Ha becsukom a szemem... (8)

8.

         Nyolcadik osztályban Kovács Gabi volt az új fiú. A Nagykőrösi utcán laktak, Imrééktől nem messze, és szintén a vadászat érdekelte, mint Imrét, ezért ő is csatlakozott hozzánk, és Bocskai utcai foci délutánokon is bekapcsolódott a csapatba. Imre javasolta, hogy akkor alapítsunk egy céget. Mondtuk, hogy rendben van. Öten lettünk alapító tagok, a három Szablics gyerek, Kovács Gabi és én. Fogalmam nem volt mit jelent céget alapítani, de a Pál utcai fiúk gittegylete mintájára jó ötletnek tűnt. Néhány forintot betettünk a cég pénztárba, és Imre megrajzolta a jelvényünket, egy tigrist. A rajzot odaadtam Nagymamának, aki egy selyemből készült ruhadarabra ráhímezte a tigrist. Kifaragtam egy félméteres rudat, és erre felerősítve a hímzett selyemdarabot elkészült a cég zászlaja. A zászlót felváltva őriztük, és Imre vezette a cégnaplót.

         Egy expedíció szervezésébe kezdtünk. Az expedíció helyszíne Imréék házának a vízben álló pincéje, amelyik össze volt kötve a szomszéd ház pincéjével. Az expedícióhoz egy mosóteknőt kellett beszerezni, és gyertyát a világításhoz. Zseblámpa is volt nálunk tartalékban, de a gyertyafény tette igazán izgalmassá a kalandot. Az akcióhoz András és Bálint is elkísért bennünket, de végül a mosóteknőbe csak Imrével ketten fértünk el. A pincében nem volt mély a víz, de arra elegendő volt, hogy a teknőben billegve végig csónakázzunk a két pince sötét útvesztőjében. A Nagykőrösi utcában régen a borkereskedők építettek házakat, és ezeknek a házaknak fontos része volt a bor tárolására alkalmas pincerendszer. Amikor átértünk a szomszéd ház kijáratához, gyorsan felkaptuk a teknőt, kirohantunk a kapun és iszkoltunk vissza Imréék házába. A szomszéd házban valaki meglátott bennünket, és rosszallóan kiabált ránk, de szerencsére a nyitott kapun ki tudtunk szaladni, akkoriban még nem voltak napközben kulcsra zárva a házak kapui.

         Az iskolában mi lettünk a nagyfiúk, már kapuügyeletet is adtunk, és a kapunál azt engedtünk ki, akit kedvünk volt, és megengedhettük magunknak, hogy szünetben kiszaladjunk a sarki boltba kiflit venni. A régi osztályfőnökünknek, Dragollovich Gyula tornatanárunknak egyre több dolga volt az NB II-ben játszó Kecskeméti Dózsa foci csapatnál, aminek ő volt az edzője, és ezért Terebessy lett az osztályfőnökünk. Terebessy tanította a számtant és a kémiát. Ezek a tantárgyak nagyon izgalmasak voltak. Érdekes volt még a fizika óra is, amit Egyed Lászlóné tanított. A fiatal tanárnő izgalmasan kivágott kardigánja mögül felsejlő domborulatok még izgalmasabbá tették a fizika órákat. Ezzel szemben végtelenül unalmasak voltak a történelem órák. A történelmet az irodalommal együtt Radványiné tanította. Az irodalomban még lehetett némi érdekességet találni, mert sok regényt olvastam, csak éppen a kötelező olvasmányokat blicceltem el. A történelem azonban semmi érdekes információt nem hozott. A történelemkönyvben maximum az apró betűs részek voltak érdekesek, azt meg nem kellett megtanulni. Ezzel szemben az irodalomhoz hasonlóan Radványiné hosszú részeket diktált nekünk, amit a füzetbe kellett beírnunk. Ezek a termelőeszközök, meg a termelési viszonyok fejlődéséről, az osztálytársadalmak feszültségeiről és ellent mondásairól a forradalmi viszonyok kialakulásáról szóló dogmák voltak, amiket a tanárok a legutóbbi szemináriumon kaptak meg, mint irányadó direktívát.

         Évtizedekkel később jöttem csak rá, hogy a történelmünk mennyi érdekes, izgalmas elemet tartalmaz, ami az iskolai tanulmányainkból kimaradt. Radványinénak a menye is tanított az iskolában, mégpedig német nyelvet. Nagymamától akkor már tanultam néhány német szót, és lehetőség volt német különórára járni, ahová aztán jelentkeztem is. A német nyelv tanulása valamivel könnyebbnek tűnt, mint az orosz, és mivel nem volt kötelező szívesebben tanultam. Az orosz nyelvvel mindenki sokat bajlódott, volt olyan osztálytársam, akit ha felszólítottak egyszerűen csak állt némán, meg sem próbálkozott oroszul beszélni, nem volt hajlandó egyetlen szót kiejteni. A beszéddel nekem is problémáim voltak, ezért beiratkoztam orosz szakkörre is. Orosz szakkörön valamivel barátságosabb volt a hangulat, gyakoroltuk a ragozásokat, és aki orosz szakkörre járt, az általában eggyel jobb jegyet kapott, mint amit érdemelt. Társalgási szinten ezután sem tudtuk alkalmazni a bemagolt ragozásokat.

         A sakk iránt egyre nagyobb érdeklődéssel vonzódtam. Apámmal is gyakran játszottunk, néha sikerült is nyernem, de nem voltam biztos benne, hogy a tudásom miatt, vagy csak hagyta, hogy néha nyerjek. Az igazi győzelem az volt, amikor egyszer a Gulyás Pista bácsit sikerült legyőznöm. Imrével is gyakran játszottunk, változó eredménnyel, nagyjából egy szinten voltunk, de ezek nem voltak vérre menő küzdelmek. Ugyanúgy, mint a gombfociban itt is a lovagias játék volt a lényeg, és tényleg mindegy volt, hogy ki a győztes. Néha Imre apukája is kihívott egy-egy partira, ez viszont általában számomra fájdalmas vereséggel végződött. És ez bizony nagyon rosszul esett. Nem azért mert kikaptam, hanem az mód, ahogyan kikaptam. Az öreg Szablics valami elképesztő kombinációs képességekkel rendelkezett, és rövid idő alatt susztermattal győzött le. Utána persze vigasztalt, hogy ezen nem kell elkeseredni, mert ez egy ilyen játék, és szerinte van érzékem a sakkhoz, csak még sokat kell gyakorolni. Persze az ilyen vigasztalások semmit sem érnek, mert annál jobban forrt bennem a méreg, egy-egy vereség után.

         Még ennél is durvább volt az egyik albérlőnk, aki hajlandó volt leülni velem sakkozni, és amikor elkezdtünk játszani, akkor azt kérte, mondjam meg, hol álljon a királyom, amikor majd mattot fog adni. Én mondtam egy mezőt, és a vége az lett, hogy tényleg oda mattolt be. Ezek a sikerek és kudarcok vezéreltek, amikor jelentkeztem egy sakk tanfolyamra, amit az úttörőházban indítottak. Czár János volt a tíz főből álló szakkör vezetője, és módszeresen megtanított bennünket azokra a stratégiai és taktikai alapfogalmakra, fogásokra, amire az amatőr sakkozók nem is gondolnak. A tanításnak az volt a lényege, hogy a végjáték egyszerűbb, matematikailag kiszámítható elemeivel kezdtünk ismerkedni, ezután jöttek a középjáték bonyolult kombinációi, és végül a megnyitás fajtáival foglalkoztunk.

         Egy idő után versennyel ért véget a tanfolyam. A verseny döntő partiját Kiss Szilárddal játszottam, és valamilyen szerencse folytán sikerült a Szilárdot legyőznöm, és enyém lett az úttörő bajnoki cím. Szilárd kicsit jobb sakkozó volt nálam, de akkor pont elnézett valamit a táblán. Ezután Czár János négyünknek felajánlotta, hogy a Vörös Meteor sakk egyesületben folytassuk a sakkozást. Az egyesület klubhelysége a színház épületével szemközti épületben volt. Úgy hívtuk, hogy pinceklub, pedig nem pince volt, csak egy olyan terem, aminek nem volt ablaka. Valaha a ferences rendi szerzeteseknek volt az ebédlője, és ez lett most a sakkozók szentélye.

         Otthon kicsit beszűkült az életterem, mert három szoba teljes létszámmal megtelt albérlőkkel és idegenforgalmi vendégekkel, Nagymamával ketten beszorultunk a középső szobába. Az előszobából nyílt egy külön bejáratú nagyszoba, ahol két gépészmérnök és egy vegyészmérnök lakott. Hetente egyszer nekem kellett kitakarítani a szobájukat. Ilyenkor persze belenéztem a szanaszét heverő érdekes szakkönyveikbe. A legérdekesebb egy ábrázoló geometriai könyv volt, amihez egy kétszínű szemüveg is tartozott. Ha ezen a piros-kék szemüvegen át néztük az ábrákat, akkor a piros-kék vonalak kiemelkedtek a könyv lapjáról és a térben láthatóvá váltak a metszetek. Tetszett a dolog, és elgondolkoztam rajta, hogy ha még sem jönne össze ez a tengerész dolog, akkor esetleg megpróbálkozhatnék gépészmérnöki pályával. A tengerész foglalkozás viszont egyre kilátástalanabbá vált. Egy tanítónő átnézte a pályaválasztási lehetőségeket, aztán megállapította, hogy mivel Magyarország nem rendelkezik tengerrel, ezért tengerészképzés sincs. Talán a flottillánál lehetne elhelyezkedni, ahhoz viszont katonai pályára kell lépni.

         A beszűkült élettérrel szemben viszont kicsit mozgalmasabb lett az otthoni családi légkör. Az udvari kisszobába két lajosmizsei diáklány költözött be. Gáspár Ida Bözsi néniék szomszédjában lakott, és közgazdasági technikumba iratkozott be, a barátnőjével, Tóth Marival együtt. Esténként a középső szobában gyűltünk össze, Nagymama a heverőn ülve horgolta a terítőket, mi hárman pedig tanultuk a leckéket. Tanulás után kártyáztunk vagy valamilyen társasjátékkal múlattuk az időt. A két lány akkor már angolul kezdtek tanulni, és elhatározták, hogy átadják a tudásukat, és ahogyan haladnak, engem is megtanítanak. Sajnos ez a kísérlet hamar kudarcba fulladt, mert már bizonyos érthetetlen angol betűknek a kiejtése elvette a kedvemet az angol nyelv tanulásától.

         Imre viszont különórákon németül és angolul is tanult. Úgy szerveztük a programjainkat, hogy ne legyenek összeütközések a különórák és szakkörök miatt. Imre tartotta magát a vadász hivatáshoz, olyan sokat beszélt az afrikai vadászokról, hogy nekem is kedvem támadt egy vadászkönyvet elolvasni. Széchenyi Zsigmond Csui című vadásznaplóját Felföldi Laci bácsitól, Apám nővérének a férjétől kaptam kölcsön. Tulajdonképpen megértettem Imrének a vadászat iránti rajongását, én magam azonban nem kívánkoztam ilyen szárazföldi kalandokba keveredni.

         Az ősz egyik kiemelkedő eseménye volt a szüret Sanyi bácsiéknál. Nagymamával már szombat délután kibuszoztunk anyámékhoz, és Sanyi bácsi jött értünk lovas kocsival, és ő fuvarozott el hozzájuk, mert náluk aludtunk aznap. Alaposan meghajtotta a lovakat, és a lőcsös szekéren rázkódva alig vártuk, hogy véget érjen az út. Másnap reggel korán felkelt mindenki, és kivonultunk a szőlőbe. Népes rokonság jött össze, és igen vidám hangulatban ment a munka. Mivel a szőlőt nem szerettem nekem nem volt igazából örömöm a szüretben. Délben aztán az udvaron ebédeltünk, mindenki odavolt a birkapörköltért. Olyan sokan voltunk, hogy nem tudtunk székre ülve asztalnál enni, csak úgy mindenki keresett egy felfordított vödröt vagy ládát és úgy kanalaztunk. A birkapörkölt után jött a kemencében sült foszlós kalács, ami Bözsi néninek a speciális csúcsteljesítménye volt. Volt mákos tekercs, dióstekercs, lekváros bukta és üres, töltetlen fonott kalács, mindegyik felülmúlhatatlanul finom volt, és ahhoz foghatót azóta sem ettem soha sehol a világon.

         Október végén, halottak napjához közel eső hétvégén, a lajosmizsei temetőben sok ismerőssel és rokonnal találkoztunk. Már a temetőhöz vezető úton összetalálkoztunk Pali bátyámmal. Pali bátyámról Nagymama is gyakran mesélt, úgy emlegette, hogy a cirkuszos nagybátyám, mert egy cirkuszos lakókocsiban lakott, és úgy járta az országot. A felesége egy artistanő volt, és az ő körhintáját kérték kölcsön a Körhinta című film híres jeleneteinek a felvételéhez. Anyámmal kedélyesen elbeszélgettek, életemben ez az egyetlen alkalom volt, amikor találkoztam Pali bátyámmal, az arcára azonban nem emlékszem.

         A temetőben sétálva később még Dozsi bácsival is találkoztunk. Dozsi bácsi, teljes nevén dr. Szórád József, Veszprémben élt, és jogász volt a foglalkozása. Vele többször is találkoztam, fogalmam nincs, hogy miért volt Dozsi a beceneve. A felesége Bartal lány volt, és a temetőben a Bartal-kripta környékén beszélgettünk vele, legjobban az ő arca maradt meg az emlékeimben. János bátyámmal is találkoztunk egyszer valamelyik dűlőúton, róla csak annyi maradt meg az emlékeimben, hogy száz kilónál is kövérebb ember volt.

         Amikor novemberben végén lelőtték Kennedy elnököt, Imrével a gombfoci mérkőzések alatt kibeszéltük a hírekben hallott eseményeket, teóriákat állítottunk fel a lehetséges elkövetőről és felbujtóról. Nagyon izgalmas bűnügyi történet kerekedett ki belőle, hiszen pár nap múlva a feltételezett merénylőt is lelőtték. Hasonlított az egész Attila temetésének a legendájához, ahogyan ott azokat nyilazták le, akik tudták, hogy merre van a sír, úgy itt pedig a gyilkost lőtték le, hogy ne derüljön ki a felbujtó kiléte. Abban mindenki biztos volt, hogy a merénylő nem lehetett magányos gyilkos, de hogy az oroszok, vagy a kubaiak, vagy az amerikaiak álltak a háttérben, arról aztán lehetett találgatni és fantáziálni.

         A gombfoci kezdett egyre népszerűbbé válni, és Imre egy városi versenyre is benevezett. Én elkísértem, de nem vettem részt, mert a versenyen a két érintéses szabály volt érvényben, és pedig csak az egy érintéses játékot kedveltem. A versenyben a résztvevőknek egészen pofi, plexi lemezekből esztergált korongokból készült csapatai voltak. Egy kísérletet megért, de nem volt számunkra meggyőző, ezért maradtunk a mi hagyományos egyérintéses, házi gombfocizásunknál.

         A karácsonyi szünetet most is otthon Lajosmizsén töltöttem. Esténként korán besötétedett, és hosszabb időt töltöttünk a szobában, ahol a feldíszített fenyőfa különös hangulatot árasztott. A fenyőfa ágaira rögzített gyertyákat Anyám ilyenkor meggyújtotta, és a gyertyafény a petróleumlámpa világításával, a sarokban duruzsoló szenes kályha melegségével egy elmondhatatlanul csodás hangulatot teremtett. A húgommal és öcsémmel felkuporodtunk az egyik rekamiéra, és az életből elesett szerepjátékokat találtunk ki magunknak. Bandi öcsém még nem értette ezeket a szituációs játékok lényegét, de ráérzett a dolog lényegére, és igyekezett bekapcsolódni. Gabi húgommal mi eljátszottunk, egy bolti bevásárlást, vagy vendégségbe érkezést, vagy valami iskolai történetet. Közben az öcsém is bekapcsolódott, de nem az adott szituációnak megfelelően reagált, amin aztán mi nagyokat kacarásztunk. Bandit ezért elneveztük Jószomszédnak, ez azt jelentette, hogy egy jó szomszéd mindig jól jön az életben és bármit mond, vagy csinál, az hasznos és jó cselekedet. Mindegy volt, hogy milyen élethelyzetet játszottunk el, és Bandi mit mondott, vagy csinált, beillesztettük a játékba, és máris nem várt fordulat színesítette a történetet. Ezt napokon keresztül újból és újból ismételtük, esténként ott folytatva, ahol előző nap abbahagytuk, egészen a téli szünet végéig.    

         Mikor vége lett a téli szünetnek, ez alkalommal kicsit szomorúbb voltam, hogy haza kell mennem Kecskemétre, de pár nap múlva ismét visszazökkentem az iskolai élet forgatagába.

         Az 1964-es év egy nevezetes eseménnyel indult, Kecskeméten rendezték meg a Sakkvilágbajnoki zónaversenyt. A verseny helyszíne a Cifrapalota díszterme volt, és én is szerepet kaptam a rendezésben, a demonstrációs csapat tagjaként. A függőleges demonstrációs táblák, a versenyzők mögött, a festőállványhoz hasonló lábakon állt, a rajta elhelyezett mágneses bábukat pedig egy rúddal mozgattuk, a parti állásának megfelelően, hogy a nézőközönség folyamatosan láthassa a versenyzők lépéseit. Ezért a munkáért még fizetést is kaptunk. Elég fárasztó volt majdnem minden este órákon keresztül figyelni a sakkozókat és pontosan lekövetni a parti állását. Én az első táblához voltam beosztva, és itt egy Langeweg nevű holland versenyző ült asztalhoz esténként. Mivel a sorsolásnál ő húzta az egyes számot, ő mindig az első asztalnál ült, a többiek vándoroltak. Nekem nagyon szimpatikus volt a holland versenyző, már csak azért is, mert esténként ideadta a szendvicsét. Nem volt nagyon nagy ász, azért drukkoltam neki, hogy nehogy utolsó legyen, ami végül összejött, és 14. helyen végzett a 16 résztvevőből. Összesen 15 fordulós volt a verseny és február elején ért véget. A magyar sakkozók közül Bilek és Szabó László vett részt a tornán, amit a bolgár Tringov nyert meg, és Bilek a második helyezést ért el. Az én sakktudásom még nagyon távol állt ezektől a fenoménektől, és értetlenül figyeltem a partik alakulását. Nagyon sok volt az unalmas döntetlen, és nem volt látványos kombináció, ami szenzációt jelentett volna. Ennek ellenére a sakkvilág érdeklődésének a középpontjában éreztük magunkat, ami hosszú távú hatással volt életemre.

         Az iskola befejezésének közeledtével egyre több szó esett a pályaválasztásról és a továbbtanulásról. Egyik nap váratlanul megjelent pár ember a városi tanácsról, és felmérő dolgozatot írattak velünk. A dolgozaton hárman értünk el jó eredményt Csáky Lajossal és Szantner Ernővel. Ennek következtében felajánlottak egy tanulmányi szerződést egy budapesti közgazdasági iskola elvégzésére. Az iskola befejezése után a városházán alkalmaztak volna bennünket. Be is adtuk a jelentkezésünket, és mindhármunkat felvettek a Mester utcában lévő intézménybe. Sajnos nekem nem jutott kollégiumi hely. Összeült a családi kupaktanács és megvitatták a lehetőségeket. Nagymama alapból nem volt túl lelkes a gondolattól, hogy Budapestre menjek tanulni, de persze ezt nem mondta ki csak, apró kis megjegyzésekből lehetett érezni az aggodalmát, amiért egyedül maradna. Jobb szerette volna, ha Kecskeméten maradok. Anyám örült volna a továbbtanulásnak, ha kaptam volna kollégiumi elhelyezést, de albérlet fizetésre nem futotta az anyagi körülmények miatt. Keresztanyámék Soroksáron laktak, közel a Mester utcához, felmerült a lehetőség, hogy náluk lakjak, amíg iskolába járok. Valamiért azonban a Keresztanyám nem ajánlotta fel, hogy költözzek hozzá, sőt elég durván elutasította Anyámat, amikor ez szóba került. Keresztanyámnak nem volt gyereke, nem tudom miért, talán nem is akart, vagy nem lehetett.

         A családi viszályokat akkor nem érzékeltem, Keresztanyámmal továbbra is jól megvoltunk, és ünnepek alkalmából izgatottan vártam, hogy milyen könyvet kapok tőle ajándékba. Az életem alakulásában ez az időszak sorsdöntő jelentőségű volt, ha felvettek volna kollégiumba, egészen másképp alakult volna a sorsom. Valószínűleg jobb, hogy így alakult, és én magam sem éreztem csalódottságot. A sors iróniája, hogy a másik két osztálytársam sem a közigazgatásban folytatta a pályáját az iskola elvégzése után. Szantner Ernő a postára ment dolgozni, Csáky Lajos pedig festőművész lett, ez irányú tehetsége már az iskolában is érződött. Végül a Katona József gimnáziumba adtam be a jelentkezésemet, ezt Nagymamának is örömmel vette, mivel így mellette maradtam.

         A nyugodt hétköznapjaimat két hetedikes fiú ármánykodása zavarta meg. Valamiért rám szálltak a szünetekben, és azzal szórakoztak, hogy különböző megalázó parancsokat osztogattak, beszorítottak valamelyik sarokba, vagy egy szűk széntároló helyiségben. Közben azon nevetgéltek, hogy kínomban hogyan próbálok megszabadulni tőlük. Igazából fizikailag nem bántottak, mivel felmértem, hogy külön-külön is erősebbek nálam, annak ellenére, hogy fiatalabbak voltak, ketten együtt pedig esélyem sem volt szembe szállni az akaratukkal. Álmatlan éjszakáimban persze mindenféle tervet eszeltem ki, hogyan fogom az egyiket gyomorszájon, a másikat állcsúcson vágni másnap, de aztán nem lett belőle semmi. Inkább eltűrtem a zaklatásukat, abban bízva, hogy majdcsak megunják az ostoba szórakozásukat. Egyszer sem ütöttek meg, néha megcsavargatták a karomat, ha szabadulni próbáltam tőlük. Nekik csak az volt a fontos, hogy éreztessék a hatalmukat, hogy a szolgájuk vagyok és ezt valamiért rendkívül élvezték.

         Elég hosszú ideig szenvedtem ettől a megalázó helyzettől, amiből nem találtam kiutat. Árulkodni semmi esetre sem akartam, attól csak még megalázóbb lett volna a dolog. Kínos volt, hogy nálam fiatalabbaktól kell elviselni a szolgaságot, és kínos volt, hogy nem volt olyan barátom, osztálytársam, akitől segítséget kérhettem volna. Pedig biztosan lett volna segítségem, ha kértem volna, de az volt a csapda, hogy ha kértem volna, akkor be kellett volna vallanom, hogy ez a játék nekem kellemetlen és megalázó, és önmagam tehetetlen vagyok ellenük. Ezért inkább tűrtem és kivártam. A többiek nem tudtak róla, hogy mi történik közöttünk, ők csak azt látták, hogy hárman valamilyen szerepjátékot játszunk, amiből ők kimaradtak, és mindenki a saját dolgával foglalkozott. Lassan én is megszoktam a szerepemet, éreztem, hogy minél jobban tiltakozom, annál érdekesebb a számukra a kínzásom, és ha nyugodtan bent maradok a sarokban, amikor rám parancsolnak, akkor unalmassá válik a játékuk. Ezzel a stratégiával sikerült végül megszabadulni a zaklatásoktól, de nem vagyok benne biztos, hogy helyes volt a stratégiám. Talán jobb lett volna mégis állcsúcson és gyomorszájon ütni őket, még akkor is, ha fájdalmas következményei lettek volna. De az is lehet, hogy még durvább megaláztatást kellett volna elviselnem, amit viszont sikerült elkerülni. A személyiségemben azonban nyomot hagyott a rabszolgaság átélése, de lehet, hogy belülről következett, az is lehet, hogy ettől alakult ki bennem a nyomorult, nincstelen, szerencsétlen emberek iránti együttérzésem.

         A hétköznapok forgatagában a szombat délután lett a kedvenc időszakom. Ha rossz idő volt, akkor leültem a világvevő rádió elé, és a gombokat tekergetve kerestem a legújabb slágereket a különböző hullámhosszon. A külföldi slágereket főleg a Szabad Európa Rádió sugározta, sajnos eléggé rossz minőségben. Ha jó idő volt, akkor a városban kóboroltam, mindig újabb és újabb utcákat jártam be. A Rákóczi út túloldalán lakott egy idősebb fiú, akivel néha egyszerre indultunk csavarogni, és közben megbeszéltük a dolgainkat. Ő mutatta be nekem a város izgalmas épületeit. Ilyen különös épület Luther udvaron álló ház, ahol több bejárat és lépcsőház labirintusa kapcsolódik egymáshoz. Gábor azt állította, hogy 56-ban ez volt a forradalmároknak a főhadiszállása, mert innen tudták ellenőrizni a központot, és minden irányban volt menekülési útvonal. Az Arany János utca végén álló ötemeletes épületnek felmentünk a tetőszintjére, ahonnan elég jól be lehetett látni a város utcáit. Felmentünk a Nagytemplom tornyába is, onnan aztán még jobb volt a kilátás.

         Ezek nem voltak előre egyeztetett csavargások, csak néha itt-ott véletlenül összefutottunk. Egyik alkalommal, amikor találkoztunk, kicsit csendesebb volt a szokottnál, és ahogyan lépkedtünk, azt vettem észre, hogy a Piarista templom bejáratához érkeztünk. Aztán bementünk, és akkor láttam, hogy éppen kezdődik a mise. Beültünk a hátsó padba, és meglepődve figyeltem, hogy Gábor nem véletlenül erre járt, hanem tudatosan ide készült, és láttam rajta, hogy nem csak megszokásból követi a mise rendjét, hanem komolyan imádkozik. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert akkor én már nem jártam templomba, az iskolában tanult ateista, materialista, darwinista nézeteket teljesen elfogadtam, és azt hittem körülöttem a fiatalok között már mindenki istentagadó, csak a falusi vénasszonyok hiszik el a papok prédikálását.

         Tavasszal osztálykirándulásra mentünk, megnéztük a Budai hegyeket és a Visegrádi várat. A Budai hegyeket már korábban is láttam, amikor Jakab bácsi elvitt bennünket Sanyival és Nagyapáékkal együtt, hogy megmutassa Budapest nevezetességeit. A Visegrádi vár azonban különösen nagy élményt jelentett. A kiránduláson sokat kacarásztunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Egyedül Bengő Janinak voltak kellemetlen élményei, az ő rovására történt egy összeesküvés ellene. Bengő Jani két évvel idősebb, és ötven kilóval nehezebb volt nálunk. Szabó Jani, aki vele együtt bukdácsolt le a mi osztályunkba kitalálta, hogyan lehetne megviccelni a Bengőt. Az ugratás alapját a falánksága jelentette. Szabó Jani olyan szalámis szendvicset készített, amibe sok kis apró citrompótlót dugdosott a belsejébe. A turpisságról Bengő Janin kívül mindenki tudott, és csak egy alkalmas időpontot kellett kiválasztani, hogy mindenki jelen legyen a produkciónál. Abban biztosak lehettünk, hogy a Pufi el fogja fogadni a felkínált szendvicset, hiszen arról volt ismert, hogy mindig tömte a fejét, és mindig megpróbált valami kaját kunyerálni. Amikor aztán beleharapott a zsemlébe, vigyorogva figyeltük a reakcióját, majd a savanyú citrompótló megtette a hatását, és a fancsali képét látva kitört a röhögés. Szabó Jani izmos gyerek volt, most azonban jobbnak látta futásnak eredni, amikor a felbőszült Pufi üldözőbe vette. Pufi egyébként soha nem használta ki a nehézsúlyából adódó testi fölényét, és nagyon szelíd békés természetű gyerek volt. Valószínűleg most sem bántotta volna Szabó Janit, de a színjáték így volt igazán érdekes és mulatságos.

         A kirándulás csúcspontja a Visegrádi hegy megmászása volt. Amikor a hegy lábához értünk, akkor Szappanos Berci, a biosztanár kiadta a vezényszót, hogy irány a vár, és az ösvényeket elkerülve, a legrövidebb úton, árkon-bokron keresztül megrohamoztuk a várat. Bengő Jani és még néhány tanárnő persze az ösvényen jöttek és sokkal később értek fel.

         Tihany felé jöttünk haza, kerestük a visszhangot, de már nem találtuk. Siófokra a komppal keltünk át a Balatonon, ekkor láttam életemben először élőben a magyar tengert.

         Év vége felé egy színielőadásra vállalkozott az osztályunk, a Ludas Matyit adtuk elő. A szereposztásban természetesen Bengő Jani volt a Döbrögi, Ludas Matyi szerepét pedig Csáky Lajosra osztotta Terebessy, az osztályfőnök. Én valami apró kis harmadik alabárdos szintű epizódszerepet kaptam. A próbákon mindenki szorgalmasan kivette a részét és közösen agyaltunk rajta, milyen legyen az előadás. A próbákat a politechnika teremben tartottuk, délután három órakor.

         Egy alkalommal a kapuban összetalálkoztam Kullai Erzsivel, Tóni bácsinak az unokahúgával. Kiderült, hogy egyfelé megyünk, mert neki énekkari próbája volt gimnáziumban. Igen felemelő érzés volt az Erzsivel együtt végigmenni a Rákóczi utcán. Habár egy évvel idősebb volt nálam, és talán valamivel magasabb is, mégis büszkén lépkedtem mellette. Beszélgetés közben kiderült, hogy nemcsak gyönyörű lány, hanem okos és kedves is. A közbeszédben az volt az általános vélemény, hogy szép nők mindig gőgösek, és a csúnya nők a kedvességükkel pótolják a hiányosságaikat. Az Erzsinek nagyon szép hosszú vörösesszőke haja volt, fehér arcbőrét apró kis szeplők díszítették, hófehér fogai szabályosan sorakoztak a piros ajkai szélén. És az úton fesztelenül beszélgetve kitárgyaltuk a világ dolgait, a felnőttek hibáit és a sötét tanárok érthetetlen butaságait. Egyáltalán nem éreztem mellette zavaradottságot, és a világnak egy új eddig ismeretlen dimenziója tárult fel előttem.

         Nagyszerű élmény volt, és következő alkalommal ismét úgy alakult, hogy egyszerre indultunk próbára. Erzsi valahol a külvárosban lakott, és iskola után Tóni bácsiéknál várakozott, mert nem volt ideje hazabuszozni. Harmadszorra már nem bíztam a véletlenre az indulást, a verandáról lestem ki az udvarra, hogy mikor lép ki Tóni bácsiéktól, és csatlakoztam hozzá. Nem volt messze az iskola, talán negyedóráig tartott az út, kényelmes tempóban.

         Aztán néhány hét múlva elérkezett az előadás napja és a próbák véget értek, vele együtt a közös sétáink is. Ebben a kapcsolatban ennyi volt és semmi több, de így volt kerek és egész, olyan felejthetetlen élmény, ami egyszer adódik az életben. Még csak barátságnak sem mondható, egyszeri megismételhetetlen és elmondhatatlanul felemelő érzés, ami amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tovasuhant, fájdalommentesen elmúlt, de bármikor felidézhető kedves emlék maradt.

         Ahogy közeledett az év vége, készülődtünk a ballagásra, énekórán gyakoroltuk a ballagási dalokat. Mi meg voltunk győződve róla, hogy mi aztán nem tudunk énekelni, Terebessy pedig valamilyen csodálatos türelemmel bontotta le belőlünk ezt a gátat, és végül csodálkozva vettük észre, hogy közösen képeset vagyunk elénekelni a ballagási dalokat. Aztán arra is rájöttünk, hogy ez nem csak kényszerű feladat, hanem jóleső sikerélmény, és ezután már büszkén dúdoltuk a ballagási énekeket.

         A gimnáziumból megérkeztek a felvételi névsorok, és meghívást kaptunk egy iskolalátogatásra. Kíváncsian és nagy várakozással mentünk a látogatásra, az iskola életéről azonban nem sok tájékoztatást kaptunk. A látogatás lényege az volt, hogy közölték velünk, hogy felvételt nyertünk, és ezáltal automatikusan KISZ tagok leszünk.

         Szokás szerint az iskola végeztével amint elkezdődött a nyári szünet ismét hazamentem a tanyára, és megkezdődött a vakáció. Az első pár napon még óvatosan lépkedtem a göröngyös talajon mezítlábosan, de aztán gyorsan megszokta a lábam és a cipőt csak az esti lábmosás után kellett felhúzni lefekvés előtt. Új feladatként Anyám megtanított a kukorica kapálásra. Kaptunk egy hold háztáji földet valahol Alsólajoson, és ezt kétszer meg kellett kapálni, és egyelni. Kora reggel kigyalogoltunk a kukoricaföldre, és egészen a déli forró napsütés kezdetéig kapálgattunk, aztán hazamentünk ebédelni, majd a delelés után a szőlőben kellett valamit dolgozni. Apám otthagyta a TSZ-t, és a faluban a kefe- seprő gyártó KTSZ-nél kapott munkát, az asztalos brigádnál. Ez sokat javított a család helyzetén, mert itt már rendszeres fizetést kapott Apám, és az asztalos műhelyben keletkezett fa hulladékokat is kedvezményes áron meg lehetett venni. Hamarosan egyre több görbe söprűnyél gyülemlett fel a tanyánkon. Később elkezdődött a redőnygyártás, és az ott keletkezett hulladékból elkezdtünk egy toldást építeni a góré mellé. Ez nagyon izgalmas munka volt, az elkészített vázszerkezetre kellett felszögelni a léceket.

         Már korábban is segíthettem a kerítésléceket felszögelni, de abban nem sok sikerélményem volt, mert a kerítés kemény akácfából készült, és itt bizony a legtöbb szög elgörbült a próbálkozásaim során. A fészer építése azonban puha fenyőfából készült, és ebbe könnyen be lehetett verni a szögeket, csak egy kicsit kellett odafigyelni.

         A ballagási énekek dallama annyira bennem maradt, hogy gyakran munka közben is hangosan énekeltem. Aztán a rádióban hallott slágerek vezérdallamát is elénekeltem. Sikerült megszereznem egy kopott nemezkalapot, aminek a szélét cowboy mintára felhajtottam, és az úttörő kendőmet a nyakamba kötve a filmeken látott jelmezben jól éreztem magamat. Esetenként a disznóól kiganézásához még Apám gumicsizmáját is felvehettem, ami teljessé tette a vadnyugati hőssé válásomat. Egyik kedvenc dalom, a „Mexikói seriffnek van egy szőke lánya” kezdetű strófa volt, amit még a kórházban tanultam a betegtársaimtól. Jól megtanultam még Koós Jánosnak a „Micsoda nagyszerű dolog, amikor egymagam vagyok” című slágerét. De nem volt ellenemre valamilyen dallamos mozgalmi éneknek a harsány üvöltése sem, így aztán a barackfa tetején barackszedés közben előfordult, hogy felhangzott a „Fel vörösök, proletárok” című dal.

         Esténként felmásztam a létrán a padlásajtóba, ahonnan nagyszerűen lehetett látni a naplementét, és közben a furulyámon eljátszottam a betanult dalokat. Egy idő után már rájöttem arra, hogy olyan dallamokat is tudok játszani, amit még sohasem hallottam, csak éppen improvizáltam valamit, ami eszembe jutott, vagy úgy találtam, hogy jól hangzik. Ilyenkor az ember nem is gondolkodik a dallamon, az ujjak csak úgy maguktól mozognak.

         Egyik hétvégén lakodalomba voltunk hivatalosak a Balanyiékhoz. Ők egy kilométer távolságra laktak tőlünk, négy fiúgyerek közül a legfiatalabb nősült meg éppen. Birike néni Anyám egyik legkedvesebb barátnője volt, fiatalkorukban együtt jártak a padkaporos bálakba. Birike néni testvére, a Szarka Dini pedig Anyám nagy szerelme volt, aki aztán a háborúban eltűnt, és hiába várták haza, soha nem tért vissza. A lakodalomban nagy társaság gyűlt össze. Ott voltak a Kovács testvérek is. Anyám a kukoricakapálás közben sokat mesélt a régi időkről, a gyerekkoráról és a fiatalságáról. Elmesélte, hogy a Kovács Balázs és a Kovács Feró egykor a bálok rémei voltak, mert rendszerint verekedést provokáltak ki, és elrontották a hangulatot. Aztán egyszer a többi legény összefogott és a Kovács Balázst közösen biciklilánccal úgy elverték, hogy hetekig fel sem bírt kelni az ágyból. Attól fogva békességben zajlottak le a mulatságok.

         Örömmel mentem a lakodalomba, arra gondoltam, most majd jól belakok krémessel és tortával, és mindenféle édességgel. Aránylag jól is indultak a dolgok, tyúkhúsleves és sült hús volt bőven, de mire a tortát felvágták, úgy jól laktam, hogy alig bírtam egy szeletet begyömöszölni, később meg csak sóvárogva néztem, hogy itt van előttem a sok finomság, és már egy falat sem megy le a torkomon. Aztán elkezdődött az éneklés és mulatozás. Ez viszont a várakozásommal ellentétben egészen élvezetes volt. A magyar nótát akkoriban a városiaknak illett leszólni és utálni. Az iskolában én is ezt hallottam, és tanultam. A népdal az igen, az szép és értékes, de a magyar nóta, az giccses és értéktelen, és művelt ember nem szereti. Amíg Nagyapa élt, minden vasárnapi ebédnél hallgattuk a „Jó ebédhez szól a nóta” című műsort. A könnyűzenei műsorokban pedig a Zárai-Vámosi volt az idősek kedvence, amit viszont a fiataloknak illet végtelenül utálni és lecikizni.

         Ilyen előzmények után kellemes csalódással hallgattam a társaság nótázását. Zenekar nem volt, csak egy szál cigány adta meg a hangot a kopott hegedűjével, a mulatozók pedig sorban elénekelték kedvenc csárdásukat, kedvenc nótájukat. Egészen magával ragadott a hangulat. Rá kellett jönnöm, hogy az a bizonyos elátkozott magyar nóta nem is olyan borzalmas és elviselhetetlen. Persze egészen más volt a hangzása és hangulata a parasztemberek nótázásának, mint a rádióban hallott cirkalmas és cimbalommal díszített cigányzenének.

         A mulatság hajnalban a tetőfokára hágott. A mulatozók kivonultak az udvarra, néhány felmásztak a szalmakazal tetejére, és ott énekeltek, nótáztak.

         A következő napokban aztán a környéken mindenki erről beszélt. A boltos Rózsika néni gyakran szakított egy időt egy kis beszélgetésre. Anyámmal kicserélték egymás közt a legújabb híreket. Ilyenkor Rózsika néni bezárta a boltot, és beült a konyhába. Amikor már sokan várakoztak a bolt előtt, akkor bezörgettek a kapun, és Rózsika néni folytatta a munkáját, közben ő is továbbadta az Anyámtól hallott eseményeket. Ez volt a korabeli helyi hírmondó.

         A nagy lakónyilvántartó könyv vezetése is sok érdekes újság megszerzését biztosította. Ez a könyv a konyhaasztalban volt, és Anyám volt megbízva a vezetésével, és ő írta alá a kijelentő-bejelentő lapokat. Így aztán mindig tudtuk, hogy kik költöztek el, vagy hová jöttek új lakók, új tulajdonosok a környékben.

         Nagyon meleg nyár volt, nagyon nagy viharokkal, jégesővel, felhőszakadással. Szerencsére a jég nem sok kárt okozott, pedig a vihar után még órákon keresztül lapátolni lehetett a jégkását az udvaron, de mivel sok vízzel érkezett a növények csak kicsit károsodtak. A felhőszakadás után azonban hatalmas víztócsák keletkeztek a mélyedésekben. A korábban ásott gödrök helyén is megsüllyedt a föld, és ujjnyi vastag repedések keletkeztek. A homokos talaj azonban ezeket a vizeket is gyorsan elnyelte. Az egyik nagy barackfa a szélvihar következtében kettészakadt a földig. Az öreg barackfák egyre gyakrabban pusztultak ki. A negyven fából már csak hat darab maradt meg. Ahogyan a barackfák megritkultak, úgy egyre jobban éledeztek a szőlőtőkék, és a hangsúly a szőlőművelésre terelődött át.

         Korábban a terebélyes fák alatt a szőlőtőkék csak sínylődtek, és ha volt is rajtuk levél, szőlőfürt alig. A fák pusztulásával változott a helyzet. A kivágott fák helyére Apám bujtatással pótolta a hiányt. A szőlőben egész nyáron akadt munka, és a gyerekek is fokozatosan bekapcsolódtak. A kacsolás és kötözés könnyebb munkának számított, ebben a gyerekek is be tudtak segíteni. A karaszolás már kicsit nehezebb volt, ebbe pedig Mamuka tudott besegíteni, amikor éppen nálunk töltötte a nyarat. A karaszolók a pincepadláson voltak elhelyezve, és mielőtt elkezdtük a munkát, Apám egy reszelővel megélesítette a szerszámokat, aztán később én is eltanultam ezt a mesterséget is. A pince két ajtópárral volt lezárva, a külső ajtót egy vaspánttal lehetett bezárni. Ehhez egy háromszög végű kulcs kellett, és éjszakára mindig bezártuk. A külső ajtó után még egy ferde ajtópár következett, és ezen lehetett felmászni a pincepadlásra. A pincepadlás volt szerszámok tároló helye. Itt voltak az ásók, kapák, gereblye, kalapács, fűrész, szögek és drótok, meg mindenféle kincsek.

         Apám szinte minden hétvégén permetezett, vagy a szőlőt, vagy a gyümölcsfákat. A nyolc méter magas almafákat nagy nyomású permetezővel kellett permetezni, amibe egy pumpa volt beépítve, és a nyomás felpumpálása volt az én feladatom. A tartályon volt egy nyomásmérő, ami megmutatta mennyit kell pumpálni, általában százat kellett belepumpálni, hogy a műszer elérje a megfelelő nyomást. Az almafák permetezése valamilyen rovarölő méreggel történt, és ilyenkor nem volt szabad a kertben mászkálni, amíg Apám permetezett. A tartályhoz tartozott még egy hosszú bambuszcső, aminek a segítségével a fa tetejére is el lehetett juttatni a permetező mérget. Különösen az amerikai szövőlepke ellen kellett védekezni, mert ha valakinél ilyet találtak, akkor azt még meg is büntették.

         A krumplibogár is megjelent, mint kártevő. A bogár ugyan egészen kedves kis állatnak látszott, de lárvája lerágta a krumpli leveleket, és tönkrementek a növények. Kezdetben a gyerekek feladata volt, hogy végignézzük a bokrokat és összeszedjük a bogarakat és lárvákat, még jutalmat is kaptunk érte. Később azonban annyira elszaporodtak, hogy a krumpli leveleket is méreggel kellett permetezni.

         A szőlő permetezése egyszerűbb volt, mert a meszes rézgálic csak egy egyszerű fertőtlenítő gombaölő szer volt, aminek még az illata is kellemes volt, ellentétben a büdös BI58-as rovarölő méreggel. A szőlő permetezése előtt mindig kellett kötözni, vagy kacsolni, mert így hatékonyabb volt a permetezés. A kötözéshez meg kellett tanulni a rafia hurkolást, ami egy speciális csomó kötés volt. Hasonlatos a tengerészcsomóhoz. Ennek a kötözési módnak az ismerete a szőlőművelőknek egy különleges szakmai büszkeséget jelentett. Minden szakmának meg van a maga speciális szakmai fogása, ami megkülönbözteti őket a többi kontártól. A mi családunknak ez a tudás volt családi öröksége, a családi hagyománya. A nagykorúsági beavatási szertartást az jelentette, amikor a szülő megtanította a gyereknek a hurokra történő rafia csomózás módszerét. Onnantól kezdve már felnőttnek számított, és az asztalhoz is azzal a tudattal ülhetett az ebédhez, hogy már maga is kivette a részét mindennapi betevő előteremtéséhez.

         A kötözés és egyéb munkálatok közben Anyám elmesélte a családi legendákat, a régi történeteket, az ősök származását és küszködéseiket. A szőlőművelés hagyománya a Pálfi nagyszülőktől öröklődött. Anyám elmesélése alapján Pálfi nagypapa és nagymama valahonnan a Dunántúlról, Zala megyéből kerültek az Alföldre. Ott dolgoztak egy nagybirtokon, mint szőlőművesek, amikor beütött a filoxéra járvány, és a Dunántúlon kipusztultak a szőlőültetvények. Aztán a szakemberek rájöttek, hogy az alföldi homokos talajon a filoxéra nem tud megélni, és egy Kláber nevű földbirtokos Lajosmizse határában szőlőültetvényeket telepített, és ehhez a Dunántúlról toborzott embereket. Így kerültek a Pálfi dédszüleim Lajosmizsére, a Kláber-telepre, és hozták magukkal a szőlőművelés hagyományait.

         Azon a nyáron egy új játékot találtam ki, a képzeletbeli tolvajok üldözését. Ehhez a játékhoz egyetlen tárgyi eszközre volt szükség, egy könnyű kis furkósbotra, a többi a képzeletre volt bízva. Valamikori első kisgyerekkori emlékem, amikor Sanyi unokatestvéremmel Nagyapáéknál az asztal alatt vasutast játszottunk. Ott akkor Nagyapa két vasutas sapkája volt a tárgyi eszköz. Ettől aztán a környezet benépesült a fantáziánk által felépített állomás, mozdony, szerelvények és vonatsínek rengetegével.

         A tolvajok üldözéséhez azt a mesét találtam ki Gabi húgom és András öcsém részére, hogy barack tolvajokat láttam a kertben ólálkodni, és a mi dolgunk lesz elzavarni őket. A történet bizonyítására pedig a nevezetes furkósbotot különböző helyeken elrejtettem, majd titokban máshová tettem, miközben össze vissza rohangáltunk a kertben a fák és bokrok között bujkálva. Gabit már nem lehetett a történettel becsapni, de lelkesen beszállt a játékba, és végül András is elismerte, hogy látta a tolvajt elszaladni, hiszen mindketten határozottan állítottuk, hogy éppen most szaladt el. Lényegében azonban sikerült a termést megőrizni, a tolvajokat elriasztottuk, és ezzel heteken keresztül jól elszórakoztunk.

         A cséplés befejezése után Anyánktól kaptunk feladatot, ami újabb kiváló szórakozási lehetőség volt, a szalmazsákokat kellett feltölteni friss szalmával a Lipóczi Mariska néninél. Lipóczki Mariska néni áldott jó lélek volt, igen szerette a jó bort, és mindenkit „Léleknek” szólított, így hát magunk között mi is csak úgy emlegettünk, hogy a Lélek. A Lipóczi-tanya ötszáz méternyire volt tőlünk, a betonúton sem kellett átkelni, az árokpart mentén vittük magunkkal a kiürített szalmazsákot. Először azt gondoltuk nagyon hamar teletömjük a szalmazsákokat, de később kiderült, hogy ezek a szalmazsákok valami varázslatos módon képesek elnyelni a világ összes szalmáját. Közben persze nagyon jól szórakoztunk, bukfenceztünk és henteregtünk a szalmakazalban, és szalmával dobáltuk egymást.

         Amikor elérkezett augusztus közepe, a mezőgazdasági munkák megritkultak, és a tanya szépítése, karbantartása került előtérbe. Ekkor kezdődött a tapasztás és meszelés időszaka, hogy augusztus 20-ra tiszta udvar és rikítóan fehérre meszelt falakkal várjuk az ünnepet. A tapasztáshoz lószarra volt szükség, ennek beszerzése ismét a gyerekek feladata volt, ezúttal Czigány Béla bácsiékhoz mentünk a szükséges kötőanyagért. Béla bácsiékhoz mindig nagy örömmel mentünk, ők pedig nagy szeretettel és kedvesen és vidáman fogadtak bennünket. Mindig megkínáltak valamilyen finomsággal, mindig volt valamilyen különleges nézni való, kismalac vagy kiscsikó, sündisznó vagy teknősbéka, vagy egyéb érdekesség. Akármilyen küldetéssel mentünk át hozzájuk, mindig elég sokáig tartott, mire hazaértünk. Ezúttal még egy emlékezetes esemény történt, leomlott az egyik melléképület vályogból épített fala. Éppen az udvaron, a földön ülve beszélgettünk, ott volt Kovács néninek a fia, a Varga Ferkó is. Nem hiába volt gyakori vendég, hamarosan feleségül vette Bála bácsi Magdi nevű lányát, és az esküvő után néhány hónapra meg is született a legfiatalabb Varga Ferike. Amint ott beszélgettünk, egyszer csak minden előzmény nélkül kidőlt az előttünk húzódott fal. Szerencsére nem sérült meg senki, még egy csirke sem jár arra, a felső vályogdarabok mintegy fél méterre tőlünk zuhantak a földre. Teljesen értetlenül néztük a mini katasztrófát, nagy volt az ijedtség, de aztán mindenki lenyugodott, mi pedig hazamentünk.

         Amikor hazaértünk, megkezdődött a tapasztáshoz szükséges agyag előkészítése. Ez abból állt, hogy vizes agyagot a lószarral össze kellett gyúrni. Ez szintén fölöttébb izgalmas feladat volt. Czigány Rózsi néniék melletti tóparton már korábban irigykedve néztem a vályogvető cigányokat, amint mezítláb tapicskolva gyúrták a töreket a vályoghoz szükséges agyagba. Most aztán én is kipróbálhattam ezt az ősi mesterséget.

         Nyár vége felé még egy lakodalomba voltunk hivatalosak, ezúttal Budapestre utaztunk Anyámmal kettesben. A vőlegény Kátai Karcsi volt, aki egy távolabbi rokon, Nagyapa nővérének, Rózsi néninek a nevelt lányának a fia. Ezen az esküvőn koszorúslegény szerepet is megkaptam Valentics Klári volt a koszorúslány, aki t a vőlegény testvérének a lánya. A pesti rokonok nyaranta meglátogattak bennünket, és így nem voltak teljesen idegenek. Ez a mulatság kicsit más volt, mint a nyár elejei parasztlakodalom, de a hangulat itt is fergeteges volt. A zenekar lelkesen húzta a ritmusos táncdalokat, előkerült a csárdás mellett az új divatőrület a twist. Ez az új tánc jól jött a hiányos tánctudásom leplezésére, mert nem igényelt különösebb előképzést a ritmusos rángatózás.

         Az iskolakezdés előtt még volt egy nemszeretem feladat, megkezdődött a krumpli szedés. Apám ment elöl és sorban bontotta ki egy emberes kapával a bokrok alól a gumókat, mi meg szedegettük. Alapjában nem túl nehéz munka, nem is tartott sokáig, de a szeles időben a nyárvégi nyűgös hangulatban ez nagyon utálatos munka volt. Kezdetben úgy tűnt, hogy nem sok az egész, aztán soha nem akart véget érni, miközben undorodva nyúltam bele a rohadt krumpliba, és ronda varangyos békák is előkerültek. Annyi haszon volt a munkában, hogy most az egyszer nem sajnáltam, hogy véget ért a nyár.