Ha becsukom a szemem... (5-7)

5.

          Az ötödik osztályt nagy várakozással kezdtük. Végre felső tagozatos nagyfiúk lettünk. Ismét jött egy pár új fiú, és új tanárokat kaptunk, új osztálytermet. Az új helyem az osztályterem bejáratánál, a jobbszélső oszlopban a negyedik padsorban volt. A padtársam Kovács Bandó lett. Bandó az osztályban a második legmagasabb gyerek volt, anyukája is az iskolában tanított. Nem volt rossz gyerek, csak nagyon mozgékony és aktív, mindig volt valami sürgős mondanivalója, és állandóan mozgásban volt, nem szeretett mozdulatlanul ülni és némán figyelni az órán. Amikor csak lehetett torpedóztunk, vagy valamilyen firkálós játékot játszottunk. Persze ez tanárok függvénye volt, nem mindenkinél lehetett órán mással foglalkozni, de azért a negyedik sorban már nem voltunk annyira szem előtt. Bandó egyik kedvenc időtöltése volt a hadihajók rajzolgatása. Ámulattal figyeltem, amint az üres kockás papírra el kezdte húzogatni a vonalakat, és lassan kialakult a fedélzet, aztán a kémények és a hajóágyúk. A hajóágyúkat tudta a legváltozatosabban variálni. Voltak egycsövű, kétcsövű, előre és hátra irányított lövegek, az alsó vagy az emeleti szinten elhelyezve. Engem akkor ezek a modern hadihajók még nem érdekeltek, én még a vitorlás hajók bűvöletében éltem.

          Imre kölcsön adta nekem Dékány András könyveit, amiket sorra kiolvastam.  Nagyon tetszett a tengerészek kalandos élete, és inkább a vitorlás hajók típusait tanulmányoztam és próbáltam rajzolgatni. Bandó azt mondta ilyen hajókat már nem gyártanak, és gőzhajók vannak már a tengeren, sőt a tengeralattjáróké a jövő.

          A tanulással nem volt különösebb gondom, főleg a számtant kedveltem. A számtantanár az osztályfőnökünk, Terebessy tanár bácsi lett. Ez volt a megszólítás, tanár bácsi is tanár néni, az eddigi tanító néni helyett, mivel a felső tagozatban már tanárok tanítottak bennünket. A magyar nyelv és irodalom tanulással már kicsit nehezebben boldogultam, a versek bemagolása igen sok időmet elrabolta, és ha végül sikerült valahogyan megtanulni a János vitéz énekeit, utána elég gyorsan elfelejtettem. A nyelvtani szabályoknál a kivételek zavartak nagyon. A számtan-mértanhoz képest ez egy zavaros zagyvaság volt. A mértanban nincs kivétel, minden téglalap területét ugyanúgy kell kiszámolni. Ráadásul még azzal bosszantottak, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Erről, a hülyeségről csak harminc évvel később tudtam meg, hogy a „probat” latin ige téves fordítása szülte, mivel az eredeti „Exceptio probat regulam”, azt jelenti, hogy próbára teszi a szabályt, vagyis el kell rajta gondolkozni, hogy egyáltalán létezik-e az a bizonyos szabály.

          De a legnagyobb próbatételünket az orosz nyelv tanulásának a megkezdése jelentette. Még el sem kezdődött az első óránk, és már tudtuk, hogy utáljuk az egészet, tudtuk, hogy utáljuk az oroszokat, utáljuk az orosz nyelvet, és utáljuk az orosztanárt, már csak azért is. Konfár Mihály tanár bácsi aztán meg sem próbálta megrendíteni bennünk ezt az előítéletet, az elvárásoknak megfelelően osztogatta a pofonokat, körmösöket és egyeseket. Hosszú ideig pedig mást sem csináltunk, mint megtanultuk az orosz ábécét. Nekem csak akkor kezdődtek az igazi problémáim, amikor már beszélni is kellett. Általában a Szantner Ernővel voltam ügyeletes, vagyis „hetes”, akik egy hétig bent maradtak az osztályteremben a szünetek alatt, és óra elején jelentették a tanárnak a hiányzók számát. Orosz órán persze oroszul kellett jelenteni, amit rendszerint átengedtem az Ernőnek.

          Működött a besúgórendszer is, ami azt jelentette, hogy ha a tanárt óra közben elhívták a teremből, akkor megbízott valakit, hogy álljon ki a katedrára, és írja fel a táblára a rendetlenkedők nevét. Szerencsére engem sosem bíztak meg ilyen utálatos feladattal.

          Az ötödikesek aztán abban a kitüntetésben részesülhettek, hogy úttörővé váltunk, és az eddigi kék nyakkendő helyett piros nyakkendőt kellett kötni az egyenruhához. Voltak őrsi gyűlések, ahol megbeszéltük, hogy vasat és papírt fogunk gyűjteni. El is indultunk egy rozoga kézikocsival és bezörgettünk néhány házba, kaptunk rozsdás vasat és kidobott újságpapírt, otthonról is hoztunk valamit, és beadtuk a MÉH telepre. Ezzel nagyjából ki is merült az úttörő tevékenységünk, és mellette még meg kellett tanulni az úttörő 12 pontját, ami tulajdonképpen hasonlított a tízparancsolat elveihez.

          A hideg idő beköszönte után a tornaórák az osztályteremben voltak. Tornatanárunk Dragollovics György, a Kecskeméti Dózsa labdarúgó csapat edzője lett. Annak ellenére, hogy nem volt tornatermünk, alaposan megdolgoztatott bennünket. Helyben futás, ugrálás, gimnasztika, hasizom gyakorlatok a padokon, kimeríthetetlen tárháza volt az erősítésnek. Heti két alkalommal volt tornaóránk, garantált izomláz a kezdeti időkben, később hozzászoktunk. A hideg idővel megjött a fűtési szezon, a sarokban álló vaskályhát a fűtő kezelte, mire kezdődött a tanítás már jó meleg volt az osztályteremben. Egyik alkalommal észrevettük, hogy a kályhából gyanúsan büdös füst szivárog ki. Valaki eltalálta, hogy biztosan hazaengednek bennünket, és akkor megússzuk az aznapi felelést. Aztán hogy még biztosabb legyen a hatás, egy darab műanyagot is bedobtunk a kályhába. Amikor a tanár belépett a terembe, az orrfacsaró bűztől kétségbeesve egyből kiürítette a termet. Rövid tanakodás után hazaküldtek bennünket, a fűtőnek pedig elrendelték a kályhacső tisztítást. Másnapra persze kiderült a turpisság, és jól leszidtak bennünket. Nem tudni, hogyan jöttek rá a módszerünkre, talán megtalálták a műanyagdarabot, de az is lehet, hogy működött a besúgóhálózat.

          A magyar irodalom amúgy érdekes tantárgy volt, és a fogalmazások írásával sem volt gondom, csak életrajzok bemagolásával és az elemzések értelmezésével nem tudtam kibékülni. Radványiné egy elég rideg stílusban viszonyult a gyerekekhez. A feje búbján éktelenkedő hatalmas kontyba tűzött hajkorona, már elég volt ahhoz, hogy puszta látványától megfagyjon körülötte a levegő. Ehhez jött még néhány körmös, és nem volt probléma az óra alatti fegyelemmel. Végtelenül unalmasak voltak az óra alatt lediktált műelemzések leírása. Az olvasókönyvbe írt szövegeket ritkán kellett megtanulni, az volt az etalon, amit a füzetbe írtunk a diktálás alatt. Valószínű mire kinyomtatták a könyveket, addigra elavultnak számítottak az ott leírt nézetek, ezért a tanárok a továbbképzéseken hallottakat adták tovább. Mi persze egy kukkot sem értettünk meg belőle, talán a tanárok sem.

          Az osztályfőnöki órák viszont érdekesek voltak. Terebessy izgalmas témákat tudott előkaparni. Számára mindegy volt, hogy számtan óra, vagy énekóra volt, gyakran elkalandozott valamilyen filozófiai területre. Egyszer számtan órán jutott eszébe, hogy elmagyarázza nekünk az evolúció lényegét, felvilágosított, hogy az ember nem a majomtól származott, csak volt egy közös ősünk. Az énekórák is mások voltak nála, néha az udvaron tartotta meg az órát.

          A földrajz addig érdekelt, amíg a hegy- és vízrajzi térképet használtuk. Amikor már az ipari és bányászati adatokat kellett bemagolni, az már kínszenvedés volt. Kit érdekel, hogy hol bányásznak nikkelt, vagy lignitet? 

          Egyik osztálytársunknak, a Korom Misinek az apukája tragikus üzemi baleset áldozata lett. A Fémmunkás vállalatnál volt darukezelő, és egy kiselejtezett gép felemelése közben a daru gémje hozzáért az ötezer voltos villanyvezetékhez. Az áramütés halálos volt.

          Iskola után a tanulás nem jelentett túl sok elfoglaltságot, maradt időm könyvek olvasására. Új könyvet csak ritkán kaptam, ezért főleg Nagymama könyvtárából válogattam, régi kiadású könyvekből. Volt köztük Jókai, B. Traven, Mikszáth regény. Így aztán korán elolvastam a Halálhajót és az Akasztottak lázadását. Kicsit más volt a stílusa, mint az Ezeregy éjszaka meséjének, de újdonságnak számított, és érdekesebb volt, mint negyedszer olvasni a Kincskereső kisködmönt. Karácsonyra aztán Keresztanyámtól ismét kaptam egy Verne regényt, ami mindenben megfelelt az ízlésemnek. A rádióból állandóan a Pancsoló kislányt lehetett hallgatni, hetente egyszer pedig a Szabó-család című szappanopera közös hallgatása volt az esti program.

          Tavasszal szenzációs hír röppent fel, Gagarint a szovjetunióban földkörüli pályára lőtték ki. Nagyapa és az ismerősök, rokonok hitetlenkedve fogadták a hírt. Akik a háború alatt látták a szovjetunió nyomorúságos állapotát, nem hitték el, hogy valamilyen technikai kultúrában meg tudták előzni az amerikaiakat. Amerikából eddig csupa nagyszerű hír érkezett. Úgy tudtuk mindenki autóval jár, a háztartásokban mosógép, hűtőszekrény, háztartási robotok sorakoznak, és általános vélekedés szerint 50 évvel jártak előttünk a fejlődésben. Erre most jött a hír, hogy egy nyamvadt űrhajóst sem képesek fellőni.

          A hatvanas évek elején már kezdtem érteni az idő múlását, de még nem érzékeltem annak a gyorsaságát. Akkor még a napok is elég lassan teltek el, az évek múlása pedig nagyon lassú folyamatnak tűnt. Valahogyan az is szenzációs eseménynek számított, hogy a füzetben az új évben egy új évszámot kellett használni. Szinte állni látszott az idő, és elképzelhetetlennek látszott, hogy valaha felnőtt leszek. Úgy gondoltam, én mindig gyerek leszek, és ugyanazok a felnőttek lesznek körülöttem. Nem tudom ebbe a hamis gondolatvilágba mennyire játszott szerepet az olvasási szokásom. Az biztos, hogy nagyon sok könyvet olvastam, és nagyon sok olyan könyvet, amelyek a koromnak egyáltalán nem volt megfelelő. A könyvekben átélt regényes történetek a gondolatvilágomban gyakran beszűrődtek a valóságba. Annyira beleéltem magam az olvasott történetbe, hogy szinte már nem tettem különbséget a valódi és a képzelt világ között. Amikor csak tehettem olvasással töltöttem a szabadidőmet. Amikor pedig erre nem volt lehetőség, akkor magam képzeltem el valamilyen kitalált történetet, aminek én voltam a főhőse. Így szaladt el mellettem a hatvanas évek első két éve.

          Nagyapa 1962 elején megbetegedett, vakbéllel kellett műteni, bekerült a kórházba. A látogatásnál ezúttal öregíteni kellett magamat, mert csak 12 évesnél idősebbeket engedtek be. Én már a határon voltam, és szerencsére a portásnál nem kellett igazolványt felmutatni, elég volt szóban bemondani, hogy hány éves a gyerek. Talán egy hétig volt bent a kórházban Nagyapa, aztán amikor hazajött, akkor fekvőbeteg lett, és pihennie kellett. Nagyon megörültem, amikor tőlem kért egy könyvet, hogy olvasással töltse el a lábadozását. Kiválasztottam a Vadölőt, mert akkor már tudtam, hogy ez egy sorozat első kötete. Gondolatban már terveztem, hogyan fogom elolvastatni Nagyapával a Cooper regénysorozatot, majd megkapja a Verne regényeket. Aztán Nagyapa lábadozni kezdett, és lassabban haladt az olvasással, de pár hónap múlva újból bekerült a kórházba, ezúttal epekővel műtötték. Már közel jártam, hogy betöltsem a 12. évemet, és így a kórházi látogatásoknál nem kellett izgulni a portán.

          Egy cirkusz érkezett a városba, és iskolai szervezéssel mentünk egyik délutáni előadásra. Lélegzetelállító produkciók voltak. A légtornászok röpködtek a levegőben, a félelmetes vadállatok kezes bárányként engedelmeskedtek az idomároknak, és a bohócok tréfáin rengeteget nevettünk. Vidám hangulatban értem haza, és már készültem elmesélni a mulatságos élményeimet. Amikor beértem a házba, Nagymama és Terike néni az udvaron, a rózsakert szélén szomorkodtak, és aztán megtudtam, hogy Nagyapa az éjjel meghalt.

          Borzasztó nagy fájdalom tört rám, ráadásul még az is kiderült, hogy Nagymama már akkor tudta a halálhírt, amikor a cirkuszba indultam, de nem akarta elrontani a szórakozásomat. Ez pedig még tovább növelte a szomorúságomat, és már azt sem tudtam miért bánkódom jobban, azért, hogy Nagyapa meghalt, vagy azért, hogy én ezután a cirkuszban kacarásztam. A kert szélén álló terméskőre leülve zokogtam, és vigasztalhatatlanul folytak a könnyeim. Az forgott a fejemben, hogy milyen sok jó könyvet tudtam volna ajánlani Nagyapának, de most már soha többé nem tudja elolvasni a történeteimet.

          Hosszú volt a gyászév. Nagymamával minden vasárnap elutaztunk a lajosmizsei temetőbe Nagyapa sírjához. A napok szomorú hangulatban teltek el. Ha a rádióban felcsendült egy dallam, Nagymamának szinte mindenről Nagyapa jutott eszébe, és folyamatos volt a sírós hangulat. Ketten maradtunk a nagy házban, de nem voltunk egyedül, mert körülöttünk minden szobában albérlők laktak. Nagymamának nem volt nyugdíja, így az egyedüli jövedelemforrás az albérleti díjakból befolyt összeg volt. Két szobában állandó albérlők laktak, a harmadik pedig az Idegenforgalmi Hivatal közvetítésével volt kiadva. Tóni bácsiék az alsó házrészben főbérlők voltak, ők havi 30 Ft bérleti díjat fizettek, a szállóvendégek, naponta fejenként fizettek ennyit. A főbérlők valamiért védett jogi helyzetben voltak, sem kitenni nem lehetett őket, sem pedig a bérleti díjat nem lehetett felemelni. Tóni bácsinak valószínűleg volta kapcsolatai a párttal. Habár nem politizáltak, de azt tudtuk, hogy Tóni bácsi járta a vidéket, mint agitátor. Az agitátorok a magángazdákat látogatták meg, és arra agitálták őket, hogy lépjenek be a közösbe, a TSZ-be, mert ott sokkal könnyebb lesz az életük. A magángazdák viszont egyáltalán nem akartak belépni, nem akarták odaadni a földjüket, állataikat, nem akarták feladni a szabadságukat. Ennek ellenére végül szinte mindenkit sikerült rábeszélni, hogy belépjen. Volt olyan, akit szép szóval, és volt olyan, akit erőszakkal tudtak rávenni, vagy csak egyszerűen nem bírták már elviselni az örökös zaklatást. Az agitátorok is különböző okokból vállalták ezt a nem éppen gusztusos feladatot. Egyesek meggyőződésből, mások beletörődésből, a többiek pedig a saját karrierjük érdekében zaklatták a parasztokat. Az iskolában azt mesélték, hogy ez a jövő útja, és csak a tanulatlan buta maradi emberek nem értik meg az új idők szavát. Gyakran jártam moziba, és ott a nagy film előtt volt egy rövid filmhíradó, ahol leadták ezeket a propaganda anyagokat, és lassan én is kezdtem elhinni, hogy ez az igazság. Egy dolog zavart, hogy sokat hallottam azokról a meggyőződéses kommunistákról, akik szívvel lélekkel kiállnak a rendszer mellett, csak a valóságban nem sikerült velük találkozni az életben. Akikkel az életben találkoztam, azok vagy szidták a rendszert, vagy beletörődően elfogadták, mint egy megváltozhatatlan szükséges rosszat, amivel együtt kell élni.

          Nem tudom, hogy Nagymama hogyan tudta beosztani azt a kevés jövedelmet, de azért soha nem kellett éheznünk, és a ruháim sem voltak kopottak, néha még jutott pénz fagylaltra vagy egy szelet csokoládéra. Zsebpénzem ugyan nem volt, azt hiszem abban az időben ez egyáltalán nem volt szokás, de ha moziba akartam menni, akkor kértem pénzt mozijegyre. Az esti előadások drágábbak voltak, de volt vasárnap délelőtti matiné, és ott később megismételték a filmeket, egészen olcsó pénzért. Sőt voltak úttörőházi filmvetítések is ahol talán még fizetni sem kellett. Az úttörőházban többször láttam a „Horgász a pácban” című bohózatot, és betegre tudtam nevetni magamat a „Chaplin”, „Stan és Pan” vagy a Pitkin filmeken. Aztán valahogy szokássá vált, hogy esténként hangosan felolvastam a legújabb könyvemből, miközben nagymama a díványon ülve kis terítőket horgolt. Ezeket az ekrü színű terítőket, aztán eladta és ebből is származott némi bevétel. A fonalakat én vásároltam a Koháry utcán, amit egyébként már átkereszteltek Móricz Zsigmond utcára, de egyébként mindenki Koháry utcának hívta. A motringban felszerelt

A rózsák eladása is jelentett pár forintot. Időnként „nyertünk” a Békekölcsönön. Sajnos ez legtöbb esetben csak annyit jelentett, hogy névértékben kihúzták a kötvényeket. Anyámék és Bözsi néniék természetbeni juttatásokkal támogatták Nagymamát, Sanyi bácsi időnként lovas kocsival hozott némi kukoricát, krumplit, lisztet, krumplit, zöldséget, almát. A krumpli a pincébe került, a kukorica a padlásra. A padláson az egyik tetőszerkezeti gerendára volt felszerelve a kukorica morzsológép, amit kézzel tekerve könnyen le lehetett morzsolni a kukoricát. Az én feladatom volt hetente egyszer lehozni egy szakajtó morzsolt kukoricát.

          Még arra is jutott pénz, hogy időnként az iskolában egy-egy takarékbélyeget meg tudtam venni. A bélyegeket kis füzetecskébe beragasztva év végére összegyűlt egy nagyobb összeg, amiből aztán lehetett venni egy új kardigánt, vagy cipőt. Általában a többi gyerek is csak egy vagy két forintos bélyeget tudott venni. Egy két kivétel volt, akikre irigykedtünk. A Bardóczky néha tíz vagy húsz forintos bélyeggel dicsekedett, mert azok sokkal szebbek voltak.

          Kirándulásra, nyaralásra, utazásra már végképp nem futotta, ilyenről nem is álmodoztam. Szablics Imréék azonban gyakran magukkal vittek Lakitelekre a Tőserdőbe, és ilyenkor fizették az én utazásomat is, szinte már úgy kezeltek, mint a negyedik gyereküket, én is kaptam a téliszalámis szendvicsekből. A gombfocizás egyre jobban a rendszeres szenvedélyünkké vált. Bevezettük a góllövő listát, és minden egyes gólnál feljegyeztünk a góllövő gomb nevét. A gombfoci mellet egyéb játékaink is voltak. Egy kis asztalon elfért például a rugós foci. A pingpongasztalnak már nagyobb hely kellett, de Imréék nagy szobájában simán elfért a pingpongasztal, sőt még páros mérkőzéseket is tudtunk játszani, de annak rendszerint veszekedés lett a vége. Legtöbbször Imrével veszett össze valamelyik öccse, de volt úgy, hogy a Bálint veszett össze az Andrással. Általában a vesztes fél vádolta meg csalással a győztest. A Szablics gyerekeknek voltak különóráik, amik néha egybeestek az én látogatásommal. Bálint cselgáncsozni tanult, az házon kívül zajlott le. Andrást csellózni tanította egy zenetanárnő. Ha megérkezett a tanárnő, akkor Imrével elvonultunk a sarokba, és valamilyen csendes játékot kellett választani, sakkoztunk vagy kártyáztunk. Imréhez egy szigorú öregúr járt, aki német és angol nyelvleckéket adott. Ezek a különórák általában nem estek egybe a látogatásommal, de néha előfordult és ilyenkor meg kellett várnom az óra végét.

          Szablicséknak lemezjátszójuk is volt, és játék közben hallgattuk a híres olasz slágereket, természetesen TV készülékük is volt, és gyakran néztük a Maci Laci című amerikai rajzfilmsorozatot. Tóni bácsiék is elég hamar vettek egy Kékes nevű készüléket, és esténként, ha valami jó film volt, akkor Nagymamával átmentünk hozzájuk és együtt izgultuk végig a filmet, vagy nevettünk a kabaréjeleneteken. Ilyenkor persze gyakran szóba került szegény Nagyapa, aki már nem lehet közöttünk, pedig milyen jó lenne, ha együtt nevetnénk a szilveszteri műsoron. Nagyapa epeműtétje állítólag jól sikerült, de utána tüdőgyulladást kapott, és abba halt bele, így aztán Nagymama másodszor is özvegyen maradt. Gyakran jártunk, hol a kecskeméti, hol pedig a lajosmizsei temetőbe a sírokat ápolni, virágokat locsolni.

          A temetőlátogatások miatt egyre többször nem mentem el a vasárnapi misére. Emiatt a gyónásaim is megritkultak, és minél több idő telt el két gyónás között, annál kínosabb volt újból kitalálni valamilyen bűnlajstromot. Alapból nem volt bűntudatom, de a gyóntatószékben mégiscsak kellett valamit mondani. Egy-két hazugságot, vagy káromkodást bevallottam, aztán végigmondtam a kirótt imákat, és mehettem áldozni. Kezdetben havonta meggyóntam, aztán számba vettem az ostyát. Húsvétkor aztán nagyon hosszú sor állt a gyóntatószéknél, és nem került rám a sor időben, így aztán elmaradt a gyónásom. Következő alkalommal pedig már be sem álltam a sorba, és miután sorozatosan kimaradtam az áldozásból, lassan a templomba járást is abbahagytam. Nagymama sem volt templomba járó típus, Anyámék is csak nagyobb ünnepek alkalmából jártak templomba, mivel négy kilométerre volt a templom, busszal kellett volna menni, jönni. Apám minden vasárnap meghallgatta a rádióban a délelőtti istentiszteleteket, és ezzel letudta a vallási kötelezettséget.

          A nyári szünetben szokás szerint hazamentem Lajosmizsére, Nagymama egyedül maradt Kecskeméten, intézni kellett a vendégfogadást. Hétvégén azért gyakrabban eljött ő is Lajosmizsére. Apámmal aránylag jól kijöttek, de az anyós-vej viszony buktatóit ők sem tudták igazán elkerülni, és néha érezni lehetett a feszültséget a vasárnapi ebédek alkalmával. Gyakran pont én voltam a feszültség kiváltó oka, Apám szerint Nagymama túlságosan egyoldalúan főzött, és azért voltam olyan válogatós. Apám sehogyan nem értette meg, hogy nem lehet megenni a tökfőzeléket. Egyik alkalommal aztán be is bizonyosodott a dolog, mert a tányéromba belekerült egy kakastaréj, én pedig megettem, mire Nagymama - „Péterke, te ezt megeszed?”- felkiáltással csodálkozott el a dolgon. Apám nagyot nevetett rajta, és beigazolva érezte az elméletét, ezt a történetet aztán még éveken keresztül kellett újra és újra végighallgatnom. Anyám nagyon jóban volt Nagymamával, és mindig mondta, hogy annyira jól megvannak, mintha csak a vérszerinti anyja lenne.

          A tanyasi élet szürke hétköznapjaiban fontos események voltak a családi vendégségek. A budapesti rokonok gyakran több napra érkeztek, és ott aludtak egy pár éjszakára. Néha Keresztanyámék jöttek, néha pedig Apám nagybátyja, Béla bácsi és a felesége Otika néni. Béla bácsi a vakok intézetében dolgozott, és nagyon szeretett keresztrejtvényt fejteni, tőle tanultam meg a rejtvényfejtés trükkjeit. Otika néni szintén orgoványi születésű volt, de ő egy igazi úriasszony volt, királynői testtartással és megjelenéssel, viszont nagyon finom édességeket tudott gyártani. Volt még egy budapesti rokonság, Nagyapa egyik nővérének, Rózsi néninek a fogadott gyerekei, a Kátaiék. A Karcsi egy kicsit idősebb volt nálam, a Klári pedig sokkal idősebb, neki már a Gabi húgommal egyidős lánya volt. A rokonlátogatások kicsit felborították a megszokott napirendet és szokásokat. Az ebédnél a gyerekek kiszorultak a nagy asztaltól, és a sarokban a vizespadon kaptuk meg az ebédet. Ebben az volt a kényelmetlen, hogy az asztalnál folyó nagy beszélgetésekből kevesebbet tudtunk megérteni. De azért nagyon figyeltünk és a huszadszor hallott családi legendák is izgalmas élményt nyújtottak. Az éjszakai elszállásolásnál viszont a gyerekeknek a földön lett megágyazva, ami viszont pozitív élményt jelentett. A játszó területünk a boltosok által az udvar egyik sarkában kialakít göngyölegraktár volt. Ez egy átlósan rácsozott kerthelységet jelentett, valamikor a kocsmának volt az útszéli kiülős része.

          Amióta Sanyival vizet találtunk egy gödörásásnál, minden nyáron próbálkoztam saját kutat ásni. Ezen a nyáron egy nagyon nagy gödör ásásába kezdtem bele. Apám jelölte ki, hol lehet ásni, azt mondta, majd ősszel fát fog ültetni arra a helyre. Vizet persze soha nem találtam, de még Attila sírja sem került elő. Amikor a termőréteg alá értem az ásással, akkor megváltozott a föl színe, és a nedvesebb rétegből valami olyan különös földszag áradt ki. Ennek a kémiai hatására vált szenvedélyemmé a gödörásás. Függővé váltam, mint egy kábítószeres a ragasztó illatától. Nekem a föld szaga mindig az otthon békés hangulatát idézte fel az emlékeimben.

          A húgommal kitaláltunk egy új játékot, a szembekötősdi keresgélést. Ennek az volt a lényege, hogy valakinek bekötött szemmel kellett az egyik helyről egy másikra eltalálni. Kezdetben egy egyszerű kendővel kötöttük be egymás szemét, de aztán rájöttünk, hogy a kendő szélén mindig van egy kis rés, amin keresztül könnyen tájékozódni lehet. Ezért később már egy egész pokrócot kellett a fejére tekerni a soros tévelygőnek. A játék a betekerés után úgy folytatódott, hogy a másik össze vissza vezette a botorkálót az udvaron, majd innen kellett vakon visszatalálni egy adott célpontra, mondjuk a tyúkólba, vagy a pincébe. Közben a másik azért figyelt a sötétben tapogatózóra, nehogy bele essen a kútba, vagy felbukjon a küszöbben. Ez a játék nagyon mulatságos volt a kívülálló részére, aki pedig éppen bekötött szemmel botorkált, annak érdekes kihívást jelentett vakon tájékozódni.

          A nyári kánikulában kellemes hely volt pince hűvöse, és a déli pihenőben a szomszéd gyerekekkel itt gyülekeztünk. Három fiú volt a szomszédban, Sápi Csaba, Zsombor és a Tibi. A legkisebb fiú, még alig tudott beszélni, de volt egy betanult mondása, ha megkérdezték tőle, hogy milyen ember vagy te, akkor egyből rávágta, hogy magyar ember. Ez a válasz pedig mindig nagy sikert aratott, és körülötte mindenki vidáman helyeselt. A pincében aztán gyakran tartottam nekik kabaré előadást. Kazal Lászlónak volt egy magánszáma a pezsgős üvegek bontásáról, amit annyiszor hallottam már a rádiókabaré műsorában, hogy kívülről tudtam, és a gyerekközönség előtt még a részeget is el tudtam játszani, amin igen jól szórakoztak.

          Augusztus hónap a festés, mázolás, takarítás ideje volt. Ilyenkor kipakoltunk, bepakoltunk átköltöztünk, nagy volt a felfordulás és az izgalom. Nekünk persze minden játék volt. Játék volt a sparhelt smirglizése, a kályhacsövek ezüstözése, kikormozása. Amikor azonban Anyám megengedte, hogy a mosdótartó állványt olajfestékkel átmázolhattam, az már komoly szakmai feladatnak számított.         

          Egyik vasárnap esküvőre mentünk a templomba. Anyám mondta, hogy egyik unokatestvéremnek van esküvője, akit Szórád Jánosnak hívnak. Az esküvő után a templom előtt sorakoztak a rokonok, hogy gratuláljanak az ifjú párnak. Anyámat és engem szinte mindenki név szerint ismert és köszöntött, csak én nem ismertem senkit.  Apai ágon tízen voltunk unokatestvérek, de alig ismertem őket. És akkor elkezdtek győzködni, hogy menjek el a lakodalomba. anyám is biztatott, hogy menjek csak nyugodtan, ha van kedvem. De nem volt kedvem. Hiába tudtam, hogy ők a rokonaim, nem volt semmi kötődésem hozzájuk, így aztán elszalasztottam az alkalmat, hogy megismerjem őket.