Ha becsukom a szemem... (3-4)

3

          Amikor harmadikosok lettünk újból változott az osztálylétszám, ezúttal Pálfi Imre költözött el Apostagra és ismét nem volt barátom. Bánatomban beiratkoztam furulyatanfolyamra. Az ének tantárggyal voltak nehézségeim, mivel éneklés közben sehogy sem sikerült a megfelelő hangokat eltalálni. Nem is választottak be az iskola énekkarába, évvégén azért egy négyest sikerült begyűjtenem. Nem voltam egyedül az éneklési nehézségemmel, volt olyan osztálytársam, aki egyszerűen nem volt hajlandó még csak kísérletet sem tenni arra, hogy elénekeljen valamit. Ilyenkor mentőövként el lehetett szolmizálni az adott ének hangjait. Botka László tanár bácsi nem volt egy szakavatott pedagógus, nehezen bírt velünk, nem volt megfelelő tekintélye, pedig nagyon lelkesen igyekezett megszerettetni velünk a zenevilág csodálatos alkotásait. Általában mindig magával hozta a hegedűjét, és még az utcán is a hegedűtokkal járt, ahogyan a postások a postástáskával, az orvosok az orvosi táskával, kéményseprő a kotrókefével, neki ez volt a szignója. Az óra alatt azonban nem tudott fegyelmet tartani, hiányoztak hozzá az eszközei, énekből úgysem lehetett megbuktatni senkit, és soha nem adott senkinek egy pofont, vagy körmöst a vonalzóval, maximum, aki rendetlen volt, azt kiállította a sarokba. Így aztán mindig kinevették, és rendetlenkedtek óra alatt, és röpködtek a töltőceruza csövéből kifújt papírgalacsinok, és krumpli puskából kilőtt lövedékek. A krumpli puska is a töltőceruza csövéből készült. A cső mindkét végét bele kellett szúrni egy krumpliba, aztán a csőbe szorult egyik krumplit óvatosan befelé tolva az összesűrűsödött levegő, egy pukkanó hang kíséretében, kilőtte a másik krumpli hengert.

          Így teltek az énekórák, de a különórák sokkal nyugodtabb körülmények között zajlottak. A furulyázásban az a jó, hogy ha megfelelően fogod be a lyukakat, akkor a kívánt hang jön ki a sípból. Ellentétben a saját énekhanggal, ami legtöbbször hamisan szól, tehát a furulya egy olyan segédeszköz, ami azt a képzetet kelti, mintha te adnád ki a megfelelő énekhangot. A furulyaóra a rendes tanítási idő után volt, és így később mentem haza ebédelni. Ilyenkor jól jött volna egy kis zsíros kenyér, amit a többiek hoztak magukkal uzsonnára, de valamiért én soha nem tettem be a táskába ennivalót. Egészen kivételes esetben jutott eszembe, hogy megkívánjam valamelyik osztálytársamtól az uzsonnáját. Talán a fokhagymás piros színű kolbászzsíros kenyérnek volt olyan csábító illata, ami felkeltette az étvágyamat.

          Kezdetben minden szünet egyforma hosszú volt, aztán egyszer feltalálták a nagyszünetet, ami húsz percig tartott, és ekkor lehetett elfogyasztani az uzsonnát vagy tízórait. Ez a hosszú szünet még arra is jó volt, hogy ha otthonfelejtettem valami fontos dolgot, akkor haza tudtam szaladni érte. Egyébként a szünetekben szenzációs jókat lehetett játszani. A nagyobbak gumilabdát hoztak magukkal és a fejelés volt a csúcs elfoglaltság. Nekünk csak a kispályás foci jutott. Foci helyett pedig megtette egy darab kő, amit be kellett rugdosni az ellenfél kapujába. Ennek egy fejlettebb változata volt egy üres konzervdoboz, ami a cipő orrát is kevésbé koptatta. Volt, aki rongylabdával próbálkozott, de az nem volt elég rugalmas, és mi inkább a konzervdobozt kedveltük.

          A szünetben a szükségleteket is el kellett végezni. A WC- ben azonban nem volt vízcsap. A vízcsap az egyik sarokba volt felszerelve, egy görbe vascsövön folyamatosan folyt ki a víz. Előtte hosszú sorban várakoztunk, pohara nem volt senkinek, a folyóvíz alá tartott kezünkből ittuk a friss csapvizet, nagyon jóízű volt. Utána lehetett folytatni a játékot. Népszerű volt még a prekkelés, amit falhoz csapott gombokkal kellett játszani. Az volt a cél, hogy a másik gombját minél jobban megközelítse a saját gombunk. Utána a távolság függvényében az ellenfél gombbal fizetett a menet végén a győztesnek. Az alapegység az inggomb volt, ezt akkor kellett adni, ha egy nagyaraszra sikerült megközelíteni a másikat. A kisarasz (hüvelyk és mutatóujj közti távolság) két inggombot ért, és így tovább, egészen a „prekkelésig”. Az volt a prekk, amikor a saját gombod megérintve rajta maradt a másikon, és ez már tízet ért. A gomboknak is megvoltak a váltóegységei, a kis kabát gombon keresztül a nagy kabátgombokig. Ezt a játékot bárhol bármikor szabadon lehetett játszani. A snúrozással már vigyázni kellett, azt az udvarnak olyan sarkában volt érdemes elkezdeni, ahová az ügyeletes tanárnak nem volt rálátása, mivel ez pénzes játék volt. Az ügyeletes tanár a bejárati lépcsőfeljáró tetején állt, és figyelt, és ha rendellenességet látott, akkor a sípjába fújva magához rendelte a rendetlenkedőt. A snúrozás inkább az idősebb korosztály szórakozása volt. Egy vonalhoz, vagy a falhoz kellett tíz-húsz filléreseket dobálni, és akinek a pénzdarabja a megadott vonalhoz a legközelebb esett, az az összes pénzdarabot feldobhatta, és ami lehullott, abból a sasnak nevezetteket zsebre tehette. A többi számot a második helyezett dobta fel, és a sasokat elvihette, és így tovább, amíg az összes érme elfogyott. A sas és szám elnevezés talán még a pengős világból maradt meg, mert a pengő és a korona címeres oldalán volt egy sas ábrázolás. A tízfilléresen már csak egy békegalamb volt, de mi azt is sasnak neveztük, a húszfilléres hátoldalán pedig három búzakalász jelentette a sast.

          A régi pengős világról Nagymama sokat mesélt, főleg az utolsó szuperinflációs részéről, amikor naponta változtak az árak. A fiókban őrizgetett is néhány milpengőt és bilpengőt, ami a már akkor sem sokat ért, amikor kibocsájtották, a forint megjelenése után pedig teljesen értékét vesztette, de a családi emlékek között őrizte néhány bankó a múlt emlékét.

          Én is gyűjtögetésbe kezdtem, mint a többiek. A tehetősebbek bélyeget gyűjtöttek, volt, aki szalvétát, én a gyufacímke mellett döntöttem. A gyufacímkét az eldobott gyufásdobozokról lehetett leáztatni, aztán kisimogatni, szárítgatni és lepréselni kellett. Kezdetben a gyufásdobozokon bugyuta rajzok és propagandaszövegek voltak feltüntetve, ami az ötéves tervet és a szocializmus építését reklámozta. A SZIKRA felirat már egy kicsit szellemesebben hangzott, mert a SZIKRA nyomda reklámja volt, és a gyufa szikracsiholó tulajdonságával párosítva volt benne fantázia. Igaz, hogy Czigány Ernő akkor engem már felvilágosított, hogy a SZIKRA annak a rövidítése, hogy „Szovjetunió Irgalmat Kér Reakciós Amerikától”. Később egyre érdekesebb címkéket ragasztottak a gyufásdobozokra. Egyik kedvencem a vízimadarak sorozat volt. A gyűjtéshez állandóan figyelmesen kellet nézelődni az utcán és tereken. Az volt a cél, hogy egy-egy sorozat minden eleme összegyűljön, de ha több példány volt egy figurából, akkor az jól jött a cserebere akcióhoz.

          Nagyapa egyik nap egy teherautó hűtőrácsával jött haza, két ember cipelte be az utcán parkoló autóról, és az előszoba ablak előtti kis kertnél tették le. Nagyapa elmondta, hogy ez lesz a világvevő rádiónak a földelése, és a padlásra pedig egy rejtett antennát fog felszerelni. Az utóbbi időben sokat mérgelődött a Szabad Európa rádió hallgatása közben, mert annyira zavarták, hogy alig lehetett valamit érteni. Amikor Nagyapa politizálásba kezdett a barátaival, szinte észre se vette, hogy ott vagyok, talán úgy gondolta, úgysem értem, miről van szó, ami nagyjából igaz is volt. Annyit azért megértettem és megjegyeztem, hogy Nagy Imre, akit mostanában végeztek ki, jó ember lehetett, és ő jót akart a magyar embereknek. És amikor titokzatoskodva ment el valahová, és én nem mehettem vele, akkor megkérdeztem Nagymamától, miért nem vitt magával, és Nagymama elárulta, hogy a Törvényszéken nyilvános kivégzésen éppen most akasztanak fel egy forradalmárt. Amikor Kádár beszélt a rádióban, általában azt is figyelmesen meghallgatták, ez engem aztán végképp nem érdekelt, de arra emlékszem, hogy Nagymama gyakran emlegette, hogy Kádár is megjárta Rákosi időkben az ÁVH börtöneit, állítólak az ő körmeit is letépték a kínzások közben, ahogyan az akkoriban szokás volt.

          Az iskolai ünnepségeken az énekkar lelkesítő mozgalmi dalokat adott elő, és én azon töprengtem, hogy azok a társaim, akiről tudtam, hogy mennyire nem szeretik a kommunistákat, hogyan tudják teli tüdőből oly lelkesen énekelni, hogy „Fel vörösök proletárok”? A beszédeket az Igazgató bácsi tartotta, és hosszasan beszélt a szocialista rendszer fejlődéséről, igazságosságáról, szemben a kapitalizmus elnyomó rendszerével, ahol az emberek milliói nyomorban sínylődnek. A szocialista rendszer tökéletességét, a Szovjetunió USA feletti győzelmét bizonyították a sikeres űrkísérletek, a műholdak fellövése és Lajka kutya űrrepülése. Otthon nem beszéltem róla, de felmerült bennem, hogy Nagyapáék tévedésben élnek, hiszen ők nem olyan iskolázottak, mint a tanárok, akik annyi érdekes újdonságot tanítanak nekünk az iskolában.

          Néha meglátogatott bennünket a Zengő Feri bácsi, és ő azért szintén nagyon nagy tudású ember volt, és ő is nagyon egyet értett Nagyapáékkal. Zengő Feri Pécsen lakott és a pécsi színházban volt színész, igaz csak kisebb mellékszerepeket kapott, és néha filmekben is lehetett látni néhány epizódszerepben. Tulajdonképpen a mostohabátyámnak is nevezhetnénk, hiszen őt is Nagymama nevelte fel, hasonlóan, mint engem, valami távoli rokonság kapcsán. Zengő Ferinek volt Kecskeméten egy kislánya, aki itt élt az elvált feleségénél, és amikor meglátogatta a kislányát, akkor mindig eljött hozzánk is. Általában tudott valami különösen érdekes dolgot produkálni, mutatott kártyatrükköket, hajlandó volt velem kártyázni vagy dominózni, miközben Nagyapával szenvedélyesen politizáltak, és szidták a rendszert. Egyszer hozott nekem egy mágnespatkót, és megmutatta, hogyan lehet az asztallapon keresztül a mágnessel mozgatni egy vasszöget. Aztán egy reszelővel vasreszeléket készített, és agy papírlapra szórva megmutatta, milyen erővonalak jönnek ki a mágnes pólusaiból. Szóval Zengő Feri legalább olyan okos volt, mint az iskolai tanárok, foglalkozásából adódóan képes volt bármikor bármelyik versből részleteket elszavalni. Politizálás közben gyakran emlegették Kubát, és hogy megtudjuk merre van ez az ország, Feri megmutatta a térképen a szivar alakú országot az USA partjainál, aztán határozottan állította, Amerika nem fogja hagyni, hogy kommunista rendszer legyen a szomszédságában. Hát ebben Feri tévedett.

          A téli szünetben is hazamentem Lajosmizsére. Mesebeli gyönyörű téli táj volt a tanyavilágban! Először nagy hó esett, mindent beborított a fehérség, aztán hirtelen megenyhült az idő, és a felső réteg olvadásnak indult. Erre jött egy ónos eső, ami kemény réteget készített a hótakaró tetejére. Ezen a kemény jeges rétegen lehetett járkálni és csúszkálni, a fák ágain pedig a napsütésben ragyogóan csillogott a jeges zúzmarás réteg. Alpesi tájakon és a Kárpátok hegyeiben biztosan gyakran előfordul ez a meseszerű természeti jelenség, az Alföldön ritkábban, és felejthetetlen látvány nyújtott. A gazdák elővették a szánkókat, a lovak nyakára csengőt kötöttek, a hó elnyelt minden más hangot, csak lovak nyakán csilingelő csengő hangja hallatszott, a szánok suhanva himbálóztak a havas dűlőutakon. Napokon keresztül kint csatangoltam a kertben, örökre belém vésődött a lenyűgöző látvány. Azóta is minden télen várom, hogy újra eljön a csoda, néha már majdnem megérint, de az a bizonyos élmény soha nem jön vissza már.

          A téli hideg miatt tovább tartott a szünet, úgy hívták szénszünet. Mivel sokba került az iskolának a fűtés, ha nagyon hideg volt, akkor úgy spóroltak, hogy tanítási szünetet rendelt el a hatóság. Nagymamáék kicserélték a régi vaskályhát egy hordozható cserépkályhára. Ebben a kályhában pedig iszappal lehetett fűteni. Az iszap rossz minőségű szénporból készült, és a szénport valamilyen olajos trutyival összekeverve olcsóbban árulták, mint a többi szenet. A legdrágábban a kokszot árulták, de olyat mi soha nem vettünk. Jó volt még a feketeszén és a brikett, azt viszont ritkán lehetett kapni. A magyar brikett úgy nézett ki, mint egy tojás, ezért hívták tojásbrikettnek is. Az NDK brikett hosszúkás, lekerekített végű sajtolt formájú, jó kalóriájú szén volt. A legolcsóbban a lignithez lehetett hozzájutni, ez a legrosszabb fűtőértékű fűtőanyag volt, nehezen gyulladt be, sűrű sötét füstje volt, kellemetlen záptojás szagot árasztott. Aztán kitalálták az iszapszenet. Ezzel úgy kellett fűteni, hogy amikor beletettük a szeneskannába vagy szenesvödörbe, akkor egy kis vízzel össze kellett keverni, és úgy tenni a tűzre. Ennek a technológiának az értemét azóta sem tudom felfogni, sem fizikai, sem kémiai magyarázatot nem találok rá, és azt sem tudom, hogy ez tényleg hatékonyabbá tette a fűtést.

          A jó meleg kályha mellett a téli estéken olvasgattam a Keresztanyámtól karácsonyi ajándékba kapott Nemo kapitány című könyvet. Verne könyvének hatására újabb foglalkozással bővítettem a „mi leszek, ha nagy leszek” listámat, a tengerészet nagyon megtetszett, és ez már nem is foglalkozás, hanem igazi hivatás és elhivatottság volt, ami komoly hatással volt a sorsom alakulására, még akkor is, ha végül nem lettem tengerész.

           A nagymosás után következett a teregetés, ami a padláson kifeszített kötelekre történt. Kezdetben csak felkísértem Nagymamát, ő vitte a nagy kosárban a mosott ruha nagy részét, én pedig egy kisebb lavórban a maradékot. Később már cserélődtek a szerepek, aztán már egyedül kellett végrehajtanom a megbízást. A padlásra a spájzon keresztül lehetett feljutni. Ez egyrészt kissé nehézkessé tette ősszel a termények betárolását, a kukoricacsövek felhordását, mert a szállítómunkások a középső szobán keresztültrappolva jutottak fel a padlásra, másrészt biztonságos hely volt, mert kívülről nem lehetett feljutni. Akármilyen biztonságos volt, bennem mindig volt egy kis félelem, ha a padlásra kellett menni. Nem volt konkrét arca a lehetséges veszedelemnek, lehetett volna betörő, boszorkány vagy kóbor szellem. A padláson nem volt villanyvilágítás, csak két kis északra nyíló tetőablakon keresztül szűrődött be az „L” alaprajzú tetőszerkezet alá némi sejtelmes fény, ettől még inkább sejtelmesebbé vált a száraz poros helyiség. A gerendák különös térszerkezetet alkottak és kisebb részekre osztották a teret. A teregetést nagyon gondosan kellett elvégezni, Nagymama mindig megjegyezte, hogy a jó teregetés fél vasalást jelentett. A kiteregetett ruhák és lepedők a téli hidegben csontkeményre fagytak, és nem száradtak meg rendesen, ezét még a szobában is kellett tovább szárogatni. Aztán Nagymama elővette a faszenes vasalóját, ami szintén elég félelmetes eszköz volt, egy ördögi szerszám. Büdös volt és szikrázott, aztán időnként lóbálni kellett, amikor parázsdarabok potyogtak a szőnyegre. Pedig Nagymamának volt már villanyvasalója is, de állítólag egyszer egy ismerőst agyonütött az áram, és ezért, ha nem volt sürgős a vasalás, akkor még sokáig a hagyományos faszenes módszerrel dolgozott. Aztán jött egy villanyszerelő, aki felmérte az elektromos vezetékek földelését, és elmagyarázta, hogy fapadlós helyiségben, gumitalpú cipőben teljesen biztonságos a villanyvasaló használata, a szenes vasaló pedig szénmonoxidot termel, ami sokkal veszélyesebb és fejfájást okoz.

          Miután vége lett a szénszünetnek, párhetes iskolába járás után jött az évi rendes tüszősmandula-gyulladásom. Magas lázzal hasogató torokfájással egy hét fekvéssel. A szokásos kezelés három darab penicillin injekció volt, amit a páciens farizmába bökött a doktor bácsi az asszisztensnő segédletével. Az első lázas éjszakákon különös rémálmaim voltak. Úgy éreztem, valami sűrű sötét masszában lebegve markolászok bizonyos megfoghatatlan dolgokat. Azt hiszem ezek a születésem előtti nyugtalanságom emlékképei lehettek. A harmadik injekció felvétele után aztán már a betegség kész üdülésnek számított, egész nap heverészés az ágyban, és iskolára gondolni sem kellett. Nagymama nagyon szigorú volt a fekvéssel a betegség alatt, ilyenkor szó sem lehetett utcai ruhába öltözésről, még az udvarra sem volt szabad kimenni, egész nap pizsamában kellett feküdni az ágyban. Az volt az egyik kedvenc időtöltésem az olvasáson kívül, hogy a könyvekkel aládúcoltam a fejpárnát, és bebújtam alá. Ebben a félhomályos meleg kuckóban ábrándozva gyorsan eltelt az idő. Volt még egy kedvenc játékom, egy „H” betű alakú vázra szerelt Ugró Jancsi, ami furnérlemezből volt kivágva, és a két karján lévő két furaton áthúzott madzaggal volt felerősítve. A „H” betű alsó részét ügyesen nyomkodva, a kis bábfigurát mindenféle akrobatikus mutatványokra lehetett rávenni. Ezzel a kis bohócfigurával órákig el tudtam szórakozni, és hosszú éveken keresztül megőriztem. Ellentétben az előszoba egyik sarkában gyülekező kibelezett lendkerekes pléhautókkal, amelyek a használatba vételt követő rövid időn belül használhatatlanná váltak. A végzetük általában az a minőségi vizsgálat volt, ami csavarhúzóval történő szétfeszegetést jelentett, amit sikertelen összeszerelés követett. Így gyülekeztek a fémvackok, kopott agyagfigurákkal és kiszakadt similabdákkal keveredve Nagyapa egykori katonaládájában, amit megkaptam a kincseim tárolásának céljára, hiszen ezeket kidobni mégsem akaródzott.

          Volt még egy nyitott fiók a birtokomban, a tanszerek, tankönyvek és füzetek tárolására a középső szobában, a tükrös szekrénynek a rádió alatti részén. Az évek folyamán itt is egyre több régi füzet, rajzlap, képes újság halmozódott fel. Aztán az ember hiába rakott rendet, legközelebb úgyis a legalsó könyvet kellett a többi alól előrángatni, aminek a következtében a rendrakás után két nappal már ismét egy szénakazal formájú kupacba rendeződtek a dolgok.

          Az iskolában elég unalmasan teltek a tanórák, szerencsére voltak szünetek, ami változatosságot hozott az iskolai életbe. Ritkán volt verekedés, és akkor is csak inkább barátságos birkózásról volt szó, és abból sem lett tartós harag. Körben a többiek persze lelkesen buzdították a küzdő feleket, „Hajrá bunyó, szenzáció” felkiáltással.

          Valahol éppen tatarozták az épületet, és az udvaron építőmunkások elkerítettek egy részt, ahová egy felvonulási építményt emeltek összekötözött nádból. Sem a kerítés, sem a barakk nem volt komolyan felhúzva, és hamar rájöttünk, hogy ide könnyedén be lehet jutni, és ott titkos haditanácsot tartottunk különböző összeesküvések szervezésére, és hamarosan ki is alakult két ellenséges hadsereg, akik birtokba vették a bázist. Ezek a harcok abból álltak, hogy óra után, amelyik csapat hamarabb odaért, az elfoglalta a főhadiszállást, a másik csapat kívülről bekiabált, hogy adjátok meg magatokat, be vagytok kerítve. Időnként egyes párok lovagias párbajt vívtak egymással. Nekem mindig a Valkai Pali jutott, mivel énutánam talán ő volt a leggyengébb fizikumú gyerek, és nálunk erősebbek nem találták volna méltónak, hogy leálljanak ilyen nyápicokkal, és igazából mi sem igényeltük, hogy összemérjük velük az erőnket, vagyis erőtlenségünket. Jó volt ez így mindkettőnknek, mert mindketten találtunk magunknak a másik személyében olyan méltó ellenfelet, aki nem bírt el velünk.

          Ez jó kis csöndes játék volt, és heteken keresztül balhé nélkül megúsztuk. A baj akkor kezdődött, amikor valaki az építési terület melletti dombra felállva elkiáltotta magát: „Enyém a vár, tied a lekvár!” Egyből öten próbálták letaszítani, sőt valaki felfedezte, hogy az otthagyott szalmabálából kitépett szalmacsomóval bombázva egymást, igazi várostromot lehet imitálni. A hozzá kapcsolódó csatakiáltások és üvöltözésektől teljesen belelkesültünk, és hamarosan a fél iskola ott tombolt a dombon harcolva és félőrült módjára kiáltozva. Akkora volt a hangzavar, hogy még az igazgatói irodába is behallatszott, és hamarosan megjelent a bejárat lépcső tetején, az ügyeletes tanár mellett az Igazgató bácsi.

          Néhányan érzékeltük a lehetséges veszélyt, és csendben elsomfordáltunk a dombtól távolabb eső udvarrészbe. Még le sem járt a szünet ideje, amikor megszólalt a jól ismert füttyszó, mindenki elhallgatott, és néma vigyázzállásba merevedett.

          – Akik a dombon állnak, azok sorakozzanak fel itt a lépcső mellett – mondta a diri szigorú hangon.

          A dombon állók szépen megindultak a kijelölt helyre, de közben láttam, hogy néhány dörzsöltebb tanuló, menetközben lemaradt, és elsunnyogott a többiek közé vegyülve. Aztán jött a szokásos sorakozó osztályok szerint, úgy tűnt, ezt a balhét sikeresen megúsztam, de akkor jött a következő felszólítás:

          – Aki a szünet alatt szalmával dobálózott, az sorakozzon fel a lépcső másik oldalán.

          Némi gondolkozás után, a belém nevelt becsületes magatartásnak megfelelően, én is odaálltam, habár alig voltunk négyen, öten. Ezután jött a dirinek egy újabb húzása, felszólította az első csoport tagjait, akik a dombról jöttek, hogy menjenek a sorok közé, és hozzák magukkal azokat, akik szintén dobálóztak szalmával, de nem álltak be egyik csoportba sem. És akkor elindultak az alkalmi besúgók, és ijedtükben kirángatták a társaikat a sorokból, összegyűltek vagy tízen tizenöten egy harmadik csoportba. Ezután az ártatlanok felmehettek az osztályba. A diri odament az első csoporthoz, jól leszidta őket, amiért ilyen rendetlenül viselkedtek, szétszórták a szalmát az udvaron, és állati módon üvöltöztek, menjenek vissza az osztályba, és szégyelljék magukat. Lehajtott fejjel, magukban kuncogva a csoport elhaladt mellettünk, mi pedig megszeppenve vártuk a fejleményeket.

          – Ezek a jómadarak pedig jöjjenek velem a tanári iroda elé – mondta vészjósló hangon az igazgató.

          Amint felértünk, és felsorakoztunk, az élelmesebbek egyből elkezdtek mentegetőzni, hogy ők nem így, nem úgy, nekik semmi közük az egészhez, és ők ott sem voltak, nem is látták mi folyik az udvaron, egész idő alatt a WC-n ültek, vagy sorban álltak a vízcsapnál, csak valaki haragból és bosszúból bemártotta őket. A hangzavarban kezdett romba dőlni a diri szépen felépített büntetőtábor   szerű akciója. Engem az zavart legjobban, hogy a felvonulás után összekeveredett a két csoport, és nem különült el az önkéntesek és a feljelentettek csoportja. Aztán lassan sorban elfogytak a magyarázkodók, a legváltozatosabb mesékkel kimentve magukat.

          – Fogtál szalmát, vagy nem? – így szólt a diri végső döntése előtti kérdés.

          Amire természetesen mindenki meggyőző határozottsággal, nemmel válaszolt, és akkor mehetett vissza az osztályba. Végül ketten maradtunk a Polk Józsival. Én abban bíztam, hogy mint önként jelentkező, nekem nincs semmivel sem rosszabb helyzetem azoknál, akik a sípszó elhangzásakor a dombon voltak, ezért nincs miért magyarázkodnom. A Polknak meg annyi balhé volt már a rovásán, hogy nem sok esélye volt kimagyarázni magát. Ennek ellenére már majdnem megúszta a dolgot, amikor rászóltam, hogy én pedig láttam, amikor a szalmában kotorászott.

          – Fogtál szalmát, vagy nem? – mordult rám a diri.

          – Fogtam, de amikor sípoltak, nem voltam a dombon – próbáltam mentegetőzni, de addigra a diri türelme végképp elfogyott.

          – Fogtál szalmát, vagy nem?

          – Fogtam – mondtam beletörődve.

          – Ti ketten pedig szóbeli igazgatói figyelmeztetést kaptok, elmehettek.

          Így végződött a szalmadobálásos szórakozásunk. Mivel nem voltam járatos az ilyen fegyelmi ügyekben, hiszen korábban még beírásom sem volt az ellenőrző könyvembe, amikor beértem az osztályba, odasomfordáltam a Tanító nénihez és közöltem vele, hogy szóbeli igazgatói figyelmeztetést kaptam. A Tanító néni rám nézett, aztán azt mondta:

          – Nagyon helyes, majd legközelebb tudni fogod, hogy kell rendesen viselkedni.

          Ezzel az ügy lezárult, én még egy darabig puffogtam magamban, hogy ekkora igazságtalanság ért, hogy végül mindenki mindent letagadott, aztán megúszta, egyedül én mondtam igazat, mégis engem marasztaltak el. Akkor még nem ismertem a „Légy jó mindhalálig” történetet, de később, amikor olvastam, akkor annyira át tudtam érezni Nyilas Misi érzéseit, mint talán senki más. Ugyanakkor Nyilas Misi története kicsit enyhített a saját bánatomon, mivel az én esetem ahhoz képest mégiscsak bagatell, nem lett semmi következménye. Azt pedig csak évekkel később fogtam fel, hogy a Polk Józsi akármilyen csibész gyerek is volt, én mégiscsak beárultam őt. Egy idő után minél jobban belegondoltam, annál jobban szégyelltem magam, életem első olyan története lett, amit szerettem volna visszacsinálni, de már nem volt rá lehetőség, és minél inkább szerettem volna elfelejteni, annál többször jutott eszembe. Később a különböző élethelyzetekben megpróbáltam jóvá tenni, megpróbáltam túlkompenzálni, megpróbáltam vezekelni, és néha még akkor is magamra vállaltam ügyeket, amikor nem is én voltam a hibás.

          Időnként fizikai és egészségügyi felmérést tartottak az iskolában. Megmérték a súlyunkat és a magasságunkat. Egyik alkalommal az iskolaorvos engem is felvett a gyógytornára utaltak listájára. Teljesen ledöbbentem, és nem is hagyhattam szó nélkül. Azt hittem még mindig a kulcscsonttörésem miatt küldenek gyógytornára, pedig az már régen összeforrt. Meg is kérdeztem a doktornőt, hogy nekem mért kell gyógytornára járnom. Erre kihívott magához, aztán mögém lépett, és felemelt a két lapockámnál fogva, és annyit mondott, hogy ezért. Visszamentem a helyemre és továbbra is értetlenül duzzogtam. Valószínűleg ő már látta a gerincferdülésemet, és a hajlott hátamat, de mivel nem magyarázta el, hogy mire jó a gyógytorna, ezért aztán én nem mentem sehová, főleg mivel valamelyik másik iskolába kellett volna különórán megjelenni, ahol volt tornaterem. A mi iskolánkban nem volt tornaterem, az udvaron szaladgáltunk, vagy a padokon gimnasztikáztunk. Otthon ugyan Nagymama mindig mondta, hogy húzzam ki magam, de ez csak egy két másodperces mozdulat volt, egyébként egyre többet görnyedtem valamilyen könyv fölött, izgalmas történeteket olvasva.

          Amikor kitavaszodott, nagyapa minden szabadidejét a kertben töltötte és a rózsáival volt elfoglalva. Olyan volt az udvar, mint a Gül Baba rózsakertje. Mindenféle rózsabokor, rózsafa és futórózsa különböző színben pompázott egész nyáron. Volt piros, fehér, sárga és rózsaszín változat. A rózsabokrok körül szegélykövek réseiben pedig petúniák, verbénák és tátika virágok illatoztak. A kert szélén még érdekes alakú terméskövek is sorakoztak. Ilyen réti kövekből épített egy barlangot Nagyapa, és ebben a barlangban egy Szűz Mária szobrocska volt elhelyezve egy üveglap mellé. A barlang mellé egy fapad is került, föléje pedig rózsalugas, amelyen futórózsa virágzott.

          Névnapok közeledtével, pedagógusnapon, ballagáskor és év végi ünnepségek idején az utcában lakó ismerősök gyakran jöttek néhány szál rózsát vásárolni. Egy-két forintot kértünk egy szálért, a végén már csak futórózsa maradt, az csak ötven fillérbe került. Minden pénzre szükség volt, Nagyapának 600 Ft volt a havi fizetése, abból kellett hármunknak megélni. Az albérletből és vendéglátásból is volt ugyan jövedelem, de az viszont nem volt rendszeres. Időnként Sanyi bácsi egy lovas kocsival tőlük és Anyáméktól hozott szőlőt, gyümölcsöt, zöldséget, kukoricát, napraforgót. A terménymagok a hátsó ólban lévő tyúkoknak, csirkéknek kellettek. Ezek a tyúkok rendszeresen elláttak bennünket tojással, és általában hetente egyszer csirkevágásra is sor került. A kíméletlen műveletben az én segítségemre is szükség volt. Én voltam a csirkefogó, aki elkapta a kiszemelt áldozatot, aztán meg kellett fogni a csirke szárnyát és lábát, Nagymama pedig kitépte a csirke nyakán a tollakat, egy éles késsel elnyiszálta a nyakát, és szépen kicsurgattuk a vérét egy tányérba. A kopasztást és feldarabolást már Nagymama egyedül intézte. A konyhába beszerzett gázrezsó, ami gázpalackkal működött, már komoly segítséget jelentett a főzésben, a régi sparhelt már csak a gázrezsó állványaként maradt meg, és a süteménysütéshez kellett, mindaddig, amíg egy gáztűzhelyet is sikerült beszerezni. Kezdetben ezzel is sokat bajlódott Nagymama, mint az új dolgokkal általában. Egyik problémát a sütő begyújtása jelentette. Egy összetekert újságpapír végét kellett meggyújtani gyufával, és az égő újságpapírral pedig a gázsütő égőcsövén levő lyukakon kiáramló gázt belobbantani előbb az egyik oldalon, aztán a másik oldalon. Ismerősök mesélték, hogy valahol fel is robbant a sütő begyújtás közben. Ezért aztán ez a művelet nagy felhajtással, előkészülettel, és a gyerek távoltartásával történt. A másik problémát az okozta, hogy Nagymama szerint a gázsütő nem adott olyan egyenletes meleget, mint a sparhelt, ezért nem sült olyan szépen meg a piskóta, nem lett olyan magas, csak megégett. Tortát ritkábban készítettünk, de a habverés, krémkeverés az az én feladatom volt, cserébe kinyalhattam a tál alján maradt masszát.

          Disznóhús, vagy marhahús ritkábban került az asztalra, rendszerint engem küldtek a húsboltba, mert elég sokáig kellett sorba állni a húsz deka marhafelsál, vagy három szelt disznókaraj vásárlásáért. Egyik ünnep előtt két óra hosszat álltam sorba, a sor vége messze a bolt ajtaján kívül kígyózott, és mire sorra kerültem volna, elfogyott a hús. Azon az ünnepen is csirkét ebédeltünk. De persze minden héten megkaptam a kedvenc mákos tésztámat. Nagymama egyik specialitása volt a gölödinleves, manapság hívják nyírségi gombóclevesnek is, amihez természetesen nudli volt a második féle, mert mindkettő főtt krumpliból készült, ami liszttel volt összekeverve. Ebben a főzési folyamatban a főtt krumpli összetörése volt a feladatom. Általában minden háztartási munkában kaptam kisebb, nagyobb feladatot, a padlóbeeresztéstől kezdve a tojásösszeszedésig, és a szennyesvíz kiöntésig.

          Nyírségi gölödinlevest azért főzött gyakran Nagymama, mert Nyíregyháza melletti Kemecsén született. Az ott élő testvéreit többször is meglátogattuk. Amíg Nagyapa a vasútnál dolgozott, addig kedvezményes jegyet kaptunk, és minden évben megtettük a hosszú utat, később már ritkábban mentünk, és ilyenkor nekem mindig a lelkemre kötötték, nehogy eláruljam magam, hogy ennyi meg annyi éves vagyok, hanem mindig kevesebbet kellett mondani, hogy ingyen utazhassak, vagy félárú jeggyel. Ezek az utazások nagyon nagy hatású élményt jelentettek, az ismeretlen tájak és városok látványa és a vonaton elfogyasztott rántott csirkecomb felejthetetlen íze és illata minden alkalommal megkapott. Az egymás után következő állomások neveit egy idő után már kívülről tudtam, és meg sem fordult a fejemben, hogy sajnálkozzak, amiért Kecskemét és Nyíregyháza között egyetlen hegyvidéki táj sem bontotta meg a végtelen alföldi síkság, másoknak talán egyhangúnak tűnő, monoton látványát.

          Az iskola végeztével, újabb nyári szabadság kezdődött. hazatérve több újdonság is várt rám a szülői házban. Egyrészt gyarapodott a család, időközben megszületett András öcsém. Az ő pesztrálását, cumiztatását, tisztába tevését, pelenkázását ekkor már gyakorló, rutinos nagytestvérként bátran rám lehetett bízni. Másrészt elkészült egy új melléképület az udvar déli oldalán. Ez a vályogtéglából épült kiskonyha kicsit volt nagyobb a régebbi kiskonyhánál, ami az egykori kovácsműhelyből lett kialakítva, azzal a különbséggel, hogy ebben nem volt kemence, és így sokkal tágasabb és kényelmesebb lett. A régi kiskonyha pedig kamra és egyben fürdőszoba lett.

          A kertben pedig szépen gyarapodtak és növekedtek a gyümölcsfák. Ezzel együtt egyre több feladatom akadt a gyümölcsszedésben. Elsőnek a cseresznye érett be, ebből csak két kisebb fa volt a kertben. A cseresznyével ellentmondásos volt a kapcsolatom. Mivel piros a színe és általában puha az állaga, alapvetően tilalmi listán lett volna a helye, de bizonyos körülmények között hajlandó voltam engedményt tenni, és a fáról frissen szedett ropogós bogyókat jóízűen elfogyasztottam. Azért voltak fenntartásaim, főleg amikor már túlérett, és a kukacos gyümölcsök már ellenérzést váltottak ki belőlem. Ennek a mérsékelt ízlésnek az volt az előnye, hogy aránylag gyorsan haladtam a szedéssel, és csak ritkán kaptam be egy-egy szép szem cseresznyét.

          Meggyfából már sokkal több volt a kertben, és ezekkel az igénytelen, gyorsan növő fákkal igen csak sok bajom akadt. A meggyet egyébként kategorikusan elutasítottam, mint étkezési lehetőséget, így aztán a meggyszedés csak egy unalmas, lassan haladó nyűg volt. Ráadásul még a leszedés után le is kellett gatyázni, ami azt jelentette, hogy meggy szárának a végén lévő kis levélkéket le kellett csipkedni.

          A legkedvesebb gyümölcsfa számomra a körtefa, Körtefából is volt vagy tíz a kert különböző részén. Ezeknek a körtefáknak az volt az érdekességük, hogy eltérő időben értek, eltérő méretűek voltak, mindegyiknek sajátos íze, zamata és illata volt. Így aztán szinte mindig volt ehető körte a kertben. A legkorábbi, az úgynevezett árpaérő körte már június végén elkezdett érni, és végül a téli körte zárta a sort, amit legkésőbb kellett leszedni, de csak karácsony táján lehetett fogyasztani. A kedvencem az árpaérő körte volt, ami közvetlenül a pince épülete mellett volt, és könnyedén fel is tudtam rá mászni. Én már akkor elkezdtem rágcsálni az apró, fanyar enyhén sárguló termését, amikor még éppen, hogy csak elkezdett érni. Amikor már láthatóan besárgult, akkor nagyon hamar be is barnult a közepe. Volt azonban, aki kifejezetten így szerette ezt a körtét. Czigány Magdi néni is, amikor erre járt, akkor elkérte azokat a leesett, túlérett, szét löttyedt gyümölcsöket, amiket összeszedtem neki. Azt mondta, neki már rosszak a fogai, és ez már olyan érett, hogy nem kell rágni. Hasonló volt a disznóól melletti körte is, de az kicsit később ért, nagyobb szemű volt, és még sokkal finomabb volt. Ez a fa viszont sokkal magasabb volt, a legszebb körték a legfelső ágakon, elérhetetlen magasságban vigyorogtak, csak leverni lehetett őket. Ráadásul ez alatt a fa alatt volt a ganéjdomb. Amelyik körte idepottyant, szerencsés estben megúszta a szétfröccsenést a puha szalmás disznószaron landolva, és egy kis mosás, tisztítgatás, törölgetés után igen finom csemege volt. Talán éppen a fa alatt elterülő trágya tápanyaga adott annak a körtének olyan utolérhetetlen zamatot. Ezután következett a góré mögött lévő császárkörte érése, valamikor a nyár vége felé, ez kitűnő befőtt alapanyag volt. Anyám sokféle gyümölcsöt rakott el befőttnek, ezeket én általában nem igen szerettem, kivéve a körtebefőttet, ha nem puhult meg túlságosan. A befőtt készítés abban az időben elég bonyolult és fáradtságos munka volt, akkor még nem voltak csavaros tetejű befőttes üvegek, és celofánpapírral kellet lezárni a befőttet. Előtte azonban még egy csomó tortúrára volt szükség. A hámozás és tisztítás után füstölgő kénrudacskákkal meg kellett kénezni a gyümölcsöt, ez állítólag megakadályozta, hogy bebarnuljon a gyümölcs. Ezután az üvegbe helyezett körte, vagy barack darabokra forró cukros levet, szirupot kellett önteni, aztán a tetejére egy késhegynyi szalicil került, tartósítószernek. Az egész folyamat legkényesebb része a celofán felhelyezése és az üveg légmentes lezárása volt. A nedves celofánt az üvegre helyezve különféle technikák voltak a lezárásra. Az egyszerűbb módszer szerint sima befőttes gumival kellett rászorítani az üvegre a kisimított celofánt. A befőttes gumit a boltban árulták, és kerékpártömlőből szeletelt karikákból állt, manapság hajguminak használják. Ezek a gumik nem bizonyultak tartósnak, és kicsit bonyolultabb, de biztosabb módszer volt a spárgás lekötés. Itt volt aztán szükség a gyerek segítségére, aki a kettőzött csomó előtt az ujját szorosan az első csomóra helyezve biztosította a kötés erősségét. Ezt követően a sarkos celofán körbevágása is a gyerek feladata volt. A lekötött üvegeket újságpapírral körbetekerve egy nagy horganyzott fazékba tettük, felöntöttük vízzel, és megkezdődött a dunsztolás. A nyakig vízbe álló üvegek alatt egy fél óráig kellett forralni a vizet, az újságpapír segített megakadályozni, hogy forralás közben szétpattanjon az üveg. Végül a forró üvegek egy pokróccal kibélelt kosárba kerültek. Amikor egy-két nap múlva kihűlt a befőtt, akkor felkerültek az üvegek a belső szobában lévő szekrény tetejére, egészen addig, míg le nem esett az első hó, és akkor lehetett elkezdeni felbontani őket.

          A császárkörte szedésekor majdnem baleset történt. Tihanics Pali bácsi, aki felváltotta a boltban a Zahár Béla boltost, felmászott a fára, és letört alatta az egyik ág, Pali bácsi pedig nagy puffanással, fejjel előre a földre zuhant. A fa szerencsére nem volt túl magas, és Pali bácsi nagy erős ember volt, megrázta magát és nevetve folytatta a körteszedést, kicsit még pár napig fájlalta a nyakát. A körtefa alatt azonban még hetek múlva is észre lehetett venni azt a kerek mélyedést, ami az esés következtében keletkezett.

          A fára mászás, és gyümölcsszedési technikájából a legtöbbet Czigány Béla bácsitól tanultam. Ő volt az, aki a legreménytelenebb helyekről is az utolsó szemig leszedte az ágak végén pipiskedő gyümölcsöket. Ehhez persze segítségére volt a hosszú kampósvégű bot, amivel behúzta, lehúzta az ágakat. A kert közepén lévő cseresznyefának olyan különös formája volt, hogy nem egy, hanem két vezérágat növesztett, és külön-külön egyik sem bírt meg egy embert, és létrával sem lehetett hozzáférni. Béla bácsi egy szikár, csontos felépítésű ember volt, mindig vidám, csupa izom és ín, egyetlen deka fölösleges zsiradék nélküli, fürge mozgású, őszes hajú parasztember. Amióta az eszemet tudom mindig őszes volt a haja, és az évek során szinte semmit nem változott, a szeme örökké fiatalos huncutsággal csillogott, ember nem tudta úgy megközelíteni, hogy ne ő köszöntötte volna elsőnek a szembejövőt hangosan szóval. Majd a kötelező, hogy vagyunk kérdése nem csak üres szóvirágként hatott, hanem valódi érdeklődéssel és meleg barátsággal volt tele. Nem ismert akadályt és megoldhatatlan feladatot. A cseresznyefa két vékonyabb vezérágának az ágas része közé keresztbe fektetett egy kocsirúd vastagságú fadarabot, és azon egyensúlyozva szedte le a termést.

          A meggyszedés bármilyen unalmas munka volt, mégis hozott sikerélményt. Ennek a jele volt, amikor egy teli vödör meggyet sikerült Anyámnak bemutatni, akkor egy elismerő mosoly kíséretében megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, és ez újabb lendületet adott a meggyfaágak közötti bujkáláshoz. A zöld levelű ágakon sorjázó pirosló meggyszemek látványa még a mai napig hátborzongatóan kellemes érzéseket kelt bennem.

          Alig fejeztük be a meggyszedést, máris kezdődött a barackszedés. Szerencsére a barackszedés kicsit haladósabb volt, mert nagyobb szemű a termése, és néha még a rázást is lehetett alkalmazni. Negyven darab rózsabarackfa volt a kertben, és évről évre egyre nagyobbra nőttek. Persze nem minden évben volt rajtuk te rmés, és egy idő után pedig elkezdtek sorra kipusztulni a hatalmas barackfák. Addig azonban igen sok munkát adtak a nyári meleg napok idején. A gyerekek feladata főleg a földre hullott vagy lerázott baracknak az összeszedése volt. Aztán jött a válogatás, osztályozás. Minden láda barackot egyenként át kellett válogatni színre, nagyságra, épségre. A szép egészséges félig érett és nagyobb szeműek voltak a legértékesebbek, az export minőségűek. A nagyság szerinti válogatáshoz lyukas sablonok voltak, és azokhoz a lyukakhoz kellett hozzámérni a méretet. Amikor elkészült az osztályozás, akkor már csak az átvevőhelyre el kellett fuvaroztatni a szállítmányt. A lovas kocsi vagy korán reggel indult, vagy késő este, és akkor ott kellett éjszakázni a konzervgyár előtt, ahol érkezési sorrendben sorakoztak a szállítmányok az átvételre. Az átvétel általában csalódással és mérgelődéssel végződött, mert az átvevők mindig kukacoskodtak, és leminősítve az árut, a lehető legkevesebbet fizettek a termelőknek.

          Amikor véget értek a gyümölcsszedési munkák, Nagyapa összeszedett bennünket Sanyi unokatestvéremmel, és Nagymamával együtt, négyesben felmentünk Budapestre a Keresztanyámékhoz. Keresztanyám a három Csordás lány közül a középső volt, Anyám a legfiatalabb, Bözsi néni pedig a legidősebb. Kati néni már fiatal korában felköltözött Budapestre. Nagyapáéknak három lányuk, és két fiuk született. Az első fiú, Árpádka csak tíz napig élt, Karcsi bácsi, a nagybátyám huszadik éves korában halt meg tüdőgyulladásban, két évvel a születésem előtt, ugyanabban a szobában, ahol én születtem. Akkor még az volt a dolgok rendje, hogy az emberek otthon születtek és otthon haltak meg nem pedig a kórházban. A nagybátyám jóképű, társaságban kedvelt fiatalember volt, sokat táncolt, mulatott. Egy ilyen mulatós éjszaka után vette le a lábáról az akkoriban még gyógyíthatatlannak bizonyult betegség, a tüdőgyulladás. Melis doktor motorkerékpárral járt ki a faluból a beteg kezelésére. Egy alkalommal, amikor már Karcsi bácsi halálos beteg volt, Nagyapa megkérdezte az orvost, hogy mit gondol, mire lehet számítani. A doktor azt felelte, hogy a jövőnk kiszámíthatatlan, nem lehet tudni ki meddig él.

          – Nézze, Pista bácsi! Lehet, hogy ha én kimegyek itt a kapun, hamarabb meghalok, mint a maga fia.

          Azzal kiment a kapun, felült a motorjára, kikanyarodott az útra, jött egy autó, ami elütötte, és a doktor meghalt. Néhány nap múlva a nagybátyám is meghalt. Utolsó este azonban a család körbevette a halálos ágyán. Tudta, hogy meg fog halni, és mindenkitől elbúcsúzott, mindenkinek mondott pár kedves szót. Anyámnak azt mondta:

          – Terikém, téged szerettelek a legjobban a családban, maradj olyan kedves, amilyen voltál.

          Anyám ezt soha nem felejtette el, és gyakran emlegette családi összejövetelek, és visszaemlékezések alkalmával. Nagybátyám halála után Kati néni a középső lány nem akart falusi életet élni, felköltözött Budapestre, és szerencsét próbált a főváros forgatagában. Első házassága kisiklott, és ezután ment hozzá Jakab bácsihoz, aki szintén Lajosmizsén született, de felköltözött Soroksárra, az ott élő sváb rokonaihoz. A Szitás utcában építettek is egy szép nagy összkomfortos családi házat. Gyerekük nem született, és talán nem is igazán vágytak rá. Ha Budapestre ment valaki a családból, akkor mindig jól jött e pesti rokon, ahol szállást, és útbaigazítás lehetett kapni. Keresztanyám a filmgyárban dolgozott, itt ismerkedett meg Jakab bácsival, aki teherautó sofőr volt és bejárta az egész országot, ismert minden falut és várost.

          A kéthetes pesti nyaralásunk alatt bemutatták nekünk a csodás Budapestet, minden nap újabb és újabb élményekkel kápráztatva el bennünket. A Sanyi és én ekkor láttunk először igazi hegyeket és dombokat, hatalmas házakat, várakat és palotákat. Engem már az lenyűgözött, hogy Jakab bácsi milyen magabiztosan kalauzolt bennünket a különböző közlekedési eszközök dzsungelében. Mindig a HÉV-vel mentünk be a centrumba, és ott aztán átszálltunk villamosra, aztán különböző számú busszal, földalattival, trolival, fogaskerekűvel utazgattunk, és én csak ámultam, hogy a pestiek, hogyan tudnak eligazodni ebben a bonyolult rendszerben. Egyik nap az állatkertet néztük meg, másik nap a Vidámparkban sikongattunk a hullámvasúton és az elvarázsolt kastélyban, aztán sétáltunk Halászbástyán és a Margit-szigeten. A Vidámparkban is találtam horgászatot, ahol sikerült begyűjtenem egy újabb festett agyagfigurát, és izgalmas élmény volt a dodzsemezés is. Az egész nyaralás csúcspontját mégis a Normafánál tett kirándulás jelentette. A hegyről gyalog jöttünk le, és Sanyival ketten életünkben először tapasztaltuk meg, hogy a lejtőn milyen nehéz megállni boldogan rohangáltunk lefelé a lejtőkön, miközben a felnőttek lassan poroszkáltak, mi pedig újból és újból felszaladtunk, hogy ismét lezúgjunk a lejtőn.

          A nyár többi része gyorsan elszállt. Gabi húgom már többféle játékba bevonható volt. Ernőékhez egy pesti rokoncsalád velünk egykorú gyerekei jöttek nyaralni. A Szirmai fiúk hárman voltak testvérek, de egyszerre csak egy fiú jött, és aztán váltották egymást, így aztán a bújócskák és egyéb társasjátékok egyre változatosabbak lettek.

          Azon a nyáron a Lajosi-búcsú már nem okozott különösebb érdekességet.

4.

          A negyedik osztály megkezdése tulajdonképpen olyan volt, mint a többi évkezdet, mégis volt egy különleges hangulata. Az alsósok közül immár mi voltunk a legöregebbek. Az eltelt három év alatt megszoktuk az iskolai szabályokat, szokásokat, igazi második otthonunkká vált az intézmény. Rutinos diákok lettünk, és szinte már mindent tudtunk, amit a felnőttek, sőt még többet is, legalábbis azt hittük. Ugyanakkor még beláthatatlanul sok idő volt hátra, amit ebben az iskolában kellet eltölteni. Stabilizálódni látszódott a világ körülöttünk, úgy éreztük minden változatlan, és ez talán mindig így lesz. Ez a kiszámítható környezet magabiztos nyugalmat és biztonságot adott. Már az évnyitó is azt sugallta, hogy valamilyen végeláthatatlan ciklikus folyamat sodrásában folynak a napjaink, követi egymást a gördülő évek sorozata. Ugyanaz a műsor, az ismert versek, és ismert dalok után az Igazgató bácsi szokásos beszéde. Egyedüli változatosságot az jelentette, hogy a zsúfolt díszterem áporodott levegőjében elájultam. Valami kellemes ködös árny vonult a szemem elé, aztán érdekes álmom volt, amiből izgatott emberek ébresztettek fel, és gyorsan kikísértek az erkélyre, és a friss levegőn ismét magamhoz tértem, bár nagyon sajnálkoztam, amiért felébresztettek, mert ritka szép álmom volt, csodaszép színes tájak suhantak el előttem.

          Egy másik apró változás volt a környezetünkben, a Halászék televíziója. A Halászék két házzal laktak odébb az utcában, és ők voltak az utca első boldog televízió-tulajdonosai. Vasárnap délután, a bajnoki focimeccs közvetítése alkalmából itt gyűlt össze a fél utca futballrajongó tábora. Elég szűkösen voltunk, főleg ülőhelyből volt kevés, így aztán én rendszerint magammal vittem otthonról egy kis sámlit, hogy ne kelljen a szőnyegen üldögélni. A TV persze legtöbbször csak a képet szolgáltatta, mert szerencsés esetben a rádión is hallható volt az aktuális rangadó mérkőzés, de a válogatott meccset biztosan Szepesi is közvetítette, és ez parázs hangulatot varázsolt a TV körül.

          A szokásos Hírös Hét alatt, mint mindig érdekes kiállításokat mutattak be a felállított pavilonokban. Minden évben megcsodáltuk a gyönyörű almákat, szilvákat, körtéket és szőlőfürtöket. Ebben az évben egy új ötlettel álltak elő a szervezők, igazi élő fákat hoztak be a város főterére, hatalmas dézsákban elhelyezett földlabdákkal. A fákon valódi élő piros almák sorakoztak. Nagyapa addig sürgölődött és érdeklődött a fák sorsa után, hogy sikerült megszerezni az egyik almafát. Aztán egy alkalmi fuvarral kiszállítatta Lajosmizsére, és elültették valahol a kert közepén, és Nagyapa elnevezte a fát Péter fájának, jelezve, hogy ezt nekem szerezte. Az almafa jó pár évig megmaradt, de soha nem hozott már olyan gyönyörű termést, mint a kiállítás évében. Az ágak is elég vékonykán hajtottak ki, szegény fa soha nem heverte ki a drasztikus átültetést.

          Emlékezetes hétvégi eseménynek számítottak a Sörkertben tett esti látogatások. Kezdetben a Barátok temploma mögött, a Színházzal szemközti területen volt ez a Sörkert, ahol vasárnap esténként összejöttek az ismerősök, a felnőttek söröztek, a gyerekek málnát ittak. Nekem nem volt szerencsém, mert a málnát sem szerettem. Egészen kellemes hely volt a sörkert, élőzenére a fiatal párok táncra perdültek, a vadregényes fák és bokrok között a gyerekek, akik alkalmi barátságot kötöttek, bújócskát és indiános szerepjátékokat játszottak. Kis halastóban csörgedező szökőkút tette még hangulatosabbá a helyet. Aztán egy idő után megszűnt ez a szabadtéri mulatóhely, mert a helyén iskolát kezdtek építeni. Amikor elkészült, itt nyílt meg az Kodály Zoltán Ének zenei iskola, majd a Kada Elek szakközépiskola lett belőle. Közben viszont lebontották a Beretvás Szállodát, és a helyére átköltözött a Sörkert, bár akkor már Halászcsárdának hívták. Ez a terület kisebb volt ugyan, mint az előző, fák és bokrok sem voltak a bontási területen, de viszont közelebb volt hozzánk, és jobban kapcsolódott a központhoz, a főtérhez. Állítólag azért kellett lebontani a patinás Beretvás szállót, mert az 56-os földrengésben annyira megsérült az épület szerkezete, hogy életveszélyessé vált, és nem lehetett felújítani. Ezen a helyen később az OTP épített egy öt emeletes házat, amit Fehérháznak neveztek el a lakosok. Valamikor az 1800-as években pedig itt állt Hrúz Mihály háza, ahonnan Petőfi járt iskolába, amikor Kecskeméten lakott. A Halászcsárdával szemben volt egy benzinkút, mögötte pedig a taxisok állomása. Kicsit odébb egy kerek fedett pódium alatt vasárnap délutánonként fúvós katonazenekar szórakoztatta a város polgárait. A Szabadság tér közepén volt a Békás szökőkút, körülötte a padokon a felnőttek megpihenhettek, amíg a gyerekek rohangáltak a szökőkút körül. A látványosságot a medencében úszkáló néhány teknősbéka jelentette, amikor időnként egyik másik kievickélt napozni valamelyik kiálló kődarabra.

          Itt találkoztak az ismerősök egy kis beszélgetésre, és gyakran megfordult itt a város néhány jellegzetes bolondja. Bolond Rozi különös színes ruhába öltözve, virággal a hajában egy rozzant babakocsit tologatott, amiben összegyűjtötte a szemetet, színes dobozokat és papírokat. Állítólag újszülött gyermeke korai halála miatt bomlott meg az elméje, azóta tologatja a babakocsit, amibe a soha fel nem növő kisbabáját képzelte bele. Mányoki művész úr szájában örökké egy csikkdarab lógott, rongyos, piszkos ruhában járta végig a szemétgyűjtőket, hóna alatt pedig mindig volt néhány saját készítésű festménye. Hosszú koszos, zsíros művészfrizurája, Liszt Ferencre emlékeztette. Róla azt beszélték valamikor jobb napokat látott művelt, gazdag, egyetemet végzett személy volt, de alkoholistává vált és végleg lecsúszott. Őrnagy úr is fáradhatatlanul járta a város utcáit, kopott katonai ruhába öltözve, hangos bokacsattogással, kezét a sapkájához emelve tisztelgett mindenkinek, aki szembe jött vele. Ezek mind ártatlan csendes őrültek voltak, hozzátartoztak a poros kisváros mindennapjához, senkinek nem jutott volna eszébe kinevetni, kigúnyolni őket.

          Később megjelent Mókuska, és ő már kissé megosztotta a közvéleményt. Mókuska arról volt nevezetes, hogy a természet szokatlanul nagy orral áldotta meg, és már a látványa önmagában elég ijesztő volt. Mókuska azonban ennél is tovább fokozta a feszültséget, az volt a szokása, hogy fiatal lányokat hátulról csendesen settenkedve megközelített, és a feneküket megpaskolva ijesztgette őket. Ezen egyesek nagyon felháborodtak, mások pedig boldogan hahotáztak.

          Egy napon a Rákóczi út elejére munkások érkeztek és látványos átalakításba kezdtek. Kivágtak néhány fát, elbontottak egy pár padot, és felszedték a kövezetet. Iskolába jövet-menet kíváncsian figyeltük a fejleményeket. A dolog annyira különleges volt, hogy még a Tanító néni is tőlünk érdeklődött, hogy mit tudunk erről az átalakításról. Az osztályban mindig voltak jól értesült gyerekek, akiknek azonnal véleményük volt minden eseményről. Ezúttal is előállt valaki, hogy ő hallotta otthon, hogy villamossínt fognak lefektetni a Rákóczi úton. Ezzel a fantáziálással, aztán jól el lehetett húzni az óra elejét, és akkor már a felelésre nem maradt idő.

          Csak éppen a villamosból nem lett semmi. A Cifrapalota előtt egy talapzatot kezdtek építeni, ami egyre magasabb lett, végül elérte az öt méteres magasságot. November hetedikén felavatták a Tanácsköztársaság emlékművét. Az emelvény tetején egy bronzból készült tenyeres talpas forradalmár nő állt, kezében egy gépfegyverrel. Az emberek hamarosan úgy emlegették, hogy a Vasmarcsa. Több mint harminc évig uralta a főteret ez az emlékmű, jellegzetes arculatot adva a városnak, és városképi jelentőségűvé vált. Amikor lebontották, akkor már sajnálták, akik ebbe a látványba születtek bele.

          Az ősz közeledtével hullani kezdtek a levelek a házat beborító vadszőlő indákról. A levelek a rózsakertbe kerültek, beborították a betakart bokrokat, egyre jobban védve őket a közelgő téli fagyoktól. Nagyon sok levél volt a ház falán, főleg a kapubejáratot határoló tűzfalon. Sok szép színes levelet gyűjtöttem össze, és könyvek lapjai közé préseltem őket. A tűzfal iszonyú magas volt, és a tetején volt egy rövid egyenes szakasz, ahonnan esős időben vízcseppek potyogtak le. Az egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy az eresz alatt álldogálva belefejeltem a leeső vízcseppbe. Persze utána csodálkoztam, hogy fáj a fejem és hasogat a homlokom.

          A fejelés egyre népszerűbb lett az iskolai szünetekben. A legkiválóbb fejelő pálya négy jól megtermett fa által határolt területen volt, ahol a fák nagyon jó kapufának bizonyultak, és egyértelműen jelezték a gólok szabályosságát. Akik más területre szorultak ki, azoknak csak négy földre állított tégladarab jelezte a képzeletbeli kapufa vonalát. Ezen aztán jól el lehetett vitatkozni, hogy az elsuhanó labda a kapufán belül volt vagy kívül. A fejelőcsapatok minimum két-két főből álltak. A kapuból kifejelő adogató igyekezett a csapattársának a fejére adni a labdát, és ha ez sikerült, akkor a csapattárs szinte védhetetlenül tudta befejelni a gólt. De ha az ellenfél visszafejelte „stukk”-kal a labdát és ebből gól lett, akkor az dupla gólt ért, vagy ha lepattant, akkor a következő fejelést onnan lehetett elvégezni. Ekkor viszont már nem volt érdemes feldobni a labdát, hanem kézből fejelve könnyen gólt lehetett fejelni. Ezek felejthetetlen élmények voltak, sokkal több megmaradt az emlékeimben a tíz perces szünetek eseményeiből, mint a hosszú unalmas tanórák csöndjeiből.

          Az osztályba egy új fiú érkezett, Szablics Imre, aki egy kicsit kövérebb volt, mint az átlag. Előtte Nagy Lajos volt a legkövérebb, és ő már beletörődött a „Digi-dagi daganat, kergeti a halakat” hangzású rövid kis gúnyolódásba, amit kénytelen volt naponta többször is elviselni. Az új fiú még nem illeszkedett be a helyi szokások rendszerébe, és egy alkalommal, amikor megjegyzést tettem rá, a kövérségére célozva, ezt rossznéven vette, és az üzente, ezért még találkozunk a szünetben. Visszaüzentem neki, hogy elfogadom a kihívást. Az osztályteremben pillanatokon belül végigfutott a hírlánc, bunyó lesz a szünetben! Izgatottan vártam az óra végét, ez volt az első alkalom, amikor én is a központba kerültem, és elfogott a harci láz. Óra után gyorsan rohantunk le az udvarra, mert ezeket a párbajokat csak a szünet elején lehetett lebonyolítani, amíg az ügyeletes tanárnő el nem foglalta a helyét a lépcsőfeljáró tetején. Aztán szembeálltunk egymással, és elkezdődött a lökdösődés és birkózás. A többiek körbeállták a küzdőteret, és „Hajrá bunyó, szenzáció” kiáltással figyelték a küzdelmet. Mivel nem volt köztünk eget verő harag és sértődöttség, ezért csak egy kis kakaskodás lett a nagy heveskedésből. Egyébként sem emlékszem, hogy a nyolc év alatt durva verekedés alakult volna ki. Talán három vagy négy alkalommal volt pofozkodás és orrbeveréses öklözés, többnyire csak birkózásból és szájaskodásból álltak ezek a verekedések. Mi is összekapaszkodva próbáltuk egymást elgáncsolni, vagy felborítani, aztán hamar megjelent az ügyeletes, és szétrebbentünk, mintha mi sem történt volna.

          Az iskolából hazafelé menet véletlenül egyszerre léptünk ki a kapun Imrével, és beszélgetésbe elegyedtünk, kiderült, hogy nem messze lakunk egymástól, és kis kitérővel együtt mentünk egy darabig. Valahogyan az volt az általános szabály, hogy iskola után a legrövidebb úton kellett hazamenni, és ezt általában be is tartottuk. Persze voltak szabad csavargási lehetőségek, de arra külön el kellett kéredzkedni. Erre főleg szombat délután került sor, és ilyenkor aztán elég sokat kóboroltam Kecskemét utcáin. Ráadásul, volt egy érdekes iskolai feladat, fel kellett keresni Kecskemét nevezetességeit, és egy kis füzetbe beleírni az ott található emléktábla feliratait.

          Imrével aztán egyre jobb barátságba kerültünk, és a szünetekben ketten fociztunk egymás ellen, egy májkrémes konzervdoboz felhasználásával. Hazafelé azért nem jártunk együtt, mert Imre menzás volt, és iskola után a menzára ment ebédelni, én pedig siettem haza, mert Nagymama ebéddel várt otthon. Abban az időben jött divatba a gombfoci. Imre elmesélte, hogy nekik van gombfocipályájuk, és elhívott, hogy nézzem meg.

          Így aztán egyik szombat délután elmentem hozzájuk. A Nagykőrösi utcán laktak pár száz méterre tőlünk, egy díszes emeletes ház első emeletén. Ez a ház valamikor egy borkereskedő háza volt, az épület alatt hatalmas pincerendszer húzódott, és jellegzetes illata még most is beborította az egész lépcsőházat. Imréék lakásának két külön bejárata volt, az egyik az apjának a rendelőjébe vezetett, a másik pedig a lakórészhez. Az előszobájuk akkora volt, mint a mi nagyszobánk, a nappalijuk pedig a mi egész házunk területével vetekedett. A szoba közepén kényelmesen elfért a gombfoci asztal, de könnyedén át lehetett alakítani pingpongasztallá is. Imrének két öccse volt, akikkel általában püfölték egymást. Apukája belgyógyász volt, akit Nagymama elég jól ismert, mert az első férjét sokáig kezelte, anyukája tanítónő volt a Zrínyiben. Volt még egy nővérük, a Mari, aki apukájuk első házasságából született, neki külön szobája volt, ahová a fiúknak nem volt szabad bejárásuk, csak külön engedéllyel lehetett a lemezjátszóját használatba venni. Két idősebb bátyjuk, a Tamás és a Tibor, anyukájuk első házasságából születtek, és ők már külön éltek, de időnként meglátogatták a családot, és a három fiú rajongva imádta őket, főleg a Tamást, aki megtanította őket gombfocizni. Mivel még nekem nem volt gombfocicsapatom, kölcsönkaptam Tamás második csapatát, és azzal tanultam meg az új játékot.

          Hamarosan hozzáfogtam saját csapat készítéséhez. A kiszemelt kabátgombokat a bejárati betonlépcsőn csiszoltam megfelelő formára. A játékboltban is árultak előre gyártott fröccsöntött gombfocicsapatot, fényképes betéttel, és nyomtatott felirattal. Bálintnak, Imre kisebb öccsének volt is egy ilyen csapata, talán a Vasas játékosaiból, Imre azonban azt mondta, hogy ez fölösleges pénzkidobás, teljesen béna az ilyen gárda, az az igazi, amit az ember saját maga csiszol méretre. A csiszolásnak két fontos mozzanata volt, először is az alsó felületet kellett teljesen simára és egyenesre csiszolni, azért, hogy pöckölés után gyorsan csússzon a gomb az asztalon. Aztán a gomb kerületét kellett körbecsiszolni, hatvan fokos szögben a talpához képest. Sok gombot sikerült beszerezni Nagymama varrós dobozából, néhányat kidobott rongyokról, talán még boltban is vettem kabátgombot. Az én csapatom a francia fociválogatott lett, Imre a brazil válogatott tulajdonosa volt, az előző világbajnokságon a franciák harmadik helyet szereztek. A két legeredményesebb játékosom Fontaine és Kopa voltak. Külön góllövőlistát is vezettünk, és itt ők voltak a favoritok a csapatomból. Természetesen minden gombnak saját neve volt, de a többiekre nem emlékszem. Ez a két játékos elsősorban a pozíciójuknak köszönhette a teljesítményét. A gombokat lehetett kézzel, vagy vonalzódarabbal, vagy fogkefenyéllel pöckölni. Kézzel pontosabban lehetett irányítani, de a segédeszközzel messzebbre lehetett küldeni a játékost. Voltak emeletes játékosok is, amelyek két gomb összeragasztásából készültek. A lyukakba egy-egy gyufaszálat behelyezve kellett a gombokat Technokol ragasztóval összeragasztani. A kapuba pedig általában egy tintásüveg kupakja került.

          Amikor már saját csapatom volt, néhány mérkőzést nálunk is játszottunk, hogy ne csak mindig én menjek Imréékhez, de sajnos a mi előszobaasztalunk nem volt túl jó gombfocipálya. Ez az asztal egy hosszú keskeny, bakelit bevonatú, vízhatlan tetejű asztal volt, talán még Nagyapa kocsmájából lett elhozva, és a bakelitborítás kissé töredezetté vált a hosszú viszontagságok alatt. Imrééknek pedig egy teljesen szabványos, furnérlemezből készült, oldalfallal és partvonalakkal ellátott eszközük volt, ezért aztán végül úgy alakult, hogy hetente kétszer náluk jöttünk össze gombfocizni. Néha még pingpongoztunk, kártyáztunk, társasoztunk is, ilyenkor András és Bálint is bekapcsolódott, de ennek legtöbbször civakodás lett a vége.

          Nagymama időnként pálinkafőzéssel kísérletezett. Ez egy tiltott tevékenységnek számított, de néhány liter otthoni lepárlását hallgatólagosan engedélyezte a hatóság. A folyamat az előszobában zajlott egyszerű eszközök segítségével. Egy tízliteres horganyzott fazékba került bele az érett gyümölcsökből és cukorból erjesztett cefre, ebbe egy téglára helyezett kisebb lábast kellett tenni, majd az egészet egy lavórral leborítani. A nagy lábast a gáztűzhelyen kellett melegíteni, a lavórba pedig hideg vizet öntöttek. A cefréből elkezdett párologni a szesz, majd lecsapódott a lavór alján, és onnan belecsöpögött a kislábasba. A lavórból Nagymama időnként kimerte a langyosodó vizet, és kicserélte hideg vízre. Aztán amikor a cefréből kipárolgott a szesz, akkor egy újabb adag került a fazékba. Az egész folyamat undorító büdös szaggal járt, legalábbis az én ízlésem szerint. Nem csoda, hogy eszembe nem jutott megkóstolni a pálinkát, már amikor messziről megéreztem a szagát, elfogott az undor.

          Karácsony előtt, a hideg téli hajnalokon gyakran lehetett hallani a disznóvágással járó sivalkodást. Az otthoni disznóölésben aztán nekem is be kellett kapcsolódni. Már előző este busszal kiutaztunk Lajosmizsére, és ott aludtunk, mert másnap korán reggel fel kellett kelni mindenkinek. Miután a felnőttek lefogták a disznót, nekem kellett a nagy tepsiben felfogni a kifolyó vért. Aztán jött a pörkölés és kaparás, mire a disznó bőre szép fehérre lett mosva, addigra lassan kivilágosodott. Akkor a böllér, aki legtöbbször a Sanyi bácsi volt, megkérdezte, hogy orjára, vagy karajra szedje szét a disznót. Ezután nevetve kellett várni az első vágást, hogy minél vastagabb legyen a szalonna. Abban az időben még az volt a viszonyítási alap, hogy hány liter zsírt lehetett kisütni a disznóból. Közben Keresztanyámék is megérkeztek Budapestről, és beindult a gyártási folyamat, valahogyan mindenki megtalálta a maga feladatát, nem is kellett külön irányítani. Habár a fő irányító Anyám volt, és ő mindent figyelemmel kísért, és ő mondta meg, hogy mekkora sonka legyen, és mennyi kolbászhúst kell összevagdalni. És ha valaki nem a kívánsága szerint tevékenykedet, az bizony alaposan le lett teremtve néhány keresetlen szóval, akármilyen kedves vendég, vagy rokon volt.

          A disznó szétbontása után következett az egyik legundorítóbb művelet, a bélmosás. Ezt általában Bözsi néni és Kati néni, a Keresztanyám végezte a ganéjdomb mellett. A folyamatban nekem is részt kellett vennem, de szerencsére a büdös belekhez nem kellett hozzányúlnom, én csak egy bögrével öntögettem a belekbe a hideg és meleg vizet, amit a nagynénik addig lötyköltek a vékony és vastag belekben, amíg ki nem tisztultak. Mire bementünk a konyhába, már készen volt a böllérpecsenye és az általam felfogott vérből készült hagymásvér, lehetett falatozni. Az udvaron két üst füstölgött. Egyikben a zsírsütésre szánt szalonna és hájdarabokból sült ki a zsír, a másikban a hurkának való darabok abálódtak. Az asztal körül mindenki serényen darabolt, darált, kapargált, Anyám irányította őket, ez megy a hurkába, abból leveshús lesz, amaz a disznósajthoz kell. A böllérpecsenye után az esti vacsoráig nem volt közös étkezés, mindenki csipegetett, kóstolgatott a neki éppen kívánatos ételekből. Az én kedvencem az abalében kifőtt rizskása volt, amiből a hurka készült.

          Munka közben a férfiak jókat borozgattak és pálinkáztak, és mindenki elmesélte kedvenc történetét. Nagyapa az első világháborús fogságában átélt élményeit sorolta. Valahol az Ural környékén, Baskíriában, Ufa város mellett volt kényszermunkán, ahol egy parasztcsaládnál kellett dolgozni. Ezek a népek egészen más szokások szerint éltek. Nagyapa szerint a férfiak alig dolgoztak, csak a vodkát vedelték és a balalajkát pengették a ház sarkánál, a földeken pedig az asszonyok dolgoztak, Nagyapának az állatokat kellett gondozni. Gyakran elmesélt még a Szibériában átélt tífuszjárványról, amikor a szálláshelyükön minden reggelre arra ébredtek, hogy többen meghaltak az éjjel. Egy alkalommal, amikor szekerekkel elszállították a hullákat a tömegsírba, Nagyapa észrevette, hogy az egyik áldozat felnyögött, amikor bedobták a gödörbe. Lemászott érte, felhozta, és visszavitte a barakkba, ahol addig ápolta, míg végül felépült, és ő lett később a legjobb barátja.

          Sanyi bácsi a második nagy háborúban megjárta a Don-kanyart, és túlélte azokat a borzalmakat, amiben sok tízezer magyar katona lelte a halálát. Apám is hat évig volt orosz fogságban, bőven volt története, a reménytelen és kilátástalan helyzetekről. Anyámék az orosz front átvonulásának idején éltek örökös rettegésben, bujkáltak szomszédos tanyák padlásain, az erőszakoskodó orosz katonák elől. Jakab bácsi elmesélte, hogyan szállította egy teherautóval 1956-ban a fegyvereket a forradalmároknak egy géppisztolyos felkelő kíséretében.

          Röpködtek a történetek, a régi ínséges időkből, elképesztő éhezések, fázások, szenvedések elevenedtek meg a kiskonyha melegségében, a finom pecsenyék, főtt húsok, hurka, kolbász és italok bőségével szembeállítva. Estére aztán elkészült minden, tele lett a zsírosbödön, a kamrában sorakoztak a lesózott húsok, szalonnák és kocsonyának való bőrdarabok. Megfőtt a vese-velővel ízesített húsleves, kisült a kolbász, kisült a hurka, a fárasztó egésznapi munka után jóízűen lakmároztunk, és ebben a lakmározásban benne volt az egész család eddig átélt szenvedésének és nélkülözésének a kárpótlása.

          A feldolgozott disznóságokból aztán hónapokon keresztül biztosítva volt a család élelmezése. Igaz, hogy miden rokonnak és sok ismerősnek kellett kóstolót küldeni, de ez később megtérült, mert az ő disznóvágásukból pedig mi kaptunk kóstolót. Legtovább a besózott fehérszalonna tartott ki, abból még a nyáron is maradt egy kissé avas ízű tartalék. Amíg kenyér és szalonna volt, addig nem halunk éhen, tartotta a mondás.

          A téli szünetben Apám megtanított sakkozni. Már régóta figyeltem a felnőttek játékát, és érdekelt a dolog, Jakab bácsi is szívesen játszott a figurákkal, Apámnak pedig a Gulyás Pista bácsi volt a partnere. Nehéz volt megszeretni a játékot, mert ezek a ravasz játékosok mindig kieszeltek valamilyen cselt, amivel leszedték a figuráimat. Hiába figyeltem erősen minden lépésnél, hogy ne lépjek ütésbe, a lóval mindig trükköztek valamit. Karácsonykor kiküldtek bennünket, gyerekeket az udvarra játszani, aztán egyszer csak ujjongva kiabáltak, hogy a Jézuska meghozta a karácsonyfát. Én már nem hittem ezekben a csodákban, de Gabi húgom még teljesen beleélte magát. A család közös ajándéka volt egy tranzisztoros rádió, amin a szilveszteri rádiókabarét is meghallgathattuk végre. Keresztanyámtól minden karácsonyra kaptam egy könyvet, ezúttal a Rejtelmes sziget volt az ajándék. Ezeket a könyveket többször is elolvastam, örömmel fedeztem fel, ha valamelyik regényben feltűnt egy olyan szereplő, aki már korábbi történetben szerepelt. Nemo kapitány története és Münchhausen báró kalandjai voltak a legkedvesebb könyveim, amit bármikor bárhol kinyitva képes voltam újból és újból elolvasni.

          Két olyan kirakat volt a városban, amit szívesen nézegettem. Az egyik a Wesselényi utca sarkán lévő játékbolt, a másik pedig a gyógyszertár melletti könyvesbolt. A könyvesbolt kirakatában aztán egy napon megjelent a Vadölő. Akkor éppen nem volt semmilyen ünnep, Nagymamának addig könyörögtem, hogy adott rá pénzt, hogy megvegyem. Kezdetben csak az keltette fel az érdeklődésemet, hogy ez is az Utolsó mohikánhoz hasonló indiános történet, és csak később, olvasás közben fedeztem fel, hogy ez egy sorozat első kötete, és amikor rájöttem, hogy a szereplők is azonosak, abba teljesen beleborzongtam.

          Szinte teljesen beleéltem magam ezekbe az olvasmányaimba, és annyira magával ragadtak a történetek, hogy kettős életem volt, egy valóságos, és másik képzeletbeli, amit az éppen olvasott regényből kölcsönöztem. Ezekről a különös élményekről Imrével sokat beszélgettünk. Ő általában előttem járt az olvasásban, és ha meséltem neki valamely történetről, akkor tudta miről van szó, sőt szószerinti idézetekkel tudta kiegészíteni a gondolataimat. Mindezt gombfocizás közben jól ki lehetett beszélni. Imrének elárultam, hogy én tengerész leszek, ő pedig kijelentette, hogy olyan afrikai vadász lesz, mint Kittenberger Kálmán. Általában az egész Szablics család különös vonzalmat érzett az állatok iránt. Különböző kisállatok voltak a lakásban, papagáj és hörcsög, az akváriumban díszhalak, egy nagy befőttes üvegben pedig egy tarajos gőte rótta bánatos köreit a zavaros vízben. Ezek az állatok nem voltak hosszú életűek, és időnként pótolni kellett őket.

          Az egyik ilyen nagy tavaszi vadászesemény volt a tarajos gőte begyűjtése. Egy napsütéses vasárnapon a reptérre vezető busszal kiutaztunk a végállomásra, és onnan még néhány kilométer gyaloglás után jutottunk el egy mesterségesen kialakított víztározóhoz. Talán az útépítés alkalmával mélyítették ki ezt az árokszerű gödröt, ahová tavasszal térdig érő tó keletkezett. Itt lehetett begyűjteni a különös kis kététű állatkát, ami egy félelmetes sárkánygyík kicsinyített másának nézett ki, és néhány hónapig életben maradt a befőttes üvegben. A jó idő beköszöntével a gombfoci helyett áttértünk az igazi labdázásra. Imre nagyszülei Bercsényi utcában laktak egy családi házban, ahol a hátsó kertben lévő grundon kedvünkre szaladgálhattunk, és kiabálhattunk. A kapubejárat éppen szemben volt azzal a házzal, ahol Buraiék laktak, ahová még elsős koromban jártam torpedózni. Az utca elején két közkút is volt. Az egyik egy artézi kút volt, ami gyönyörű, míves kovácsoltvas emelőszerkezettel volt ellátva, a másik pedig a vezetékes ivóvízhálózat nyomóskútja volt. Ehhez a kúthoz elég rosszízű emlék fűzött. A kútnál minden nap egy idős bácsi gyűjtötte a vizet. Négykerekű kiskocsijára két nagy tejeskanna volt felpakolva, és a nyomóskútról vödörrel hordta a vizet a kannákba. Egyik alkalommal hazafelé menet egy kíváncsi gondolat hatására bele akartam nézni a kannákba, hogy mennyi víz van már bennük. Amikor odaléptem a kiskocsihoz, a bácsi üvöltözve rohant felém, hogy takarodjak onnan. Iszonyatosan megrémültem, nem értettem mitől gerjedt be a vízhordó bácsi. Talán azt hitte, fel akarom borítani az edényeit, vagy valamit beledobok a vízbe. Talán már történt is valami hasonló vele korábban. Én pedig egyre jobban úgy éreztem, valami nem stimmel velem, valami rettenet sugárzik ki belőlem. Ijedtemben hazáig szaladtam, csak a kapun belépve kezdtem lenyugodni, hiszen ott már biztonságban voltam. Nagyapa a méhek körül matatott, Tóni bácsi az ablakuk előtt olvasta az újságot, Nagymama a szobában böködte a horgolótűt, készítette a kis csipketerítőit.

          Imre nagyszüleivel való első találkozás is egy furcsa félreértéssel kezdődött. Amikor megérkeztünk, Imre bemutatott, és készülődtünk focizni, de Imre nagymamája elküldött bennünket, hogy mielőtt hozzáfogunk, hozzunk egy kanna tejet. Akkor még nem volt zacskós tej, kis zománcozott kannákkal hoztuk a boltból a tejet. A mozi mellett volt egy vegyesbolt, hamar elintéztük a vásárlást, hazafelé azonban András és Bálint elkezdték egymást lökdösni, és addig bravúroskodtak, hogy Imre kezéből kiverték a kannát, ami leesett a földre, a zománc lepattogzott, és a tej nagy része kifolyt belőle. Amikor visszaértünk, és beléptünk a kapun, Imre kezdte volna magyarázni, hogy mert az András, mert a Bálint így meg úgy. Imre nagymamája azonban nem volt hajlandó meghallgatni a magyarázkodást, nagyon mérges lett, főleg sérült kanna miatt. Közölte, velünk, hogy itt most nincs focizás, és engem pedig soha többé nem akar itt látni. Lógó orral baktattunk vissza Imréékhez. Egyáltalán nem értettem, hogy az egész perpatvarba én hogy kerültem bele, és miért lettem kitiltva a kertből. Kárpótlásul azért lezavartunk egy gombfoci meccset. A gyerekek elmesélték a szülőknek a balhét, és Imre anyukája megígérte, hogy majd tisztázza a dolgot a nagyival. Amikor hazamentem ismét lenyugodtam, elővettem egy könyvet, és valamelyik regény álomvilágával gyógyítottam a lelkem. Jó volt az otthon biztonsága, de nem volt bátorságom elmesélni, hogy milyen sérelmek érnek a külső világban, ezeket mind csendben elhallgattam és eltitkoltam.

          Következő héten aztán mégis elmehettünk a Bercsényi utcába focizni. Imre nagymamája sűrű bocsánatkérések közepette, finom süteményeket kínálgatva magyarázta, mennyire félreértette a helyzetet, és jöjjek csak bármikor, mert itt mindig szívesen látott vendég leszek. És így is lett, a továbbiakban éveken keresztül sok-sok labdát nyűttünk el a hátsó kertben. Szondy bácsiéknak is volt két albérlőjük, egy vénlány és egy agglegény. A vénlánnyal nemigen beszélgettünk, az agglegény viszont gyakran szóba elegyedett velünk, Imre mindig úgy szólította, hogy Szaki bácsi, nem is tudom mi lehetett az igazi neve. A lényeg az volt, hogy Imre az MTK-nak szurkolt, Szaki bácsi pedig fradista volt, ez szolgálta az alapot az örökös szurkálódásra. Gyakran kezdtük a játékot négyesben, de ritkán sikerült végigjátszani veszekedés nélkül a focimeccset. Legtöbbször Imrével veszett össze valamelyik öccse, vagy mindkettő, de András és Bálint is gyakran megtépte egymást. Általában képtelenek voltak megegyezni, hogy a labda kint volt, vagy nem volt, gól volt, vagy nem, kéz volt vagy nem. Gyakran sikerült a békebíró szerepét eljátszanom, mert hallgattak a véleményemre, én viszont berzenkedtem ettől a szereptől, és igyekeztem kivonni magam a vitákból, inkább azt mondtam, hogy nem láttam, nem tudom.

          Tavasszal, az iskolával is elmentünk közös kirándulásokra. Különösen emlékezetesek voltak a kisvonattal történő utazások. Ezeknek két célállomása volt, Fehértó vagy Bugac. Fehértó közelebb volt, de ott is csak homokbuckák voltak, mint Bugacon, és a lényeg mindig a szaladgálás és labdakergetés volt.

          Év végére valamilyen módon sikerült kitűnő bizonyítványt szereznem. Anyám nagyon büszke volt, és jutalmul választhattam a játékboltban valamilyen játékot. Én egy lendkerekes helikoptert választottam. Nem volt valami nagy szám, de mindenesetre felpörgetés után forgott a háromágú rotorja. Hogy ez milyen nagy ajándék volt, akkor még fel sem fogtam, csak később értettem meg, hogy milyen válságos helyzetbe került a család. Ez az időszak volt az úgynevezett téeszesítés időszaka. A tanyákat agitátorok járták, és szelíd erőszakkal, vagy fenyegetéssel addig serénykedtek, amíg szinte minden falusi gazda belépett a közösbe. Nekünk nem volt ugyan jelentősebb földterületünk, a kis kert éppen belefért a háztáji kategóriába, nem volt mit beadni a közösbe. Apám a Vörös Csillag nevű termelőszövetkezetbe járt dolgozni, ahol hamarosan kinevezték brigádvezetőnek. Ez egy jól hangzó bizalmi állás volt, csak éppen pénzbeli fizetéssel nem járt. Az elszámolás úgynevezett munkaegységben történt, ami egy ember egynapi átlagos munkáját jelentette. Egy munkaegységért 15 forintot fizettek. Ha valaki keményen dolgozott, akkor persze ennél többet is kereshetett. Volt olyan ember, aki aratás idején, ha hajnali négy órakor elkezdett dolgozni, akkor este tíz órára három munkaegységet is begyűjtött, ez már 45 Ft-ot ért. Ezt bizony kevés ember bírta teljesíteni, és kevés ideig. Ráadásul az elvégzett munkáért járó bért sem fizették ki rendszeresen. Időnként fizettek bizonyos előleget, aztán év végén a zárszámadás után egy összegben kaptak a tsz tagok egy nagyobb összeget, vagy termény formájában osztották ki az ellenértéket.

          A mindennapi élelem, ha szűkösen is, azért mégiscsak összejött, de ruházkodásra, eszközvásárlásra már nem igen futotta. Azok jártak jól, akiknek a tanyája a közös földek közepén helyezkedett el, és tehenet, disznót, baromfit tartottak. Az állatok élelme összejött a közös legelőről, kukoricásból, veteményesből, aztán a felhizlalt állatok árából jutottak bevételhez. A mi helyzetünk ilyen szempontból nem volt szerencsés, ráadásul a szüleim mentalitása is távol állt az ilyen ügyeskedő megoldásoktól. Így aztán elég szűkösen éldegéltünk, hiába volt közel a bolt, keveset vásároltunk benne. A téli disznóvágás finomságaiból már csak a sózott fehér szalonnából maradt egy darab az éléskamrában. Zsíros kenyér és lekváros kenyér volt a szokásos reggelink. Ha sikerült valami készpénzhez jutni néha, akkor Anyám vett egy doboz májkrémet, és olyankor volt némi változatosság, esetleg egy kis kristálycukorral lehetett a zsíros kenyeret feljavítani.

          Ha utólag átgondolom ezeket a körülményeket, akkor csak most tudom igazán értékelni, hogy milyen nagy ajándék volt az a lendkerekes helikopter, ami néhány napig a kedvenc játékom volt. Aztán valahogy eltört a rotorjának az egyik karja, majd a kerekek tengelye is elgörbült, és hamarosan használhatatlanná vált. De ezen nem sokat bánkódtam, és egyáltalán mi gyerekek nem éreztük a szegénység nehézségeit. Miénk volt az egész tanya, a kert, a határ. Minden fa és fűszál, minden szőlőbokor a játszóterünk beépített kelléke volt.

          Az udvar közepén egy terebélyes szép nagy diófa állt. Annak az árnyékában rendeztük be a homokozót. A homokot az út túloldaláról, az árokpartpartba vájt üregből hordtam a fa alá. A húgommal mindig valami romantikus homokvárat szerettünk volna építeni, kis tornyocskákkal, körbe vizesárokkal, a vár alatt végighúzódó alagúttal. Aztán jött a Bandi, és már túrta is szét az egészet hangos kacagások közepette. Hiába próbáltuk lebeszélni erről a rombolásról, nem hallgatott ránk. Amint valamilyen kiemelkedő csúcsot látott, már is széttrancsírozta. Olyan jókat kacarászott, hogy nem lehetett rá haragudni. Sőt később azt találtuk ki, hogy a homokozó vödörrel kis homokkúpokat készítettünk, amit Bandi egyetlen mozdulattal szétlapított. Akármilyen feladatot kaptunk, abból előbb-utóbb valamilyen játék lett. Ha paréjt kellett szedni a malacoknak, akkor versenyeztünk, hogy ki tud nagyobbat begyűjteni. A kút mellett volt egy kis kacsaúsztató mélyedés, annak a vizében lubickoltak a kiskacsák. Ezeknek zöld répalevelet kellett feldarabolni, és azzal etetni őket. Szívderítő látvány volt, ahogyan a malacok egymást törve rohantak az óljukba bedobott paréjt rágcsálni, vagy ahogyan a kiskacsák botladozva, bukdácsolva szaladtak az eléjük szórt répalevelet habzsolni. Egyedül a kukoricadarálás volt az a munka, ami igazán nehezemre esett. Nehéz volt tekerni a hajtókart, és mindig nagyon lassan lett tele az edény, amiből a kiscsirkéket kellett megetetni.

          A vízhordás is a gyerekek dolga volt. Akkor éppen a Béla bácsiék kútjáról hordtuk a vizet. Ez messzebb volt ugyan, mint a Kovács néni kútja, de legalább nem kellett átmenni az úttesten, és Béla bácsinak, vagy Magdi néninek is mindig volt valami érdekes megjegyzése, vicces mondata, amit mindhárman kedveltünk, és olyan szeretettel fogadtak bennünket, mintha csak a nagyszüleinkhez látogattunk volna el. A két tanya között volt egy kitaposott ösvény a szőlőtőkék között, és egy kitágított rés a drótkerítésen, ahol könnyedén át tudtunk bújni. Úgy hívtuk, hogy a kutyák lyuka, az volt a mi átjáró útvonalunk. Bandi ment elől a szöszke fejével, mögötte a Gabi, neki már kezdett besötétedni a haja, pedig kisebb korában ő is tiszta szőke volt, nála egy kisebb kanna volt, én pedig egy nagyobb kannával követtem őket. Ezt a vonulást minden nap megtettük legalább egyszer, de volt úgy hogy többször is.

          Meleg, száraz nyár volt, tavasszal elfagyott a gyümölcs, nem volt miből pénzt árulni, a TSZ nem fizetett, valamit ki kellett találni, a szüleim zugbormérésbe kezdtek. A saját borunk hamar elfogyott, ezért egy ismerőstől kellett néhány hektó bort venni, amit aztán a betérő ismerősöknek adtunk el némi haszonnal. Betérő ismerős pedig mindig volt nálunk, vagy a boltba jöttek vásárolni, vagy a buszra vártak, vagy csak úgy útba ejtettek ügyes-bajos dolgaik intézése közben. Néha rám bízták, hogy töltsek valakinek egy bögre bort, vagy fröccsöt, de szerencsére nem túl gyakran. Még mindig annyira undorodtam az alkoholos italok minden formájától, látványától és a szagától, hogy a demizsonból való bor kitöltésnél még a kukoricadarálást, vagy a disznóól kiganézását is szívesebben bevállaltam.

          A bor vásárlásnál Kanyó Józsi bácsi segédkezett. Ő ritka vendég volt nálunk, valahol messze a kőrösi határban lakott, de ha belépett a kapun, abban a pillanatban fel lehetett ismerni a hangos köszönéséről, folyamatosan viccelődő beszédéről. Külső megjelenésében egy cigányzenészhez hasonlított, minden mozdulata vidámsággal és önbizalommal volt kibélelve. Nagy szakértője volt a zugpálinka főzésnek, és az úgynevezett feketézésnek. Ezeket a tiltott tevékenységeket azonban nem mindig tudta eltitkolni a pénzügyőrök elől, akik gyakran feljelentették, és rendszeresen bírósági tárgyalás lett az ügyből. Ezekből az ügyekből úgy tudott börtönbüntetés nélkül megszabadulni, hogy az apja magára vállalta a tiltott cselekményeket, és ő ment a börtönbe a fia helyett. Valószínűleg könnyű volt meggyőzni az öreget a bevállalásra, hiszen mindketten rosszabbul jártak volna, ha a fiú megy börtönbe, mert az öreg ott maradt volna egyedül ellátatlanul, a gazdálkodás nehézségeivel, így viszont a börtönben kapott enni-inni, és idős korára való tekintettel a büntetés is rövidebb ideig tartott.

          A betérő borozó vendégek igen sokfélék voltak. Többségük napközben épp hogy csak felhörpintette a borát és már ment is a dolgára. Estefelé aztán már ráérősebbek voltak, és a padon üldögélve hosszabb ideig beszélgettek, pletykálkodtak, történeteket meséltek. Gulyás Pista bácsi volt a legjobb mesélő, őt mindig szívesen hallgattam, akkor is, ha már sokadszorra mesélte el az ismert történetet. Gulyás Pista bácsi számára szerencsésen ért véget a háború, mert a nyugati fronton esett fogságba. Mielőtt hazakeveredet, néhány évet Svájcban dolgozott, egy ottani gazda birtokán. Amiket a svájciak mentalitásáról és életformájáról mesélt, az a mi ismereteink szerint szinte hihetetlennek tűnt, de reménykedtünk benne, hogy egyszer talán mi is hasonló szintre emelkedünk. Apám orosz fogságban sínylődött a nagy Szovjetunióban, hihetetlen szegénység vette körül, éhezés, kosz, piszok, hideg és reménytelenség. Ráadásul a kommunizmus felé tartó országban a szabad állampolgárok semmivel sem éltek jobban, mint a hadifogság büntetőtáborában raboskodó foglyok. Gulyás Pista bácsi pedig arról beszélt, hogy Svájcban csupa jólét, gazdagság, fejlett ipar és mezőgazdaság virágzik. Az istenfélő emberek tökéletesen megbíznak egymásban, az adott szó többet jelent mindenféle írásnál, senkinek eszébe nem jutna becsapni a másik embert. A dűlőutak mentén gyakran találni kis kosarakba kihelyezett terményt, egy táblácskán felirattal, hogy mennyi az ára, és aki éppen arra járt, és szüksége volt egy káposztafejre, vagy sajtdarabra, az egyszerűen elvette a kihelyezett asztalkáról, és oda letette a kívánt ellenértéket. Hátborzongató volt hallani ezeket a történeteket! Hittem is, meg nem is. Mindig Münchhausen báró csodálatos élete és kalandjai jutottak eszembe. Hiszen ez már maga a megvalósult Kánaán, vagy a sokat emlegetett kommunizmus. Ugyanakkor az iskolában és a filmhíradókban mindig azt hallottam, hogy Szovjetunióban egyre jobban élnek a szabad és boldog emberek, míg a rothadó nyugati kapitalizmusban a nyomorgó munkások a kizsákmányolás következtében egyre békétlenebbek és lázadoznak a fennálló reakciós elnyomóik ellen.

          Koncsik Jani bácsi viszont általában vasárnap délutáni vendég volt nálunk. Már napokkal korábban bejelentkezett, és engem bízott meg, hogy egy üveg szódavizet hűtsek le neki a kút mélyén. Aztán kora este, amikor már elmúlt a nyári forróság megjelent, és apámmal kiültek a diófa alá, és megbeszélték a világ dolgait. A fő téma a várható harmadik világháború lefolyása volt. Ki fogja ledobni az első atombombát, és akkor a másik hatalom tud e rá válaszolni? Ki mellé fognak állni a kínaiak, és vajon a Szovjetunió, vagy az USA hadserege az erősebb, és az atomháború után marad-e élő ember a Földön? Koncsik Jani bácsi, aki Lajosmizsén kívül nemigen járt a világban, nagyon tisztelte Apámat, és sokra tartotta a véleményét, mert úgy gondolta, hogy ő egy világot látott tudós ember. És tényleg sokat tanult a hadifogság hat éve alatt. Nemcsak az asztalos szakmát sikerült elsajátítania, hanem a táborban együtt raboskodó fogolytársaitól is sokat tanult. A foglyok között voltak tanárok, írók, mérnökök és a táborban a hosszú idő alatt komoly ismereteket adtak át egymásnak. Ezen felül Apám rendszeres előfizetője volt az Élet és Tudomány című folyóiratnak, és ebből naprakészen ismerte a legújabb tudományos felfedezéseket. A tranzisztoros rádiónkon nem lehetett rövidhullámot fogni, és így a Szabad Európa rádió hírei nem jutottak el hozzánk, de a középhullámon is bejött néha a Washington hangja nevű adó, és ebből sejteni lehetett, hogy a magyar rádióban elmondott hírekből mi lehet az igazság.

          Aztán volt olyan vendég is, aki vásárnapokon jelent meg nálunk, ez a Misa nevű szénakupec volt. Misa vén volt már, mint az országút, Anyámat Tecának hívta, amiért rendszerint haragudott, de Misa régi kuncsaft volt, már akkor is betérő vendég volt, amikor igazi kocsmánk volt az út mentén. Misa hajnalonként Gyónról indult a kecskeméti vásárba púpozottan megrakott szénásszekérrel. Amikor eladta a szénát, akkor a Kecskemét és Gyón közötti távolságon meg-megállt az útba eső kocsmáknál. Mire hozzánk ért már jó pár állomáson megpihent. Nem is jött be a lakásba, csak a ház sarkánál ült le a földre, és ott fogyasztotta el az adagját. Aztán kiment a szekérhez, lefeküdt aludni a kocsi hátuljába, a lova meg haza fuvarozta, magától is tudta már az utat.

          Besenyi Laci bácsi, minden évben ellátogatott a Márianosztrai-búcsúba. Amikor hazaért, rendszerint kaptam tőle egy színes mézeskalácsból készült olvasót, aminek a végén egy kereszt volt felfűzve. Besenyi Laci bácsi, vagy másképpen Pávás Laci bácsi a Bözsi néniékhez vezető út mellett lakott. Agglegény volt, nem volt senkije, pávákat tartott a tanyájában, ezért hívták Pávás Laci bácsinak, és lehetett tőle szerezni pávatollat. Amikor a búcsúból hazatért, mindig lelkesen számolt be az eseményekről, hogy milyen rengeteg ember gyűlt össze, és milyen csodás gyógyulások történnek a szent helyeken. De nem csak a messze távolban történtek csodás dolgok, Laci bácsi arról is mesélt, hogy a Lajosi határban is vannak rejtélyes esetek. Állítólag többen is láttak egy meztelen embert leereszkedni az égből. Nem tudni pontosan, hogy mi célból kóborol a környéken, és ahogyan jön, úgy el is tűnik az égbe emelkedve. Laci bácsi ugyan még nem találkozott a meztelen emberrel, de már többektől hallott erről a furcsa jelenségről.

          Mi persze nem hittük el, hogy ez valóban megtörtént, de azért attól kezdve, ha éjszaka ki kellett mennem pisilni, akkor nem merészkedtem túlságosan messze a háztól, és nagyon gyorsan visszasiettem az ágyba a dolgom végeztével. Egyébként az éjszakák nem voltak félelmetesek, megnyugtató volt, hogy a házőrző kutya ugatása elriasztotta az idegen ólálkodókat, és így elriasztotta a félelmet. Pedig a kutya általában láncra volt kötve a fészer oldalában. Egy időben próbálkoztunk éjszakára szabadon engedni, de az úton egyre nagyobb volt az autóforgalom, és a szabadon engedett kutyákat hamarosan elütötte egy autó. Ekkor egy ideig két oszlop közé egy hosszú vastag drótra lett a kutya lánca felfűzve, és így szabadon futkoshatott a kutya. Amikor elpusztult egy kutya, általában Nagyapa szerzett új kutyát, és nevet is adott neki. Mindúr azért kapta ezt a nevet, mert Nagyapa azt mondta, a kutya az mind úr. A legkedvesebb barátom a Rajna kutya volt. Őt gyakran elengedtem napközben is a láncról, aztán együtt futottunk ki a kertbe, körülöttem csaholt, örvendezett, igazi jó barát volt. Amikor elkezdődött az iskola, ismét hazaköltöztem Kecskemétre, de időnként hétvégeken hazajártunk Lajosmizsére. Ilyenkor amint megérkeztünk, rohantam a Rajnához, szabadon engedtem és futottunk ki a kertbe, és éreztem a kutya örömét, határtalan hűséges szeretetét, ami csak nekem szólt. Aztán a Rajnát is elérte a végzete, őt is elütötte egy autó. Többé soha nem került hozzám olyan közel egyetlen állat sem.