészfrizurája, Liszt Ferencre emlékeztette. Róla azt beszélték valamikor jobb napokat látott művelt, gazdag, egyetemet végzett személy volt, de alkoholistává vált és végleg lecsúszott. Őrnagy úr is fáradhatatlanul járta a város utcáit, kopott katonai ruhába öltözve, hangos bokacsattogással, kezét a sapkájához emelve tisztelgett mindenkinek, aki szembe jött vele. Ezek mind ártatlan csendes őrültek voltak, hozzátartoztak a poros kisváros mindennapjához, senkinek nem jutott volna eszébe kinevetni, kigúnyolni őket.

          Később megjelent Mókuska, és ő már kissé megosztotta a közvéleményt. Mókuska arról volt nevezetes, hogy a természet szokatlanul nagy orral áldotta meg, és már a látványa önmagában elég ijesztő volt. Mókuska azonban ennél is tovább fokozta a feszültséget, az volt a szokása, hogy fiatal lányokat hátulról csendesen settenkedve megközelített, és a feneküket megpaskolva ijesztgette őket. Ezen egyesek nagyon felháborodtak, mások pedig boldogan hahotáztak.

          Egy napon a Rákóczi út elejére munkások érkeztek és látványos átalakításba kezdtek. Kivágtak néhány fát, elbontottak egy pár padot, és felszedték a kövezetet. Iskolába jövet-menet kíváncsian figyeltük a fejleményeket. A dolog annyira különleges volt, hogy még a Tanító néni is tőlünk érdeklődött, hogy mit tudunk erről az átalakításról. Az osztályban mindig voltak jól értesült gyerekek, akiknek azonnal véleményük volt minden eseményről. Ezúttal is előállt valaki, hogy ő hallotta otthon, hogy villamossínt fognak lefektetni a Rákóczi úton. Ezzel a fantáziálással, aztán jól el lehetett húzni az óra elejét, és akkor már a felelésre nem maradt idő.

          Csak éppen a villamosból nem lett semmi. A Cifrapalota előtt egy talapzatot kezdtek építeni, ami egyre magasabb lett, végül elérte az öt méteres magasságot. November hetedikén felavatták a Tanácsköztársaság emlékművét. Az emelvény tetején egy bronzból készült tenyeres talpas forradalmár nő állt, kezében egy gépfegyverrel. Az emberek hamarosan úgy emlegették, hogy a Vasmarcsa. Több mint harminc évig uralta a főteret ez az emlékmű, jellegzetes arculatot adva a városnak, és városképi jelentőségűvé vált. Amikor lebontották, akkor már sajnálták, akik ebbe a látványba születtek bele.

          Az ősz közeledtével hullani kezdtek a levelek a házat beborító vadszőlő indákról. A levelek a rózsakertbe kerültek, beborították a betakart bokrokat, egyre jobban védve őket a közelgő téli fagyoktól. Nagyon sok levél volt a ház falán, főleg a kapubejáratot határoló tűzfalon. Sok szép színes levelet gyűjtöttem össze, és könyvek lapjai közé préseltem őket. A tűzfal iszonyú magas volt, és a tetején volt egy rövid egyenes szakasz, ahonnan esős időben vízcseppek potyogtak le. Az egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy az eresz alatt álldogálva belefejeltem a leeső vízcseppbe. Persze utána csodálkoztam, hogy fáj a fejem és hasogat a homlokom.

          A fejelés egyre népszerűbb lett az iskolai szünetekben. A legkiválóbb fejelő pálya négy jól megtermett fa által határolt területen volt, ahol a fák nagyon jó kapufának bizonyultak, és egyértelműen jelezték a gólok szabályosságát. Akik más területre szorultak ki, azoknak csak négy földre állított tégladarab jelezte a képzeletbeli kapufa vonalát. Ezen aztán jól el lehetett vitatkozni, hogy az elsuhanó labda a kapufán belül volt vagy kívül. A fejelőcsapatok minimum két-két főből álltak. A kapuból kifejelő adogató igyekezett a csapattársának a fejére adni a labdát, és ha ez sikerült, akkor a csapattárs szinte védhetetlenül tudta befejelni a gólt. De ha az ellenfél visszafejelte „stukk”-kal a labdát és ebből gól lett, akkor az dupla gólt ért, vagy ha lepattant, akkor a következő fejelést onnan lehetett elvégezni. Ekkor viszont már nem volt érdemes feldobni a labdát, hanem kézből fejelve könnyen gólt lehetett fejelni. Ezek felejthetetlen élmények voltak, sokkal több megmaradt az emlékeimben a tíz perces szünetek eseményeiből, mint a hosszú unalmas tanórák csöndjeiből.

          Az osztályba egy új fiú érkezett, Szablics Imre, aki egy kicsit kövérebb volt, mint az átlag. Előtte Nagy Lajos volt a legkövérebb, és ő már beletörődött a „Digi-dagi daganat, kergeti a halakat” hangzású rövid kis gúnyolódásba, amit kénytelen volt naponta többször is elviselni. Az új fiú még nem illeszkedett be a helyi szokások rendszerébe, és egy alkalommal, amikor megjegyzést tettem rá, a kövérségére célozva, ezt rossznéven vette, és az üzente, ezért még találkozunk a szünetben. Visszaüzentem neki, hogy elfogadom a kihívást. Az osztályteremben pillanatokon belül végigfutott a hírlánc, bunyó lesz a szünetben! Izgatottan vártam az óra végét, ez volt az első alkalom, amikor én is a központba kerültem, és elfogott a harci láz. Óra után gyorsan rohantunk le az udvarra, mert ezeket a párbajokat csak a szünet elején lehetett lebonyolítani, amíg az ügyeletes tanárnő el nem foglalta a helyét a lépcsőfeljáró tetején. Aztán szembeálltunk egymással, és elkezdődött a lökdösődés és birkózás. A többiek körbeállták a küzdőteret, és „Hajrá bunyó, szenzáció” kiáltással figyelték a küzdelmet. Mivel nem volt köztünk eget verő harag és sértődöttség, ezért csak egy kis kakaskodás lett a nagy heveskedésből. Egyébként sem emlékszem, hogy a nyolc év alatt durva verekedés alakult volna ki. Talán három vagy négy alkalommal volt pofozkodás és orrbeveréses öklözés, többnyire csak birkózásból és szájaskodásból álltak ezek a verekedések. Mi is összekapaszkodva próbáltuk egymást elgáncsolni, vagy felborítani, aztán hamar megjelent az ügyeletes, és szétrebbentünk, mintha mi sem történt volna.

          Az iskolából hazafelé menet véletlenül egyszerre léptünk ki a kapun Imrével, és beszélgetésbe elegyedtünk, kiderült, hogy nem messze lakunk egymástól, és kis kitérővel együtt mentünk egy darabig. Valahogyan az volt az általános szabály, hogy iskola után a legrövidebb úton kellett hazamenni, és ezt általában be is tartottuk. Persze voltak szabad csavargási lehetőségek, de arra külön el kellett kéredzkedni. Erre főleg szombat délután került sor, és ilyenkor aztán elég sokat kóboroltam Kecskemét utcáin. Ráadásul, volt egy érdekes iskolai feladat, fel kellett keresni Kecskemét nevezetességeit, és egy kis füzetbe beleírni az ott található emléktábla feliratait.

          Imrével aztán egyre jobb barátságba kerültünk, és a szünetekben ketten fociztunk egymás ellen, egy májkrémes konzervdoboz felhasználásával. Hazafelé azért nem jártunk együtt, mert Imre menzás volt, és iskola után a menzára ment ebédelni, én pedig siettem haza, mert Nagymama ebéddel várt otthon. Abban az időben jött divatba a gombfoci. Imre elmesélte, hogy nekik van gombfocipályájuk, és elhívott, hogy nézzem meg.

          Így aztán egyik szombat délután elmentem hozzájuk. A Nagykőrösi utcán laktak pár száz méterre tőlünk, egy díszes emeletes ház első emeletén. Ez a ház valamikor egy borkereskedő háza volt, az épület alatt hatalmas pincerendszer húzódott, és jellegzetes illata még most is beborította az egész lépcsőházat. Imréék lakásának két külön bejárata volt, az egyik az apjának a rendelőjébe vezetett, a másik pedig a lakórészhez. Az előszobájuk akkora volt, mint a mi nagyszobánk, a nappalijuk pedig a mi egész házunk területével vetekedett. A szoba közepén kényelmesen elfért a gombfoci asztal, de könnyedén át lehetett alakítani pingpongasztallá is. Imrének két öccse volt, akikkel általában püfölték egymást. Apukája belgyógyász volt, akit Nagymama elég jól ismert, mert az első férjét sokáig kezelte, anyukája tanítónő volt a Zrínyiben. Volt még egy nővérük, a Mari, aki apukájuk első házasságából született, neki külön szobája volt, ahová a fiúknak nem volt szabad bejárásuk, csak külön engedéllyel lehetett a lemezjátszóját használatba venni. Két idősebb bátyjuk, a Tamás és a Tibor, anyukájuk első házasságából születtek, és ők már külön éltek, de időnként meglátogatták a családot, és a három fiú rajongva imádta őket, főleg a Tamást, aki megtanította őket gombfocizni. Mivel még nekem nem volt gombfocicsapatom, kölcsönkaptam Tamás második csapatát, és azzal tanultam meg az új játékot.

          Hamarosan hozzáfogtam saját csapat készítéséhez. A kiszemelt kabátgombokat a bejárati betonlépcsőn csiszoltam megfelelő formára. A játékboltban is árultak előre gyártott fröccsöntött gombfocicsapatot, fényképes betéttel, és nyomtatott felirattal. Bálintnak, Imre kisebb öccsének volt is egy ilyen csapata, talán a Vasas játékosaiból, Imre azonban azt mondta, hogy ez fölösleges pénzkidobás, teljesen béna az ilyen gárda, az az igazi, amit az ember saját maga csiszol méretre. A csiszolásnak két fontos mozzanata volt, először is az alsó felületet kellett teljesen simára és egyenesre csiszolni, azért, hogy pöckölés után gyorsan csússzon a gomb az asztalon. Aztán a gomb kerületét kellett körbecsiszolni, hatvan fokos szögben a talpához képest. Sok gombot sikerült beszerezni Nagymama varrós dobozából, néhányat kidobott rongyokról, talán még boltban is vettem kabátgombot. Az én csapatom a francia fociválogatott lett, Imre a brazil válogatott tulajdonosa volt, az előző világbajnokságon a franciák harmadik helyet szereztek. A két legeredményesebb játékosom Fontaine és Kopa voltak. Külön góllövőlistát is vezettünk, és itt ők voltak a favoritok a csapatomból. Természetesen minden gombnak saját neve volt, de a többiekre nem emlékszem. Ez a két játékos elsősorban a pozíciójuknak köszönhette a teljesítményét. A gombokat lehetett kézzel, vagy vonalzódarabbal, vagy fogkefenyéllel pöckölni. Kézzel pontosabban lehetett irányítani, de a segédeszközzel messzebbre lehetett küldeni a játékost. Voltak emeletes játékosok is, amelyek két gomb összeragasztásából készültek. A lyukakba egy-egy gyufaszálat behelyezve kellett a gombokat Technokol ragasztóval összeragasztani. A kapuba pedig általában egy tintásüveg kupakja került.

          Amikor már saját csapatom volt, néhány mérkőzést nálunk is játszottunk, hogy ne csak mindig én menjek Imréékhez, de sajnos a mi előszobaasztalunk nem volt túl jó gombfocipálya. Ez az asztal egy hosszú keskeny, bakelit bevonatú, vízhatlan tetejű asztal volt, talán még Nagyapa kocsmájából lett elhozva, és a bakelitborítás kissé töredezetté vált a hosszú viszontagságok alatt. Imrééknek pedig egy teljesen szabványos, furnérlemezből készült, oldalfallal és partvonalakkal ellátott eszközük volt, ezért aztán végül úgy alakult, hogy hetente kétszer náluk jöttünk össze gombfocizni. Néha még pingpongoztunk, kártyáztunk, társasoztunk is, ilyenkor András és Bálint is bekapcsolódott, de ennek legtöbbször civakodás lett a vége.

          Nagymama időnként pálinkafőzéssel kísérletezett. Ez egy tiltott tevékenységnek számított, de néhány liter otthoni lepárlását hallgatólagosan engedélyezte a hatóság. A folyamat az előszobában zajlott egyszerű eszközök segítségével. Egy tízliteres horganyzott fazékba került bele az érett gyümölcsökből és cukorból erjesztett cefre, ebbe egy téglára helyezett kisebb lábast kellett tenni, majd az egészet egy lavórral leborítani. A nagy lábast a gáztűzhelyen kellett melegíteni, a lavórba pedig hideg vizet öntöttek. A cefréből elkezdett párologni a szesz, majd lecsapódott a lavór alján, és onnan belecsöpögött a kislábasba. A lavórból Nagymama időnként kimerte a langyosodó vizet, és kicserélte hideg vízre. Aztán amikor a cefréből kipárolgott a szesz, akkor egy újabb adag került a fazékba. Az egész folyamat undorító büdös szaggal járt, legalábbis az én ízlésem szerint. Nem csoda, hogy eszembe nem jutott megkóstolni a pálinkát, már amikor messziről megéreztem a szagát, elfogott az undor.

          Karácsony előtt, a hideg téli hajnalokon gyakran lehetett hallani a disznóvágással járó sivalkodást. Az otthoni disznóölésben aztán nekem is be kellett kapcsolódni. Már előző este busszal kiutaztunk Lajosmizsére, és ott aludtunk, mert másnap korán reggel fel kellett kelni mindenkinek. Miután a felnőttek lefogták a disznót, nekem kellett a nagy tepsiben felfogni a kifolyó vért. Aztán jött a pörkölés és kaparás, mire a disznó bőre szép fehérre lett mosva, addigra lassan kivilágosodott. Akkor a böllér, aki legtöbbször a Sanyi bácsi volt, megkérdezte, hogy orjára, vagy karajra szedje szét a disznót. Ezután nevetve kellett várni az első vágást, hogy minél vastagabb legyen a szalonna. Abban az időben még az volt a viszonyítási alap, hogy hány liter zsírt lehetett kisütni a disznóból. Közben Keresztanyámék is megérkeztek Budapestről, és beindult a gyártási folyamat, valahogyan mindenki megtalálta a maga feladatát, nem is kellett külön irányítani. Habár a fő irányító Anyám volt, és ő mindent figyelemmel kísért, és ő mondta meg, hogy mekkora sonka legyen, és mennyi kolbászhúst kell összevagdalni. És ha valaki nem a kívánsága szerint tevékenykedet, az bizony alaposan le lett teremtve néhány keresetlen szóval, akármilyen kedves vendég, vagy rokon volt.

          A disznó szétbontása után következett az egyik legundorítóbb művelet, a bélmosás. Ezt általában Bözsi néni és Kati néni, a Keresztanyám végezte a ganéjdomb mellett. A folyamatban nekem is részt kellett vennem, de szerencsére a büdös belekhez nem kellett hozzányúlnom, én csak egy bögrével öntögettem a belekbe a hideg és meleg vizet, amit a nagynénik addig lötyköltek a vékony és vastag belekben, amíg ki nem tisztultak. Mire bementünk a konyhába, már készen volt a böllérpecsenye és az általam felfogott vérből készült hagymásvér, lehetett falatozni. Az udvaron két üst füstölgött. Egyikben a zsírsütésre szánt szalonna és hájdarabokból sült ki a zsír, a másikban a hurkának való darabok abálódtak. Az asztal körül mindenki serényen darabolt, darált, kapargált, Anyám irányította őket, ez megy a hurkába, abból leveshús lesz, amaz a disznósajthoz kell. A böllérpecsenye után az esti vacsoráig nem volt közös étkezés, mindenki csipegetett, kóstolgatott a neki éppen kívánatos ételekből. Az én kedvencem az abalében kifőtt rizskása volt, amiből a hurka készült.

          Munka közben a férfiak jókat borozgattak és pálinkáztak, és mindenki elmesélte kedvenc történetét. Nagyapa az első világháborús fogságában átélt élményeit sorolta. Valahol az Ural környékén, Baskíriában, Ufa város mellett volt kényszermunkán, ahol egy parasztcsaládnál kellett dolgozni. Ezek a népek egészen más szokások szerint éltek. Nagyapa szerint a férfiak alig dolgoztak, csak a vodkát vedelték és a balalajkát pengették a ház sarkánál, a földeken pedig az asszonyok dolgoztak, Nagyapának az állatokat kellett gondozni. Gyakran elmesélt még a Szibériában átélt tífuszjárványról, amikor a szálláshelyükön minden reggelre arra ébredtek, hogy többen meghaltak az éjjel. Egy alkalommal, amikor szekerekkel elszállították a hullákat a tömegsírba, Nagyapa észrevette, hogy az egyik áldozat felnyögött, amikor bedobták a gödörbe. Lemászott érte, felhozta, és visszavitte a barakkba, ahol addig ápolta, míg végül felépült, és ő lett később a legjobb barátja.

          Sanyi bácsi a második nagy háborúban megjárta a Don-kanyart, és túlélte azokat a borzalmakat, amiben sok tízezer magyar katona lelte a halálát. Apám is hat évig volt orosz fogságban, bőven volt története, a reménytelen és kilátástalan helyzetekről. Anyámék az orosz front átvonulásának idején éltek örökös rettegésben, bujkáltak szomszédos tanyák padlásain, az erőszakoskodó orosz katonák elől. Jakab bácsi elmesélte, hogyan szállította egy teherautóval 1956-ban a fegyvereket a forradalmároknak egy géppisztolyos felkelő kíséretében.

          Röpködtek a történetek, a régi ínséges időkből, elképesztő éhezések, fázások, szenvedések elevenedtek meg a kiskonyha melegségében, a finom pecsenyék, főtt húsok, hurka, kolbász és italok bőségével szembeállítva. Estére aztán elkészült minden, tele lett a zsírosbödön, a kamrában sorakoztak a lesózott húsok, szalonnák és kocsonyának való bőrdarabok. Megfőtt a vese-velővel ízesített húsleves, kisült a kolbász, kisült a hurka, a fárasztó egésznapi munka után jóízűen lakmároztunk, és ebben a lakmározásban benne volt az egész család eddig átélt szenvedésének és nélkülözésének a kárpótlása.

          A feldolgozott disznóságokból aztán hónapokon keresztül biztosítva volt a család élelmezése. Igaz, hogy miden rokonnak és sok ismerősnek kellett kóstolót küldeni, de ez később megtérült, mert az ő disznóvágásukból pedig mi kaptunk kóstolót. Legtovább a besózott fehérszalonna tartott ki, abból még a nyáron is maradt egy kissé avas ízű tartalék. Amíg kenyér és szalonna volt, addig nem halunk éhen, tartotta a mondás.

          A téli szünetben Apám megtanított sakkozni. Már régóta figyeltem a felnőttek játékát, és érdekelt a dolog, Jakab bácsi is szívesen játszott a figurákkal, Apámnak pedig a Gulyás Pista bácsi volt a partnere. Nehéz volt megszeretni a játékot, mert ezek a ravasz játékosok mindig kieszeltek valamilyen cselt, amivel leszedték a figuráimat. Hiába figyeltem erősen minden lépésnél, hogy ne lépjek ütésbe, a lóval mindig trükköztek valamit. Karácsonykor kiküldtek bennünket, gyerekeket az udvarra játszani, aztán egyszer csak ujjongva kiabáltak, hogy a Jézuska meghozta a karácsonyfát. Én már nem hittem ezekben a csodákban, de Gabi húgom még teljesen beleélte magát. A család közös ajándéka volt egy tranzisztoros rádió, amin a szilveszteri rádiókabarét is meghallgathattuk végre. Keresztanyámtól minden karácsonyra kaptam egy könyvet, ezúttal a Rejtelmes sziget volt az ajándék. Ezeket a könyveket többször is elolvastam, örömmel fedeztem fel, ha valamelyik regényben feltűnt egy olyan szereplő, aki már korábbi történetben szerepelt. Nemo kapitány története és Münchhausen báró kalandjai voltak a legkedvesebb könyveim, amit bármikor bárhol kinyitva képes voltam újból és újból elolvasni.

          Két olyan kirakat volt a városban, amit szívesen nézegettem. Az egyik a Wesselényi utca sarkán lévő játékbolt, a másik pedig a gyógyszertár melletti könyvesbolt. A könyvesbolt kirakatában aztán egy napon megjelent a Vadölő. Akkor éppen nem volt semmilyen ünnep, Nagymamának addig könyörögtem, hogy adott rá pénzt, hogy megvegyem. Kezdetben csak az keltette fel az érdeklődésemet, hogy ez is az Utolsó mohikánhoz hasonló indiános történet, és csak később, olvasás közben fedeztem fel, hogy ez egy sorozat első kötete, és amikor rájöttem, hogy a szereplők is azonosak, abba teljesen beleborzongtam.

          Szinte teljesen beleéltem magam ezekbe az olvasmányaimba, és annyira magával ragadtak a történetek, hogy kettős életem volt, egy valóságos, és másik képzeletbeli, amit az éppen olvasott regényből kölcsönöztem. Ezekről a különös élményekről Imrével sokat beszélgettünk. Ő általában előttem járt az olvasásban, és ha meséltem neki valamely történetről, akkor tudta miről van szó, sőt szószerinti idézetekkel tudta kiegészíteni a gondolataimat. Mindezt gombfocizás közben jól ki lehetett beszélni. Imrének elárultam, hogy én tengerész leszek, ő pedig kijelentette, hogy olyan afrikai vadász lesz, mint Kittenberger Kálmán. Általában az egész Szablics család különös vonzalmat érzett az állatok iránt. Különböző kisállatok voltak a lakásban, papagáj és hörcsög, az akváriumban díszhalak, egy nagy befőttes üvegben pedig egy tarajos gőte rótta bánatos köreit a zavaros vízben. Ezek az állatok nem voltak hosszú életűek, és időnként pótolni kellett őket.

          Az egyik ilyen nagy tavaszi vadászesemény volt a tarajos gőte begyűjtése. Egy napsütéses vasárnapon a reptérre vezető busszal kiutaztunk a végállomásra, és onnan még néhány kilométer gyaloglás után jutottunk el egy mesterségesen kialakított víztározóhoz. Talán az útépítés alkalmával mélyítették ki ezt az árokszerű gödröt, ahová tavasszal térdig érő tó keletkezett. Itt lehetett begyűjteni a különös kis kététű állatkát, ami egy félelmetes sárkánygyík kicsinyített másának nézett ki, és néhány hónapig életben maradt a befőttes üvegben. A jó idő beköszöntével a gombfoci helyett áttértünk az igazi labdázásra. Imre nagyszülei Bercsényi utcában laktak egy családi házban, ahol a hátsó kertben lévő grundon kedvünkre szaladgálhattunk, és kiabálhattunk. A kapubejárat éppen szemben volt azzal a házzal, ahol Buraiék laktak, ahová még elsős koromban jártam torpedózni. Az utca elején két közkút is volt. Az egyik egy artézi kút volt, ami gyönyörű, míves kovácsoltvas emelőszerkezettel volt ellátva, a másik pedig a vezetékes ivóvízhálózat nyomóskútja volt. Ehhez a kúthoz elég rosszízű emlék fűzött. A kútnál minden nap egy idős bácsi gyűjtötte a vizet. Négykerekű kiskocsijára két nagy tejeskanna volt felpakolva, és a nyomóskútról vödörrel hordta a vizet a kannákba. Egyik alkalommal hazafelé menet egy kíváncsi gondolat hatására bele akartam nézni a kannákba, hogy mennyi víz van már bennük. Amikor odaléptem a kiskocsihoz, a bácsi üvöltözve rohant felém, hogy takarodjak onnan. Iszonyatosan megrémültem, nem értettem mitől gerjedt be a vízhordó bácsi. Talán azt hitte, fel akarom borítani az edényeit, vagy valamit beledobok a vízbe. Talán már történt is valami hasonló vele korábban. Én pedig egyre jobban úgy éreztem, valami nem stimmel velem, valami rettenet sugárzik ki belőlem. Ijedtemben hazáig szaladtam, csak a kapun belépve kezdtem lenyugodni, hiszen ott már biztonságban voltam. Nagyapa a méhek körül matatott, Tóni bácsi az ablakuk előtt olvasta az újságot, Nagymama a szobában böködte a horgolótűt, készítette a kis csipketerítőit.

          Imre nagyszüleivel való első találkozás is egy furcsa félreértéssel kezdődött. Amikor megérkeztünk, Imre bemutatott, és készülődtünk focizni, de Imre nagymamája elküldött bennünket, hogy mielőtt hozzáfogunk, hozzunk egy kanna tejet. Akkor még nem volt zacskós tej, kis zománcozott kannákkal hoztuk a boltból a tejet. A mozi mellett volt egy vegyesbolt, hamar elintéztük a vásárlást, hazafelé azonban András és Bálint elkezdték egymást lökdösni, és addig bravúroskodtak, hogy Imre kezéből kiverték a kannát, ami leesett a földre, a zománc lepattogzott, és a tej nagy része kifolyt belőle. Amikor visszaértünk, és beléptünk a kapun, Imre kezdte volna magyarázni, hogy mert az András, mert a Bálint így meg úgy. Imre nagymamája azonban nem volt hajlandó meghallgatni a magyarázkodást, nagyon mérges lett, főleg sérült kanna miatt. Közölte, velünk, hogy itt most nincs focizás, és engem pedig soha többé nem akar itt látni. Lógó orral baktattunk vissza Imréékhez. Egyáltalán nem értettem, hogy az egész perpatvarba én hogy kerültem bele, és miért lettem kitiltva a kertből. Kárpótlásul azért lezavartunk egy gombfoci meccset. A gyerekek elmesélték a szülőknek a balhét, és Imre anyukája megígérte, hogy majd tisztázza a dolgot a nagyival. Amikor hazamentem ismét lenyugodtam, elővettem egy könyvet, és valamelyik regény álomvilágával gyógyítottam a lelkem. Jó volt az otthon biztonsága, de nem volt bátorságom elmesélni, hogy milyen sérelmek érnek a külső világban, ezeket mind csendben elhallgattam és eltitkoltam.

          Következő héten aztán mégis elmehettünk a Bercsényi utcába focizni. Imre nagymamája sűrű bocsánatkérések közepette, finom süteményeket kínálgatva magyarázta, mennyire félreértette a helyzetet, és jöjjek csak bármikor, mert itt mindig szívesen látott vendég leszek. És így is lett, a továbbiakban éveken keresztül sok-sok labdát nyűttünk el a hátsó kertben. Szondy bácsiéknak is volt két albérlőjük, egy vénlány és egy agglegény. A vénlánnyal nemigen beszélgettünk, az agglegény viszont gyakran szóba elegyedett velünk, Imre mindig úgy szólította, hogy Szaki bácsi, nem is tudom mi lehetett az igazi neve. A lényeg az volt, hogy Imre az MTK-nak szurkolt, Szaki bácsi pedig fradista volt, ez szolgálta az alapot az örökös szurkálódásra. Gyakran kezdtük a játékot négyesben, de ritkán sikerült végigjátszani veszekedés nélkül a focimeccset. Legtöbbször Imrével veszett össze valamelyik öccse, vagy mindkettő, de András és Bálint is gyakran megtépte egymást. Általában képtelenek voltak megegyezni, hogy a labda kint volt, vagy nem volt, gól volt, vagy nem, kéz volt vagy nem. Gyakran sikerült a békebíró szerepét eljátszanom, mert hallgattak a véleményemre, én viszont berzenkedtem ettől a szereptől, és igyekeztem kivonni magam a vitákból, inkább azt mondtam, hogy nem láttam, nem tudom.

          Tavasszal, az iskolával is elmentünk közös kirándulásokra. Különösen emlékezetesek voltak a kisvonattal történő utazások. Ezeknek két célállomása volt, Fehértó vagy Bugac. Fehértó közelebb volt, de ott is csak homokbuckák voltak, mint Bugacon, és a lényeg mindig a szaladgálás és labdakergetés volt.

          Év végére valamilyen módon sikerült kitűnő bizonyítványt szereznem. Anyám nagyon büszke volt, és jutalmul választhattam a játékboltban valamilyen játékot. Én egy lendkerekes helikoptert választottam. Nem volt valami nagy szám, de mindenesetre felpörgetés után forgott a háromágú rotorja. Hogy ez milyen nagy ajándék volt, akkor még fel sem fogtam, csak később értettem meg, hogy milyen válságos helyzetbe került a család. Ez az időszak volt az úgynevezett téeszesítés időszaka. A tanyákat agitátorok járták, és szelíd erőszakkal, vagy fenyegetéssel addig serénykedtek, amíg szinte minden falusi gazda belépett a közösbe. Nekünk nem volt ugyan jelentősebb földterületünk, a kis kert éppen belefért a háztáji kategóriába, nem volt mit beadni a közösbe. Apám a Vörös Csillag nevű termelőszövetkezetbe járt dolgozni, ahol hamarosan kinevezték brigádvezetőnek. Ez egy jól hangzó bizalmi állás volt, csak éppen pénzbeli fizetéssel nem járt. Az elszámolás úgynevezett munkaegységben történt, ami egy ember egynapi átlagos munkáját jelentette. Egy munkaegységért 15 forintot fizettek. Ha valaki keményen dolgozott, akkor persze ennél többet is kereshetett. Volt olyan ember, aki aratás idején, ha hajnali négy órakor elkezdett dolgozni, akkor este tíz órára három munkaegységet is begyűjtött, ez már 45 Ft-ot ért. Ezt bizony kevés ember bírta teljesíteni, és kevés ideig. Ráadásul az elvégzett munkáért járó bért sem fizették ki rendszeresen. Időnként fizettek bizonyos előleget, aztán év végén a zárszámadás után egy összegben kaptak a tsz tagok egy nagyobb összeget, vagy termény formájában osztották ki az ellenértéket.

          A mindennapi élelem, ha szűkösen is, azért mégiscsak összejött, de ruházkodásra, eszközvásárlásra már nem igen futotta. Azok jártak jól, akiknek a tanyája a közös földek közepén helyezkedett el, és tehenet, disznót, baromfit tartottak. Az állatok élelme összejött a közös legelőről, kukoricásból, veteményesből, aztán a felhizlalt állatok árából jutottak bevételhez. A mi helyzetünk ilyen szempontból nem volt szerencsés, ráadásul a szüleim mentalitása is távol állt az ilyen ügyeskedő megoldásoktól. Így aztán elég szűkösen éldegéltünk, hiába volt közel a bolt, keveset vásároltunk benne. A téli disznóvágás finomságaiból már csak a sózott fehér szalonnából maradt egy darab az éléskamrában. Zsíros kenyér és lekváros kenyér volt a szokásos reggelink. Ha sikerült valami készpénzhez jutni néha, akkor Anyám vett egy doboz májkrémet, és olyankor volt némi változatosság, esetleg egy kis kristálycukorral lehetett a zsíros kenyeret feljavítani.

          Ha utólag átgondolom ezeket a körülményeket, akkor csak most tudom igazán értékelni, hogy milyen nagy ajándék volt az a lendkerekes helikopter, ami néhány napig a kedvenc játékom volt. Aztán valahogy eltört a rotorjának az egyik karja, majd a kerekek tengelye is elgörbült, és hamarosan használhatatlanná vált. De ezen nem sokat bánkódtam, és egyáltalán mi gyerekek nem éreztük a szegénység nehézségeit. Miénk volt az egész tanya, a kert, a határ. Minden fa és fűszál, minden szőlőbokor a játszóterünk beépített kelléke volt.

          Az udvar közepén egy terebélyes szép nagy diófa állt. Annak az árnyékában rendeztük be a homokozót. A homokot az út túloldaláról, az árokpartpartba vájt üregből hordtam a fa alá. A húgommal mindig valami romantikus homokvárat szerettünk volna építeni, kis tornyocskákkal, körbe vizesárokkal, a vár alatt végighúzódó alagúttal. Aztán jött a Bandi, és már túrta is szét az egészet hangos kacagások közepette. Hiába próbáltuk lebeszélni erről a rombolásról, nem hallgatott ránk. Amint valamilyen kiemelkedő csúcsot látott, már is széttrancsírozta. Olyan jókat kacarászott, hogy nem lehetett rá haragudni. Sőt később azt találtuk ki, hogy a homokozó vödörrel kis homokkúpokat készítettünk, amit Bandi egyetlen mozdulattal szétlapított. Akármilyen feladatot kaptunk, abból előbb-utóbb valamilyen játék lett. Ha paréjt kellett szedni a malacoknak, akkor versenyeztünk, hogy ki tud nagyobbat begyűjteni. A kút mellett volt egy kis kacsaúsztató mélyedés, annak a vizében lubickoltak a kiskacsák. Ezeknek zöld répalevelet kellett feldarabolni, és azzal etetni őket. Szívderítő látvány volt, ahogyan a malacok egymást törve rohantak az óljukba bedobott paréjt rágcsálni, vagy ahogyan a kiskacsák botladozva, bukdácsolva szaladtak az eléjük szórt répalevelet habzsolni. Egyedül a kukoricadarálás volt az a munka, ami igazán nehezemre esett. Nehéz volt tekerni a hajtókart, és mindig nagyon lassan lett tele az edény, amiből a kiscsirkéket kellett megetetni.

          A vízhordás is a gyerekek dolga volt. Akkor éppen a Béla bácsiék kútjáról hordtuk a vizet. Ez messzebb volt ugyan, mint a Kovács néni kútja, de legalább nem kellett átmenni az úttesten, és Béla bácsinak, vagy Magdi néninek is mindig volt valami érdekes megjegyzése, vicces mondata, amit mindhárman kedveltünk, és olyan szeretettel fogadtak bennünket, mintha csak a nagyszüleinkhez látogattunk volna el. A két tanya között volt egy kitaposott ösvény a szőlőtőkék között, és egy kitágított rés a drótkerítésen, ahol könnyedén át tudtunk bújni. Úgy hívtuk, hogy a kutyák lyuka, az volt a mi átjáró útvonalunk. Bandi ment elől a szöszke fejével, mögötte a Gabi, neki már kezdett besötétedni a haja, pedig kisebb korában ő is tiszta szőke volt, nála egy kisebb kanna volt, én pedig egy nagyobb kannával követtem őket. Ezt a vonulást minden nap megtettük legalább egyszer, de volt úgy hogy többször is.

          Meleg, száraz nyár volt, tavasszal elfagyott a gyümölcs, nem volt miből pénzt árulni, a TSZ nem fizetett, valamit ki kellett találni, a szüleim zugbormérésbe kezdtek. A saját borunk hamar elfogyott, ezért egy ismerőstől kellett néhány hektó bort venni, amit aztán a betérő ismerősöknek adtunk el némi haszonnal. Betérő ismerős pedig mindig volt nálunk, vagy a boltba jöttek vásárolni, vagy a buszra vártak, vagy csak úgy útba ejtettek ügyes-bajos dolgaik intézése közben. Néha rám bízták, hogy töltsek valakinek egy bögre bort, vagy fröccsöt, de szerencsére nem túl gyakran. Még mindig annyira undorodtam az alkoholos italok minden formájától, látványától és a szagától, hogy a demizsonból való bor kitöltésnél még a kukoricadarálást, vagy a disznóól kiganézását is szívesebben bevállaltam.

          A bor vásárlásnál Kanyó Józsi bácsi segédkezett. Ő ritka vendég volt nálunk, valahol messze a kőrösi határban lakott, de ha belépett a kapun, abban a pillanatban fel lehetett ismerni a hangos köszönéséről, folyamatosan viccelődő beszédéről. Külső megjelenésében egy cigányzenészhez hasonlított, minden mozdulata vidámsággal és önbizalommal volt kibélelve. Nagy szakértője volt a zugpálinka főzésnek, és az úgynevezett feketézésnek. Ezeket a tiltott tevékenységeket azonban nem mindig tudta eltitkolni a pénzügyőrök elől, akik gyakran feljelentették, és rendszeresen bírósági tárgyalás lett az ügyből. Ezekből az ügyekből úgy tudott börtönbüntetés nélkül megszabadulni, hogy az apja magára vállalta a tiltott cselekményeket, és ő ment a börtönbe a fia helyett. Valószínűleg könnyű volt meggyőzni az öreget a bevállalásra, hiszen mindketten rosszabbul jártak volna, ha a fiú megy börtönbe, mert az öreg ott maradt volna egyedül ellátatlanul, a gazdálkodás nehézségeivel, így viszont a börtönben kapott enni-inni, és idős korára való tekintettel a büntetés is rövidebb ideig tartott.

          A betérő borozó vendégek igen sokfélék voltak. Többségük napközben épp hogy csak felhörpintette a borát és már ment is a dolgára. Estefelé aztán már ráérősebbek voltak, és a padon üldögélve hosszabb ideig beszélgettek, pletykálkodtak, történeteket meséltek. Gulyás Pista bácsi volt a legjobb mesélő, őt mindig szívesen hallgattam, akkor is, ha már sokadszorra mesélte el az ismert történetet. Gulyás Pista bácsi számára szerencsésen ért véget a háború, mert a nyugati fronton esett fogságba. Mielőtt hazakeveredet, néhány évet Svájcban dolgozott, egy ottani gazda birtokán. Amiket a svájciak mentalitásáról és életformájáról mesélt, az a mi ismereteink szerint szinte hihetetlennek tűnt, de reménykedtünk benne, hogy egyszer talán mi is hasonló szintre emelkedünk. Apám orosz fogságban sínylődött a nagy Szovjetunióban, hihetetlen szegénység vette körül, éhezés, kosz, piszok, hideg és reménytelenség. Ráadásul a kommunizmus felé tartó országban a szabad állampolgárok semmivel sem éltek jobban, mint a hadifogság büntetőtáborában raboskodó foglyok. Gulyás Pista bácsi pedig arról beszélt, hogy Svájcban csupa jólét, gazdagság, fejlett ipar és mezőgazdaság virágzik. Az istenfélő emberek tökéletesen megbíznak egymásban, az adott szó többet jelent mindenféle írásnál, senkinek eszébe nem jutna becsapni a másik embert. A dűlőutak mentén gyakran találni kis kosarakba kihelyezett terményt, egy táblácskán felirattal, hogy mennyi az ára, és aki éppen arra járt, és szüksége volt egy káposztafejre, vagy sajtdarabra, az egyszerűen elvette a kihelyezett asztalkáról, és oda letette a kívánt ellenértéket. Hátborzongató volt hallani ezeket a történeteket! Hittem is, meg nem is. Mindig Münchhausen báró csodálatos élete és kalandjai jutottak eszembe. Hiszen ez már maga a megvalósult Kánaán, vagy a sokat emlegetett kommunizmus. Ugyanakkor az iskolában és a filmhíradókban mindig azt hallottam, hogy Szovjetunióban egyre jobban élnek a szabad és boldog emberek, míg a rothadó nyugati kapitalizmusban a nyomorgó munkások a kizsákmányolás következtében egyre békétlenebbek és lázadoznak a fennálló reakciós elnyomóik ellen.

          Koncsik Jani bácsi viszont általában vasárnap délutáni vendég volt nálunk. Már napokkal korábban bejelentkezett, és engem bízott meg, hogy egy üveg szódavizet hűtsek le neki a kút mélyén. Aztán kora este, amikor már elmúlt a nyári forróság megjelent, és apámmal kiültek a diófa alá, és megbeszélték a világ dolgait. A fő téma a várható harmadik világháború lefolyása volt. Ki fogja ledobni az első atombombát, és akkor a másik hatalom tud e rá válaszolni? Ki mellé fognak állni a kínaiak, és vajon a Szovjetunió, vagy az USA hadserege az erősebb, és az atomháború után marad-e élő ember a Földön? Koncsik Jani bácsi, aki Lajosmizsén kívül nemigen járt a világban, nagyon tisztelte Apámat, és sokra tartotta a véleményét, mert úgy gondolta, hogy ő egy világot látott tudós ember. És tényleg sokat tanult a hadifogság hat éve alatt. Nemcsak az asztalos szakmát sikerült elsajátítania, hanem a táborban együtt raboskodó fogolytársaitól is sokat tanult. A foglyok között voltak tanárok, írók, mérnökök és a táborban a hosszú idő alatt komoly ismereteket adtak át egymásnak. Ezen felül Apám rendszeres előfizetője volt az Élet és Tudomány című folyóiratnak, és ebből naprakészen ismerte a legújabb tudományos felfedezéseket. A tranzisztoros rádiónkon nem lehetett rövidhullámot fogni, és így a Szabad Európa rádió hírei nem jutottak el hozzánk, de a középhullámon is bejött néha a Washington hangja nevű adó, és ebből sejteni lehetett, hogy a magyar rádióban elmondott hírekből mi lehet az igazság.

          Aztán volt olyan vendég is, aki vásárnapokon jelent meg nálunk, ez a Misa nevű szénakupec volt. Misa vén volt már, mint az országút, Anyámat Tecának hívta, amiért rendszerint haragudott, de Misa régi kuncsaft volt, már akkor is betérő vendég volt, amikor igazi kocsmánk volt az út mentén. Misa hajnalonként Gyónról indult a kecskeméti vásárba púpozottan megrakott szénásszekérrel. Amikor eladta a szénát, akkor a Kecskemét és Gyón közötti távolságon meg-megállt az útba eső kocsmáknál. Mire hozzánk ért már jó pár állomáson megpihent. Nem is jött be a lakásba, csak a ház sarkánál ült le a földre, és ott fogyasztotta el az adagját. Aztán kiment a szekérhez, lefeküdt aludni a kocsi hátuljába, a lova meg haza fuvarozta, magától is tudta már az utat.

          Besenyi Laci bácsi, minden évben ellátogatott a Márianosztrai-búcsúba. Amikor hazaért, rendszerint kaptam tőle egy színes mézeskalácsból készült olvasót, aminek a végén egy kereszt volt felfűzve. Besenyi Laci bácsi, vagy másképpen Pávás Laci bácsi a Bözsi néniékhez vezető út mellett lakott. Agglegény volt, nem volt senkije, pávákat tartott a tanyájában, ezért hívták Pávás Laci bácsinak, és lehetett tőle szerezni pávatollat. Amikor a búcsúból hazatért, mindig lelkesen számolt be az eseményekről, hogy milyen rengeteg ember gyűlt össze, és milyen csodás gyógyulások történnek a szent helyeken. De nem csak a messze távolban történtek csodás dolgok, Laci bácsi arról is mesélt, hogy a Lajosi határban is vannak rejtélyes esetek. Állítólag többen is láttak egy meztelen embert leereszkedni az égből. Nem tudni pontosan, hogy mi célból kóborol a környéken, és ahogyan jön, úgy el is tűnik az égbe emelkedve. Laci bácsi ugyan még nem találkozott a meztelen emberrel, de már többektől hallott erről a furcsa jelenségről.

          Mi persze nem hittük el, hogy ez valóban megtörtént, de azért attól kezdve, ha éjszaka ki kellett mennem pisilni, akkor nem merészkedtem túlságosan messze a háztól, és nagyon gyorsan visszasiettem az ágyba a dolgom végeztével. Egyébként az éjszakák nem voltak félelmetesek, megnyugtató volt, hogy a házőrző kutya ugatása elriasztotta az idegen ólálkodókat, és így elriasztotta a félelmet. Pedig a kutya általában láncra volt kötve a fészer oldalában. Egy időben próbálkoztunk éjszakára szabadon engedni, de az úton egyre nagyobb volt az autóforgalom, és a szabadon engedett kutyákat hamarosan elütötte egy autó. Ekkor egy ideig két oszlop közé egy hosszú vastag drótra lett a kutya lánca felfűzve, és így szabadon futkoshatott a kutya. Amikor elpusztult egy kutya, általában Nagyapa szerzett új kutyát, és nevet is adott neki. Mindúr azért kapta ezt a nevet, mert Nagyapa azt mondta, a kutya az mind úr. A legkedvesebb barátom a Rajna kutya volt. Őt gyakran elengedtem napközben is a láncról, aztán együtt futottunk ki a kertbe, körülöttem csaholt, örvendezett, igazi jó barát volt. Amikor elkezdődött az iskola, ismét hazaköltöztem Kecskemétre, de időnként hétvégeken hazajártunk Lajosmizsére. Ilyenkor amint megérkeztünk, rohantam a Rajnához, szabadon engedtem és futottunk ki a kertbe, és éreztem a kutya örömét, határtalan hűséges szeretetét, ami csak nekem szólt. Aztán a Rajnát is elérte a végzete, őt is elütötte egy autó. Többé soha nem került hozzám olyan közel egyetlen állat sem.