Ha becsukom a szemem... (1-2)

1

          Ha becsukom a szemem, még most is magam előtt látom a szülőházam minden zegzugát. Az épületeket, kerítéseket, bokrokat és fákat. Azokat is, amelyek közben kipusztultak, és azokat is, amelyek később lettek ültetve. A mi tanyánk nem volt igazán eldugott helyen, mert a ház végén volt egy bolt, és a kapu előtt állt meg a távolsági busz. Így aztán hiába volt négy kilométer messzeségben a falu, és több mint tíz kilométerre a város, bárhová könnyedén el tudtunk jutni, anélkül, hogy sáros dűlőutakon kellett volna kutyagolni.

          Legkorábbi képi emlékeim meglehetősen homályosak, és zavarosak. Nem is biztos, hogy valójában megtörténtek, talán csak álmodtam őket, vagy vágyakozva elképzeltem. Utólag már tudom, milyen nagy szerencsét jelent, ha az ember könnyen tud felejteni. Én ilyen szerencsés vagyok. Volt idő, amikor nem örültem ennek és arra vágytam, bárcsak könnyen meg tudnám jegyezni a dolgokat, és nem felejteném el soha. Ma már egyáltalán nem vágyom erre, és tudom, milyen iszonyatos szenvedés lehet az élete a kitörölhetetlen memóriájú embereknek. Sokkal jobb, ha főleg a szép emlékek maradnak meg. Erre a régi emlékre pedig mindig szívesen emlékszem, mint az egyetlen olyanra, ami Apámhoz kapcsolódik. Talán négy éves lehettem, és Apám a tavaszi kertásás munkálatait végezte, és nagy figyelemmel toporogtam körülötte. Aztán valamilyen vendég érkezett, és otthagyta az ásót, én pedig hamarosan megpróbáltam az imént látott mozdulatait utánozni. Valami biztosan sikerült is, mert ujjongva szaladtam apámhoz, aki a kapuban beszélgetett az elmenőben lévő vendéggel.

          - Édesapám! Én is fordítottam a kertben – mondtam a kapuban beszélgetőknek.

          - Na, Isten áldja, Anti bátyám – köszönt el apám az ismerőstől – megyek, még mielőtt a fiam felássa helyettem a kertet – és mosolyogva simogatta meg a fejem.

          Apám arca azonban már nincs meg a gondolataimban. Van egy régi fénykép, ahol hárman állunk az udvaron a tornác előtt. Amikor ezt a fényképet nézem, akkor felrémlik bennem egy ismerős szerepjáték, amikor apám megkérdezi tőlem:

          - Hogy szeretsz?

          - Így! – válaszolom, és ilyenkor amilyen erősen csak bírom, megszorítom a nyakát.

          Ezek azonban olyan homályos emlékképek, amik akár meg is történhettek, vagy így, vagy valahogyan másképpen, de az is lehet, hogy egyáltalán sehogyan sem.

          Az első igazi emlékem egy késő nyári délutánról való, amikor anyámmal elköltöztünk a tanyáról. Ez sem a költözködés miatt maradt meg bennem, mivel erről én nem tudtam felfogni, hogy mit jelent. Az emlék ahhoz a rossz élményhez fűződik, hogy eltört a kedvenc gyerekkori játékom, egy háromkerekű tologatható járókeret, aminek a segítségével járni tanultam. Egy szeles idegborzolós nap volt. Ilyenkor a kellemetlen szél már egyre több száraz levelet sodor magával, a szálló por a szemünket birizgálja, a közelgő ősz szomorkás hangulata érződik, és a szél úgy hatol át rajtunk, hogy közben az idegszálainkat úgy csiszolja, mint a fogorvosi fúró a fogideget. A lovas kocsi már a ház előtt várakozott, és anyám még néhány tyúkot terelgetett az ólba, aztán az ajtót kellett bereteszelnem a tologatós járókerettel. A kapkodásban azonban eltört a kedvenc játékom, és ettől nagyon elkeseredtem. Anyám próbált vigasztalni, hogy majd megdrótozzuk, meg hasonló, de láttam rajta, hogy maga sem hiszi el, amit mond. És akkor megéreztem, hogy ezen a napon nem csak a játékom tört el, hanem a közös életünkben is egy jóvátehetetlen, kijavíthatatlan törés következett be.

          Nagyapáékhoz költöztünk a városba. Akkor már mindent állomosítottak, a boltot a tanyán, és a kávézót a Wesselényi utcában. Nagyapa pedig a vasútnál dolgozott. Nyugdíjas állás, ahogyan akkoriban mondogatták. Néha Sanyi, az unokatestvérem is eljött, és ilyenkor megkaptuk nagyapa vasutas-sapkáját, az asztal alatt berendeztük a rendező-pályaudvart, és mesés vonatindítási, és tolatási akciókat bonyolítottunk le. Gyakran kijártunk a közeli vasútállomásra, és ott lehetett nézni az igazi tolatásokat, a pöfögő gőzmozdonyokat. A vonatrendező egy igazi varázsló volt, amikor felemelte a tárcsáját, egyszerűen elindult a szerelvény, egy másik mozdulattal, pedig meg is állította. Azon kívül a vasutasok még egyéb zsonglőrködésre is képesek voltak. Egyik attrakciójuk volt, amikor az elsuhanó vagon végén levő ütközőre felugrottak, és így utaztak a következő váltóig. Az igazi bátorságpróba azonban az a mutatvány, amikor beugranak két összeütköző vagon közé, hogy összekapcsolják a horgot.

          Anyám egy külvárosi boltban kapott állást. Egyszer elvitt magával, és egész nap jól elvoltam valamiféle Paprikajancsi nevű játékkal. Aztán egy hideg napon messzire utaztunk, és sokáig ácsorogtunk a fák alatt egy emelvény körül. Körben az emberek lehajtott fejjel álltak, az asszonyok sírdogáltak. Kérdeztem anyámat, miért ilyen szomorú mindenki. Könnyeivel küszködve megsimogatta a fejem, de nem válaszolt semmit. Aztán egy kiásott gödörhöz mentünk, bús énekek közepette többen felzokogtak. A gödörbe leengedtek egy nagy fadobozt, és göröngyöket dobtunk rá. A lezúduló föld szomorúan rezgő hangjai mellett betemették a gödröt.

          Nagyapáéknál jól éreztem magam, az eltört járóka hamarosan feledésbe merült. Voltak játékkockáim, kártyáim, dominókockáim. Kezdetben ugyan nemigen tudtam velük mit kezdeni, de néha eljött egy bácsi, és megmutatta milyen érdekes formákat lehet ezekből kirakosgatni. Nagymama pedig csuda finom süteményeket tudott sütni. Különösen a kerek mézeskalács illata volt lenyűgöző, tetején egy negyed dióval. Ez a mézeskalácsba sütött dió igazi ínyencfalat volt, és úgy intéztem, hogy ez legyen az utolsó falat, miután körberágtam körülötte a süteményt. Ha nagyapával bementünk a városba, mindig találkoztunk ismerőssel. Az udvaron volt két kaptár, tele méhekkel, és ezekkel kapcsolatban mindig volt valami megbeszélni való. Nyáron elmentünk a dinnyepiacra, ami az állomás felé volt. Itt lovas kocsikról árulták a finom gyümölcsöket. Volt sárga és piros bélű görögdinnye, sötétzöld és csíkos héjú. Állítólag ez volt a legédesebb és ezért hívták cukordinnyének. De volt ott sárgadinnye is sok fajta, némelyik a neve ellenére egészen zöld színű. A lovak a kocsik mögött békésen legelésztek vagy abrakoltak. Nagy fekete szemükkel csodálkozva nézték a nyüzsgő sokaságot. A főtéren a szökőkút közelében volt az emberpiac. Kucsmás emberek a vaskorlátnak támaszkodva várakoztak, néha jött valaki, és elhívta őket dolgozni.

          Egyik este az a bácsi, aki megmutatta az építőkockák használatát, a korábbiaknál is érdekesebb dolgokat épített, aztán sorba rakta a dominókat, és egyet meglökve, az pedig a többit, egymás után halomra dőltek. Mielőtt elment, a szokásosnál kicsit hosszabb ideig búcsúzott, azt mondták, most egy darabig nem fog jönni. Soha többé nem láttam az életben.

          Orgoványra a kisvasúttal utaztunk háztűznézőbe. Korán kellett kelni, a hajnali állomás álmos kietlensége után a döcögő vonat lassan pöfögött a síneken. Amikor leszálltunk, még hosszú gyaloglás után érkeztünk meg egy tanyára, ahol sok-sok ismeretlen ember gyűlt össze. A szoba közepén egy óriási megterített asztalon mesés finomságok sorakoztak. A legérdekesebbnek a petrezselyemmel díszített főtt tojásokat találtam, amelyek egy Keljfeljancsihoz hasonlítottak, és még meg is lehetett őket enni.

          Aztán hamarosan lett egy új édesapám, akivel édesanyám visszaköltözött a tanyára, én pedig bent maradtam a városban a nagyszülőknél.

          Egy nagyon kellemes kertes családi házban laktunk, közel az állomáshoz, és közel a városközponthoz. A háztól északra a rendőrség hatalmas épülete védett a hideg széltől, mint egy óriási várfal, úgy magasodott fölénk a rosszul bevakolt tűzfal. Az utcáról egy nagykapun lehetett bejönni a körbezárt udvarra. A szépen kitéglázott járda egy vidám rózsakertet kerített körbe. A délelőtti napsütés hamar utat talált a megvilágításra, de délután már ismét árnyék borult a mediterrán hangulatú udvarra. Középen rózsafák, bokrok, lugasok sorakoztak, mint Gül Baba rózsakertjében. Ezek voltak nagyapa kedvencei. A rózsafák és a méhek. A rózsafák és bokrok ragyogó színben pompáztak, nyári estéken a rózsák illata petúniák bódító illatával keveredve tündérkertté varázsolta az udvart.

          A hátsó udvarrészen egy különálló lakrészben lakott Tóni bácsi és Terike néni. Ők voltak a lakók. Tóni bácsinak mindig volt valami vicces megjegyzése, legfőbb produkciója pedig az volt, hogy tudta mozgatni a fülét. Kezdetben teherautó sofőr volt, később taxis lett.

          Néha Sanyi unokatestvérem is ott volt a nagyszülőknél, és nagyon jól megértettük egymást. Nyáron, az udvaron kihelyezett félbevágott olajoshordóban lubickoltunk, téli estéken a szobában az asztal alatt nagyapa vasutas-sapkájába öltözve irányítottuk a vonatokat a képzeletbeli pályaudvaron.

          Iskolás korom előtti időről kevés emlékem maradt meg. Az első osztályban aztán megindult az események áradata. Iskolakezdés után pár nap múlva az egyik szünetben eltaknyoltam az iskolaudvaron. Az orvosnál a röntgen kulcscsonttörést mutatott ki. Ennek következtében egy rendkívül kellemetlen, mellényszerű gipszet raktak mindkét vállamra, ami a hátamon keresztül záródott. Ez igen megnehezítette az életemet, hátrafeszített kezeimmel még a kanalat sem tudtam a számig emelni. Legalább négy hétig tartott ez a bilincsbe kényszerített állapot, még rendesen feküdni sem bírtam, ülve kellet aludnom. Ezalatt persze nem jártam iskolába, a városban viszont zajlottak az események: ekkor voltak a Hírös Napok, ami igen látványos felhajtással járt. Szerencsétlen begipszelt vállam miatti kárpótlásul kaptam egy igazi gázzal töltött léggömböt, amit szorosan kellett tartani, mert különben felszállt volna az égbe. Amint hazaértünk a városból, ezt a tüneményes csodát a szobában aztán el lehetett engedni, és felemelkedett egészen a plafonig, ahonnan aztán egy hosszú madzag segítségével le lehetett rángatni. Sajnos ez a csoda még három napig sem tartott, mert már másnap reggelre összeaszalódva a földön hevert a lufi.

          A gipsztől aránylag hamar megszabadultam, az iskolába járást azonban ismét váratlan esemény akasztotta meg, az 56-os forradalom. A Szentgyörgyi testvérek egyik nap lelkendezve mesélték a Tanító néninek, hogy látták, amikor a munkások leverték a Fémmunkás vállalatnál a vörös csillagot a homlokzatról. Állítólag valahol lövöldözések is voltak. A Tanító néni kezét tördelve szörnyülködött, és aggódó tekintettel nézett ki a Főtérre nyíló ablakokon. Másnap aztán ismét nem kellet iskolába menni, sőt még az utcára sem volt szabad kinézni, az utcai ablakok nappalra is be voltak spalettázva. Egyik éjjel az utcáról rohangálás, kiabálás, lövöldözés hangjai szűrődtek be. Attól kezdve már nem az ágyon aludtunk, hanem védett fal mellett a padlón ágyazott meg Nagymama, ahogyan az a háborúban szokás.

          Egy hét zavaros bezártság után rendeződni kezdett a helyzet. Nagyapa gyakran tekergette a középső szobában levő világvevő rádió keresőjét. Ilyenkor minden ajtót be kellet zárni, a függönyöket elhúzni, és a Szabad Európa rádió recsegő-ropogó zúgása közt Nagyapáék feszült figyelemmel hallgatták a híreket. Egyik nap a Kossuth rádió is új hangon szólalt meg. Valami olyasmit jelentettek be, hogy eddig éjjel-nappal hazugságot sugároztak, de mától fogva mindig csak az igazságot mondják. Nagyapa lemondóan legyintett: „Most hazudtál először” – mondta az új bemondóval feleselve.

          November 3-án vasárnap újból kimerészkedtünk az utcára, és a Barátok templomába mentünk a vasárnapi misére. Amikor véget ért a mise, mindenki felállva énekelte a magyar himnuszt. A templom falai visszhangozva zúgták a néhányszáz lelkes magyar ember nemzeti imádságát. Hatéves értelmemmel nem sokat értettem az események bonyolult szövevényiből, de ez a felszabadult boldogságos örömóda örökre bevésődött az emlékezetembe.

          Mise után a szomszédos ÁVO épületébe mentünk. A hírhedt és rettegett intézmény tárva nyitva volt, a népek kíváncsian jöttek-mentek, a földön széttépett, megtaposott iratok, vallomások, jelentések borították az olajos padlót. Az egykori félelmetes vallatók és nagyhatalmú karhatalmisták elmenekültek, az emberek úgy érezték, végre eljött az igazi felszabadulás, az oroszok és a kommunisták eltakarodtak, mindenki szabadnak érezte magát. Végigjártuk az irodákat, vallatószobákat, aztán lementünk a pincébe. Az emberek elborzadva álldogáltak a dohos cellák előtt. Némelyik cella annyira szűk volt, hogy még leülni sem lehetett benne a fogolynak. A jól értesültek buzgón magyarázták, hogyan kínozták, gyötörték a rabokat, akiknek lassan csöpögtették a vizet a fejükre, és a hideg betonon vízben tocsogva várták a reménytelen és kilátástalan sorsuk alakulását. Úgy éreztem magam, mint aki éppen a gonosz hétfejű sárkány bűzös barlangjába nyert betekintést, miután a legkisebb királyfi a félelmetes vadállat minden fejét levágta. Lassan értünk haza, útközben Nagyapa és a barátai bizakodva találgatták a jövő lehetőségeit.

          Másnap hajnalban hangos robbanások hangjaira ébredtünk. Aztán gyorsan lementünk a pincébe. Kezdetben csak mi hárman, a két albérlő és Tóni bácsi Terike nénivel szorongtunk a felstócolt farakások mellett. Hoztuk magunkkal az ágyneműt is, azokba burkolóztunk. Egy idő múlva elhalkultak az ágyúlövések és puskaropogások. Kezdetben sejtelmünk sem volt, mi történhetett. A felnőttek háborús tapasztalataik alapján az oroszok bombázását emlegették. Aztán a pinceajtóban feltűnt néhány idegen rendőr, és menedéket kértek a pince védelmében. Egyre többen szorongtunk a szűk pincében. A rendőrök derékszíjakat összekötözve ereszkedtek le a szomszédos épület tűzfalán. Elmondták, hogy az oroszok tankokkal és harckocsikkal foglalták el a várost. Az egyik harckocsi a rendőrség előtt elhaladva félrelökte az ott parkoló rendőrségi dzsipet. Az idióta kapuőr lelkesen géppisztolysorozatot adott le az orosz tankra. A tank egy kicsit odébb haladt, és vasútkerti emlékkereszt mellett lőállásba helyezkedett, és elkezdte lőni a rendőrség épületét. Ezekre a robbanásokra ébredtünk fel, és a kétségbeesett rendőrök menekülve hagyták el a hadműveletei területté vált objektumot. Állítólag az egyik rendőr egy lepedőből fehér zászlót készített, és az ablakból lengetve próbálta a megadást jelezni, az oroszok azonban egy dumdum golyóval szétlőtték a karját, és a megadás sikertelen volt.

          Évekkel későbbi legenda szerint az oroszok nem véletlenszerűen lövöldöztek, a vezértankokban magyar ávósok irányították a hadműveleteket, és a megtorlást. A rendőrség azért szerepelt a feketelistán, mert előző napokban fegyvereket és lőszereket osztottak szét a forradalmárok és nemzetőrök részére. Most mindenki futott, ki merre látott. Nem sokáig húzódtak a pincébe, hiszen ez egérfogónak bizonyul, ha utcai harcra került volna sor. Szerencsére ez nem következett be és a rendőrök hamarosan elszállingóztak. Nagyapától civil ruhát szerettek volna venni, de ő ebbe nem ment bele, egy télikabátot alig tudott visszaszerezni az egyik öltözködőtől. Mindenesetre próbáltak megszabadulni a vállpántoktól, csillagoktól, fegyverjelzésektől. Ezeket szétszórva értékes kincseket hagytak hátra számomra, hiszen ezekben a napokban divatba a jött a jelvények viselése a kabáton, kiváltképp a Kossuth-címer volt igen népszerű. Én összegyűjtöttem ezeket a kacatokat, és hosszú ideig igen értékes darabjai voltak az iskolai cserekereskedelem műveleteinek.

          Nagyapa másnap sokkal veszélyesebb dolgokat talált az udvar és az épület rejtett helyein: eldugott pisztolyok kerültek elő! Némelyik a farakás mögé dobva, vagy a rózsabokor tövébe dugva, a falra futó vadszőlő indái közé szorítva. Egy ócska vödörbe gyűjtögetve nem kis gondot jelentett a tiltott fegyverek rejtegetésének veszélye. Egyértelmű volt, hogy a nemkívánatos gyűjteménytől minél előbb meg kell szabadulni. Valamiért nem akaródzott visszavinni a hatóságoknak, mert várható volt, hogy valamiféle keresztkérdések röpködnek majd, és az ilyen magyarázkodásokból az egyszerű állampolgár soha nem szokott jól kijönni. Ezért aztán a gyűjtemény az utcán felkupacolt avar alá került. Ott hamar felfedezte valaki, aki aztán bejelentette a rendőrségen, és a dolog így szerencsés véget ért. A rendőrök még napokig visszajártak, és keresték a hátrahagyott kincstári eszközeiket, de már elkéstek, Nagyapa alapos kutatást végzett, egyetlen ügyes személy volt, aki ott találta a fegyverét, ahová eldugta.

          Az események a lajosmizsei tanyavilág életét is felbolygatták. Anyámék környékén akkor még híre-hamva sem volt a villanyáram hálózatnak, és így a rádió sem volt ismeretes. A környék egyetlen detektoros rádiója a szomszéd tanyában, a Czigányéknál volt. A fiatal Czigány Béla volt az az ezermester, akinek saját készítésű telepes rádiója volt, és amikor elterjedt a hír, hogy Mindszenty bíboros beszédet fog mondani a rádióban, a környékbeli tanyákról az ismerősök itt gyűltek össze, itt voltak Anyámék is és a Zoboki rendőr felesége is kislánya. A Zoboki egy hírhedt kommunista körzeti megbízott volt, aki sok ember életét megkeserítette az ötvenes évek elején. Őket költöztették be a mi házunkba, a tanya nagy épületének szoba-konyhás részébe, miközben anyámék egy kamraszerű melléképületbe, a kiskonyhába szorultak ki, ahogyan az az akkori rendszerben szokás volt. A kuláknak kikiáltott ellenséget így büntette akkor a népi demokrácia. A kulákok pedig még örülhettek, hogy nem lettek kitelepítve a Hortobágyra, és a birtokukba beköltöztetett funkcionárius még valamilyen védelmet is jelentett a további zaklatásokkal szemben. Anyámék tehát kénytelenek voltak jóban lenni a velük egy udvarban lakó családdal. A forradalom napjaiban Zoboki rendőr valahol titkos helyen bujdosott, családját viszont otthagyta a tanyán. Ilcsi néni és Éva lányuk Anyámékkal együtt ment a szomszéd tanyára. Közben fegyveres szabadcsapatok járták a vidéket, bosszúra szomjazva, keresve a visszavágás lehetőségét. Ezeknek a szerencsétlen forrófejű embereknek a megítélése, tetteinek értékelése utólag kívülállóként teljesen lehetetlen. A történelem súlyos perceiben gyakran ezek döntik el a csendes többség sorsának alakulását, majd a vérzivataros napok elmúltával csendes szobákban koktélokat szürcsölve történészek és jogászok megszavazzák, hogy tiszteletre méltó hősöknek vagy agresszív terrorista gyilkosoknak nevezi őket a történelem.

          És a három fegyveres, vállukon géppisztollyal betértek a Czigány tanyára, és az ott talált társaságtól megkérdezték, mit tudnak Zoboki Mihályról, vagy a családjáról. Hirtelen néma csend lett, senki nem mozdult, senki nem mert megszólalni. És akkor Anyám felkelt a székről, és közben Ilcsi néni elé lépve, őt eltakarva annyit mondott, hogy „Nincsenek itt”. A fegyveresek még néhány percet beszélgettek a társasággal, aztán továbbálltak, úgy tűnt az incidens szerencsés véget ért. Egyedül Anyám emlékébe vésődött be egy kitörölhetetlen félelem és rettegés. Mi lesz, ha rájönnek, hogy félrevezette őket? Mi lesz, ha visszajönnek és kérdőre vonják? Mért pont őneki kellett megszólalni, hiszen semmi érdeke nem fűzte hozzá, hogy védelmébe vegye a betelepített családot? A félelem hosszú hetekig, hónapokig eltartott, álmatlan éjszakákat okozva, és még évtizedek múlva is élénken megmaradt Anyám emlékében az a borzasztó eset.

          Az élet lassan normalizálódott, ismét lehetett az utcán járni, megszűnt a kijárási tilalom, és újra iskolába jártunk. A rendőrség épületét is rendbe hozták, habár a belövések nyoma hosszú ideig emlékeztetett arra a zaklatott éjszakára. Az egyik ágyúgolyó telibe talált egy szolgálati lakást, ahol egy asszonyt álmában ért a halál. Az árván maradt fiú velem egykorú lehetett. Az iskolánk épülete is siralmas állapotba került, az erdélyi stílusú kontyolt nyeregtető, és huszártorony cserepei mind lehullottak a meredek toronyból. A tetőszerkezetet szintén egy orosz tank lőtte szét, még a forradalom első napjaiban kibontakozott utcai harcokban. Ezt a gyönyörű tetőszerkezetet aztán hosszú ideig nem sikerült teljesen helyrehozni, állandó védőpalánk vette körbe az épületet, különböző helyeken veszélyre figyelmeztető táblákkal teletűzdelve.

          Az iskolába járás számomra nem okozott gondot, jól éreztem magam az osztálytársaimmal, lakásunkhoz is közel volt az iskola, nem kellett kísérgetni. Nagyfokú bizalmatlanságnak számított, hogy ha valakit a kapuban vártak iskola után. A Polk Jóskáért azért jött el az anyja, hogy nehogy elcsavarogjon, de hiába volt minden igyekezet, a Polk hamarosan javító intézetbe került. A Szantnernak és a Bardóczkinak a szülei pedig a szomszédos posta épületében dolgoztak, ezért munka után megvárták őket, de érződött rajtuk, hogy nem örülnek ennek a lehetőségnek. Az alsó osztályosok délután jártak iskolába, a felsősök délelőtt, mivel kezdetben kevés volt az osztályterem. Akinek dolgoztak a szülei, azok napközibe jártak, szerencsére én ebből is kimaradtam, sőt még menzára sem kellett járnom, Nagymama minden nap finom ebédet főzött, és én kényelmesen megebédeltem otthon, mielőtt iskolába mentem. Az iskola mellett elhaladva, a földszinti helyiségekből kiszűrődő konyha jellegzetes szaga hányingert keltő érzést váltott ki belőlem, és nagyon sajnáltam azokat a társaimat, akik kénytelen kelletlen menzások voltak.

          A különböző tantárgyak közül az olvasás tudománya érdekelt a legjobban. Ez abból adódott, hogy Nagymamától nagyon sok mesét hallottam, kezdetben fejből mondta a csodálatos történeteit, később szép színes képekkel tarkított könyvekből olvasta fel az újabb történeteket. És ahogyan egyre több betűt megismertünk, egyre közelebb került a lehetősége, hogy önállóan is elolvassam az érdekes történeteket, amik a varázslatos könyvekben vannak rejtjelezve. Az írással viszont nem voltam kibékülve, főleg ha tintával kellett írni, a tintapaca gyakran meglátogatott, és a tintásüvegből is gyakran elcsöppent egy-egy cseppecske, kitörölhetetlen foltot hagyva valamilyen kényes helyen.

          A forradalom után megengedték az iskolában a hittan oktatást, és az osztályból sokan részt vettek ezen. Vasárnaponként a gyerekek részére külön szentmisét tartottak a Nagytemplomban, és ott is megismertük a biblia tanításait. A szabad hitélet ellenére a felnőttek viselkedéséből és elszólásaiból lehetett érezni a feszültséget az iskola és az egyház között. Az iskolaigazgató is éreztette a különböző ünnepségeken, hogy ezek a babonás vallásos nézetek egyelőre még itt élnek közöttünk, de ők majd az iskolában megtanítják nekünk, hogy mi az igazság, és mi magunk is önként rájövünk, milyen nevetségesen maradi a vallásos viselkedésünk.

          Az iskolába járást újabb váratlan esemény szakította meg. Először belázasodtam, aztán apró kiütések borították be a testemet. A gyermekorvosi rendelőben egyébként gyakori vendég voltam, és a farizomba adott penicillininjekciót is jól ismertem. Ezúttal a skarlát nevű himlő volt a diagnózis. Nem tűnt vészesnek a dolog. Gyerekbetegség, túl kell esni rajta -, így szólt az általános vélekedés. Abban az időben a gyermekbénulás volt a rettegett járvány, de hála az ellenszérumnak, a mi korosztályunk kevésbé volt veszélyeztetve. Nagymamának voltak rémtörténetei a spanyolnátháról, fekete himlőről és a torokgyíkról. Ezek az egykori járványok kegyetlenül pusztították régebben a lakosságot. Hála a védőoltásoknak és a penicillinnek ma már csak rossz emlékű történelmi tételekké váltak.

          Kezdetben úgy tűnt, kellemes kis betegségem jó móka lesz. Nem kellett iskolába járni, az ember egész nap heverészik az ágyban, ahová helybe hozzák a forró kakaót, sőt még az ebédet is. A betegágy fejedelmi dolog, ilyenkor tudja meg az ember, milyen lehet a királyok élete. Amikor azonban derékfájásra panaszkodtam, ismét elvittek az orvoshoz. Az orvos kopogtatott, hallgatózott, majd fejét csóválva hümmögött.

          – Már csak ez hiányzott – mondta rosszallóan –, ez úgy tűnik szívizom gyulladás. Azzal beutalt a megyei kórházba. Mivel még a skarlátból sem gyógyultam ki, ezért a fertőző osztályra kerültem, ahol két hétig kellett feküdnöm. Ez alatt egyáltalán nem jöhetett be látogató a kórterembe, amelyik a harmadik emeleten volt, az ablakon rácsok voltak felszerelve. Látogatási időben onnan lehetett kikiabálni a látogatóknak, akik a kórház kertjéből kiabáltak fel a betegekhez. A kórházban már közel sem volt olyan fejedelmi dolog betegnek lenni, mint otthon. Korán reggel ébresztettek, majdnem ehetetlen ételeket adtak, mellé még egy csomó gyógyszert is be kellett szedni. Ami mégis enyhítette a dolog keserűségét, az a társaság volt. Négyen, öten lehettünk egy szobában, általában nálam idősebb gyerekek, akiktől nagyon sok érdekes dolgot lehetett tanulni. Megmutatták például, hogyan kell a gyógyszereket beleengedni a fürdőszoba lefolyóba, és így megszabadulni a keserű pirulák beszedésétől. Megtanítottak eddig sosem hallott mondókákra, énekekre és fifikás találós kérdésekre. Az egész napos vidámság közepette hamar eltelt a két hét. Az utolsó látogatáson Nagymama megkérdezte, mi legyen az ebéd, amikor hazamehetek, és én természetesen azt kiabáltam le a harmadik emeleti rácsos ablakból, hogy tejfölös csirkepörköltöt kérek makarónival. Ez egy átlagos vasárnapi ebédnek számított, ahol én kaptam meg az egyik csirkecombot és a zúzáját. A makaróni házi készítésű lyukas tészta volt. Úgy készült, hogy a húsdaráló végére egy olyan szerkezet volt felszerelve, hogy amikor a tészta kijött a húsdarálóból, akkor a kipréselt csőtészta közepén üres vájatot képezett egy hajlított drótdarab. Ennek a készítési módját nagyon szerettem végignézni. A majdnem ehetetlen, menza ízű kórházi koszt után jólesett kedvenc otthoni ételem, és a megszokott hazai környezet komfortja.

          A kórházi kezelés után azonban még mindig nem mehettem iskolába, az orvos azt mondta pihenésre van szükségem. Anyám is meglátogatott, és Nagyapával megbeszélték, hogy ezt a kényszerű pihenőt otthon töltöm el Lajosmizsén, a tanyán. A szótáramban az otthon fogalma egy kétesélyes kifejezés volt, Nagyapáéktól Kecskemétről hazautaztam Lajosmizsére Anyámékhoz, majd utána Lajosmizséről visszajőve hazajöttem Nagyapáékhoz. Talán még egy hétig tarthatott az otthoni pihenő. Elég zsúfoltan voltunk a tanyai kiskonyhában, mert akkor már Gabi húgom is megszületett, és épp akkor Mamuka is éppen nálunk lakott. Mamuka a nevelőapám édesanyja volt, és a négy gyereke közül mindig annál lakott, amelyiknél éppen segítségre volt szükség, és mert kisgyerek volt a családban, most éppen nálunk, az egyéves kishúgom miatt. Ez a kamra nagyságú háromszor öt méteres nagyságú kiskonyha, amiben akkor éppen öten laktunk, valaha kovácsműhely volt, és az egyik sarokban még egy kemence is foglalta a helyet. De mint tudjuk, sok jó ember kis helyen is elfér, és a meleg barátságos családi légkörben akkor én ezt egyáltalán nem éreztem kényelmetlen helyzetnek. Napközben vidáman dudorásztam a kórházi pajtásaimtól tanult vidám dalocskákat, reggelente oda lehetett bújni Anyámhoz az ágyban, napközben pedig megkaptam a húgom kimaradt tejbegríz adagját, és amilyen szerencsém volt, elég gyenge volt az étvágya, és így mindig bőségesen maradt kiszívni való a cumisüvegben.

          Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült az iskolában bepótolni a sok hiányzás miatti lemaradásomat. Az biztos, hogy valami zűr volt a hiányzások miatt, és felmerült az évismétlés lehetősége. Nagymama azonban jól ismerte a kiskapukat és a bürokrácia útvesztőit. A konkrét menetét nem tudom az ügyek intézésének, de arra emlékszem, hogy személyesen meglátogattuk a Tanító nénit a lakásán. Dr. Nagy Ottóné nem messze lakott tőlünk a Rákóczi úton, az egyik gyönyörű épületben, ami a Cifrapalota mellett áll, és valamikor Úri Kaszinó volt a rendeltetése. A Tanító néni férje, Dr. Nagy Ottó újságíró volt a Petőfi Népe című megyei napilapnál, és később főszerkesztőnek is kinevezték. A látgatás alkalmából nem mentünk üres kézzel, Nagyapa és Nagymama is megrakott kosarat cipelt magával, amiben csirkék, tojások, gyümölcsök sorakoztak. A beszélgetésüknél nem voltam jelen, én csak az előszobában üldögéltem, és nézelődtem az ablakból, ahonnan pompás kilátás nyílt a városközpontra. Annyi biztos, hogy nem kellett évet ismételnem, a négyes osztályzatú bizonyítványomban a hiányzott órák száma éppen alatta volt annak a határnak, amikor évet kellett volna ismételni, de érzésem szerint alatta volt a valódi tényleges hiányzásomnak is.

          Az 1957-es év elején amint enyhült a téli hideg, el lehetett hagyni a lódenkabátot, és ismét a rövid ballonkabátban lehetett iskolába járni. Alatta volt kétrészes mackóruha. Habár az iskolában nem kellett egyenruhában járni, szerencsére köpenyt sem kellett hordani, ennek ellenére szinte teljesen egyforma volt az öltözékünk, hiszen ugyanazt árulták a boltokban, és még a színválaszték sem volt változatos. Egyforma volt a háttáskánk, a tolltartónk, egyforma cipőben jártunk. Volt persze egy-két jómódú gyerek, akiknek dupla vastagságú tolltartója volt, és tolótető helyett redőnnyel záródott a teteje. Való igaz, hogy irigyeltük őket, de volt olyan érzésem, hogy inkább nekik volt kellemetlen, amiért kilógtak a sorból. A téli nagy hidegben a mackó alá még egy kezeslábas nevű ruhaneműt is kellett hordani, a havas latyakos időben pedig kapcát húztunk a bakancsunkba. A bakancs sarkát gyakran kellett a cipésznek megvasalni, ezzel lehetett a lábbeli élettartamát megnövelni. A sarokvas különösen jó szolgálatot tett csúszkálás közben. Amikor leesett a hó, az iskolaudvaron egy kis hó taposás, csiszolás után képződött egy jégcsík, és ezen, sorra egymás után mindenki végigcsúszott, időnként nagyokat taknyolva. Az ügyesebbek a cipősarkon lévő sarokvassal „hasítottak” végig az egyre hosszabbá hízó csíkon.

          Mire kitavaszodott megismertük a betűket és számokat, az egyik osztálytársam pedig megtanított a torpedózás szabályaira. Burai Bandiék a Bercsényi utcán laktak, egy hasonló házban, mint a miénk. Nagymama nagyjából tisztában volt az osztálytársaim társadalmi helyzetével, és mindig volt véleménye, hogy kivel érdemes barátkozni, és kivel nem. A Buraiék szerinte rendes jóravaló emberek, és szívesen elengedett hozzájuk. Így aztán barátok lettünk, de csak úgy alkalmilag. Nem voltunk egymáshoz láncolva, nem úgy, mint a Kiss Lajos és a Csorba Gabi. Ők valamiért sülve-főve együtt voltak, együtt jöttek-mentek, az udvaron is együtt játszottak. Ez a kötődésük talán azért volt, mert egy óvodából jöttek és közel laktak egymáshoz. Burai Bandival való barátkozásomnak a sors hamar véget vetett, mert más városba költöztek. Jó tizenkét évvel később, Debrecenben egy laktanyában találkoztam vele, amikor újoncok voltunk, és néhány hónapig egy században szolgáltunk.

          Amikor véget ért az iskola, a nyári szünetre ismét hazamentem Lajosmizsére, és a nyarat otthon töltöttem. Ekkor már kicsit javultak a körülmények, a Zobokiék beköltöztek a faluba, mi pedig visszakaptuk az egész házat. Ennek ellenére az életünk nagy részét továbbra is a kiskonyhában töltöttük el. A fenti szobákba csak aludni jártunk, esetleg ünnepi alkalommal, vagy nagybecsű vendégekkel mentünk oda napközben. Egyébként a kiskonyha az udvar és a hatalmas kert volt az életterünk. Annak ellenére, hogy névlegesen ez egy tanya volt, házszám szerint Bene 646., mégis inkább egy központi hely volt a környéken. Hiszen a tanyaépület végében volt a 9-es számú vegyesbolt, és az utcán közvetlenül mellettünk volt a „Gépállomás” nevű helyközi buszmegálló. Egyedül gépállomás nem volt a környéken, ezt csak a Paradicsomos Margit találta ki, hogy legyen egy indok, amivel buszmegállót lehet igényelni, és ez bejött. Paradicsomos Margit a közeli paradicsom átvevő telepnek volt a vezetője, és jól ismerte a bürokrácia útvesztőjét, és voltak olyan kapcsolatai, hogy el tudta intézni az ötvenes években, egy buszmegálló kialakítását. Azt megelőzően a legközelebbi megálló a négy kilométerre lévő faluközpontban volt.

          A bolt állami tulajdonba került, egykoron kocsma volt, amikor Nagyapa megvásárolta Czigány Pétertől, az előző tulajdonostól, valamikor a negyvenes évek elején. A bolt és buszmegálló miatt gyakran jöttek-mentek a környékbeli emberek. Sokan a biciklijüket hordták be az udvarba, amivel a távoli tanyákból idáig kerekeztek, és innen mentek tovább a busszal ügyes-bajos dolgaikat intézni, vagy dolgozni a városba.

          Három közeli szomszédunk volt, a Czigány Béla bácsiék, a Kovács néniék és a Sápiék. A Kovács nénihez szívesen ellátogattam, ott mindig kedvesen fogadtak, és gyakran főztek mákos tésztát, amit nagyon szerettem, sőt még mai napig a kedvenc ételem. Egyetlen kellemetlenség az volt, hogy egy irtó mérges csaholós, ugatós kutyájuk volt, és amint megérezte, hogy közelítek a kerítés felé, azonnal hangos ugatásba kezdett, félelmetes fogaival vicsorítva, és én nagyon féltem a kutyáktól. Ezért aztán megálltam a kapuban és inkább megvártam, hogy valaki bekísérjen. Egyik alkalommal, amikor sejtettem, hogy mákos tésztát főztek, reménykedve léptem be a konyhába, csalódottan láttam, hogy nyoma sincs semmiféle finomságnak, vagy mindent megettek, vagy nem is főztek.

–      Mákos tészta nincs? – kérdeztem elkeseredetten.

–      Nincs – felelte Varga Feri, a Kovács néni nálam jóval idősebb fia.

Amint jobban szétnéztem, észrevettem, hogy a konyhaszekrény tetején egy gyanús kinézetű tányér van eldugva, hát reménykedve rákérdeztem:

–      És abban a tányérban mi van?

Általános derültség kíséretében megkaptam a számomra félretett mákos tészta adagomat. A jelenetnél a Czigány gyerekek is ott voltak, ők is gyakori vendégek voltak a Kovács néniéknél. Később aztán Czigány Magdi lett a Varga Feri felesége. A legkisebb fiú, akit pedig Ernőnek hívtak a legjobb barátom lett.

Azon a nyáron szinte minden időt együtt töltöttünk, amikor csak lehetőségünk volt rá. Voltak azonban feladataink a ház körül. Az ebédfőzésnél az én feladatom volt a sparheltben a tűz táplálása. Általában egy ebédhez egy kéve venyigére volt szükség, és ez bizony több órás üldögéléssel járt a kisszéken a sparhelt előtt. De az ebéd utáni delelés idejében szabadon kószálhattunk. És Ernő barátomtól rengeteg dolgot tanultam. Megtanultam csúzlival lőni, és a csúzli készítés fortélyát. Igaz, hogy mi parittyának hívtuk, de Apám felvilágosított, hogy a parittyához nem kell ágas és gumi, és a mi eszközünk az csúzli. Az én csúzlim kezdetben befőttes gumiból készült, később bicikligumiból, majd Ernő szerzett nekem autógumi csíkokat, és az már igaz messze hordó fegyver volt. Nyilat is készítettünk, és arról is Apám mondta el, hogy a meghajlított bot, amire a madzagot kifeszítettük, azt íjnak kell hívni, és amit ellövünk az a nyílvessző. Szüleimnek általában eldicsekedtem, hogy Ernőtől miket tanultam. Egyszer arról mesélt nekem, hogy Hunyadi János a híres törökverő hős, rendkívül erős ember volt, a törökök nagyon féltek tőle, volt egy hétméteres kardja, és azzal csépelte az ellenséget. Apám erre is azt mondta, hogy itt valami nagyon nem stimmel, és az a kard semmi estre sem lehetett hosszabb, mint két méter, de még az is túlzásnak tűnik.

Ennek ellenére Ernő megőrizte előttem a tekintélyét. Két évvel volt nálam idősebb, és egy korábbi balesete következtében volt egy fejsérülése. Ez a sérülés okozta, hogy időnként a legváratlanabb pillanatban Ernő mozdulatlanná dermedt, majd néhány másodperces kihagyás után ott folytatta a tevékenységet, ahol abbahagyta. Erről soha nem beszéltünk egymás közt, de nekem úgy tűnt, Ernő egyáltalán nem tudott ezekről a kihagyásokról, észre sem vette és nem is emlékezett rájuk. Magdi néni, Ernő anyukája is azt mondta, hogy ez egy jelentéktelen maradványa a balesetnek.

A Czigány tanya pár száz méterre volt tőlünk, és így közvetlenül nem láttunk egymásra, de nagyon hamar át lehetett érni erre a klasszikus felépítésű és elrendezésű gazdasági egységre. Ott aztán volt minden, ami a tanyasi élethez szükséges. Volt istálló, az istállóban ló és tehén, az épület mögött a laposban náddal borított tavacska, a tó egy részén a szabad vízfelületen kacsák úszkáltak. A réten szabadon száguldó szél az út mentén sorakozó jegenyenyárfákat cibálta és hajlítgatta. A tanya fő épülete pontosan úgy nézett ki, mint a szabadtéri múzeumokban bemutatott parasztházak. Az ajtón belépve a szabadkéményes konyhába jutottunk, ahonnan a kemencét lehetett fűteni. Jobbra volt az éléskamra, füstölt hússal és aludttejjel megpakolva. Balra a tisztaszoba ágyakkal, padokkal berendezve. Itt volt az híres telepes rádió, amit Béla, a legöregebb Czigány gyerek készített. Bélának mindenféle praktikus szerszámai voltak, tudott fúrni, faragni, forrasztani, biciklit javítani, igazi ezermester volt. A világítás is különleges volt, amíg mi csak egyszerű petróleumlámpával világítottunk, addig náluk gázlámpa volt a szobában, ami sokkal világosabb fényt biztosított.

Ernő megmutatta nekem, hogyan kell begyűjteni a gabonákban található anyarozs nevű fekete szemeket. Ezekért jó pénzt lehetett kapni a gyógyszertárban. De voltak galambjai, nyulai és selyemhernyó tenyészete. Ezzel elég sok munka volt, mert állandóan eperfalevelet kellett nekik gyűjteni, amit nagyon gyorsan felfaltak a kukacok, aztán amikor begubóztak, akkor azért fizettek a begyűjtőhelyen.

Amikor az aratás volt, az egy nagyon érdekes látványt nyújtott. Béla bácsi, és Béla a legidősebb gyerek, egymás mellett lendületes suhintásokkal vágták a gabonát, mögöttük Magdi néni és Magdi lányuk voltak a marokszedők, egy kampós bot segítségével kévébe gyűjtve a levágott rendeket. A gabonatáblájuk közvetlenül a házunk mellet volt, és én a kerítés mögül egész nap tátott szájjal bámultam a termékeny folyamatot, a kaszák kalapálását a fenőkövek suhogását. Estére szabályos keresztekbe rendeződött a levágott gabona. Ernő megmutatta hogyan lehet mezítláb szaladgálni a tarlón, csúsztató mozdulatokkal félretolva a szalma torzsáját. Volt még egy különleges mutatvány, amikor megjelentek a cserebogarak, akkor egy erős szalmaszálat kellett a két szárnyukon átszúrni, és ekörül forogtak, mint egy búgócsiga. Néhány nap múlva a zörgő-börgő lőcsös szekéren a levágott, összekötözött kévéket behordták a tanya mögé, a tópartra, hatalmas kazalba rakodva, amíg a cséplőgép megérkezett. A cséplőgép éjjel érkezett, körmös kerekű traktor vontatta, de mire én felébredtem és átmentem Ernőékhez, addigra a munka felével végeztek, de még mindig nagy volt a nyüzsgés, jövés-menés, zakatolás. Délben odébb álltak, a körmös kerekű traktor pöfékelve vontatta a poros szerkezetet a következő tanyába. Nagyon sajnáltam, hogy nekünk nem volt gabonaföldünk. A környékben a mi földünk volt a legkisebb, és szinte az egész szőlővel és gyümölcsfákkal volt beültetve. Nekünk nem volt, sem lovunk, sem tehenünk, sem istállónk. Habár a nagy ház déli végén lévő kamra állítólag valamikor istálló volt. Anyám gyakran mesélte, hogy a régi tanyán, Buckóban, ahol született, ott még nagy gazdasága volt Nagyapának, és ott még Anyámnak is kellett szántani is, de nem lóval, hanem bivalyokkal. Az itteni tanya értékét az a kocsma jelentette, amit államosítottak, és most a 9-es számú Vegyesbolt volt a neve. Mivel nem volt tehenünk, a szomszédba kellett menni tejet venni. Nekem persze nem kellett kétszer mondani, hogy szaladjak át a Magdi néniékhez, és hozzak egy kanna tejet. Első alkalommal ugyan volt egy kis kalamajka, mert már hazafelé tartottam a tejjel, amikor észrevettem, hogy a pénzt elfelejtettem odaadni, visszamenni már nem volt kedvem, ezért a pénzt bedobtam a Czigányék szőlőjébe. Amikor hazaértem a tejjel, Anyám egyből rákérdezett, odaadtam-e a pénzt. Én becsületesen elmondtam, hogy elfeledtem ugyan kifizetni a tej árát, de bedobtam a szőlőjükbe, és ott majd megtalálják, ha arra járnak. Ennek a történetnek jó vége lett, mert mindenki jót nevetett rajta, és hosszú éveken, évtizedeken keresztül toplistán szerepelt a családi történetek sorában.

Kevésbé volt vidám, annak az esetnek a vége, amikor egy alkalommal annyira jól éreztem magam Ernőéknél, hogy csak késő délután jutott eszembe, hogy talán ideje lenne hazamenni. Közben még ebédelni is meghívtak, és nekem nagyon ízlett a zöldbableves és a paprikás krumpli. A meleg nyári időben az udvar közepén álló hatalmas eperfa alatt terítettek meg. A Czigány-tanya egyik különlegessége volt, hogy a Méntelekre vezető dűlőút az udvaron keresztül vezetett. Így aztán aki éppen akkor tartott hazafelé, az az ebédlőasztal mellett haladt el. Persze ilyenkor nem csak hangos köszöntést illett mondani, hanem néhány pillanatra megállt a távoli szomszéd, és valamilyen friss, érdekes hírrel viszonozta, enyhítette, az áthaladással okozott kellemetlenséget. Amikor aztán délután hazaértem, bizony Anyám nem dicsért meg, ellenben olyan verést kaptam, amit azóta sem felejtettem el, és ezután gondom volt rá, hogy ne maradjak el tovább otthonról a megengedett időnél.

Általában az volt a legegyszerűbb, ha Ernővel két tanya közt, otthonról hallótávolságra találkoztunk. Amikor rossz idő volt és esett az eső, akkor sem a konyhában lábatlankodtunk, hanem valamilyen fedett helyen, a pince padlásán, a góréban, a fészerben vagy a WC-n voltunk. Ernő megtanított malmozni, persze kezdetben mindig ő győzött, és ez eléggé bosszantott. Megpróbáltam ellesni a technikát, hogyan lehet csiki-csukit kialakítani, és egy idő után már kialakult az egyensúly, és általában aki kezdett, az győzött. Aztán megtanultam, hogyan kell sípot készíteni az orgonabokor leveléből, a japánakác hüvelyéből, hogyan kell dudát készíteni a töklevél szárából. Ernő azt is elmagyarázta, miért jó magyarnak lenni, és miért a magyarok a legszerencsésebbek a világon. Ezt egy iskolai térképen be is bizonyította, mert Magyarország mellett a térképen Romániában be volt jelölve szaggatott vonallal egy terület, és az volt odaírva, hogy Magyar Autonóm Terület. És Ernő elmondta, hogy ez egy másik Magyarország, és ott is magyarok élnek, és nekünk ez a szerencsénk, hogy két Magyarország létezik, és ha az egyiket el is foglalná az ellenség, akkor még mindig van hová menekülni. És ezt jó volt átélni, és én különösen értettem ezt az állapotot, hiszen nekem két otthonom volt, nyáron itthon voltam Anyáméknál, télen pedig otthon voltam Nagyapáéknál.

A nyár végén volt még egy nevezetes esemény, a Lajosi-búcsú, amit augusztus utolsó vasárnapján tartottak. Ernő már hetekkel korábban felkészített rá, hogy milyen sok különleges látványossággal jár a búcsú. Körhinták, hajóhinták, céllövölde és kirakodó vásár, ahol mézeskalácstól kezdve mindenféle csuda dolgokat lehet venni. Egyetlen dolgot nem tudtam értelmezni, ami a fakanállal volt kapcsolatos. A színesre festett fakanalakat a fiatal fiúk és legények vásárolták meg, aztán a forgatagban az elhaladó fiatal lányok fenekére kellett csapni vele, ezzel jelezve az egymás iránti szimpátiát. Ernő magyarázatait általában megértettem, ezt a szokást azonban képtelen voltam megérteni. Ettől függetlenül a búcsú tényleg rendkívül érdekes és izgalmas volt. Kipróbáltam a körhintát, megismertem a mézeskalácsot, a krumplicukrot és a törökmézet. A céllövésben nem nyertem semmit, de óriási sikerélményem volt a horgászással, mert ott minden menetben nyertem valamilyen festett agyagállatkát, amit végül alig bírtam hazacipelni. Legnagyobb kincs, amit beszereztem, az egy kaleidoszkóp volt, amit aztán később órákon keresztül forgattam és nézegettem, és csudálatos, változatos alakzatok látszottak a trükkös-tükrös szerkezetben.

2.

A második év kezdete nagy változást hozott az iskolában. Akkor lett kész a Béke téri iskola, és mi kevesebben maradtunk, sokan elmentek az iskolából, és Hencz Jánosné tanító néni vette át a kisebb létszámú osztályt. Nagyapa is otthagyta a vasutat, és egy fuvarozó vállalat telephelyén állt be portásnak. Vasárnapnaponként, ha szolgálatban volt, akkor Nagymamával egy ételesben elvittük neki az ebédet. Ilyenkor csendes volt a környék, a szomszédos hűtőházban sem dolgoztak, a telephelyen szép rendben sorakoztak a zöldre festett Csepel teherautók. Szabad időmben a vasútállomás melletti játszótérre is kiengedtek. A hintázás is érdekes dolog volt, de a legizgalmasabb játékszer a lábbal hajtható körhinta volt. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas dob, középen egy tengelyre felfüggesztve, körbe a talaj felett egy erős peremmel ellátva. Erre a peremre fél lábbal felállva, a másik lábbal, mint egy rollert úgy lehetett lendületbe hozni és körbetekerni. Nem mondom, hogy veszélytelen dolog volt, de valahogy mi megúsztuk és nagyon népszerű játékszer volt. A füves részen még focimeccseket is tartottunk. A csapatok minden alkalommal más összetételűek voltak. Az volt a szabály, hogy a két legerősebb gyerek alakított csapatot, és az összecsődült seregből először az egyik, választott egy társat, aztán a másik, és így tovább, amíg mindenki sorra került. Nem voltam túl jó focista, nem jeleskedtem a cselezésben és gólrúgásban, inkább a védelem volt a feladatom, mert kicselezni viszont nem hagytam magam.

Miután Burai Bandiék is elköltöztek, az iskolában egy darabig nem volt játszótársam. Hamarosan kiderült azonban, hogy az egyik újfiú, a Pálfi Imre a szomszéd bérházban lakik, és együtt jöttünk hazafelé az iskolából. A szomszéd bérház nem régen épült, Nagyapa mesélte, hogy amikor megvették a házat, akkor még az ablakból lehetett nézni a Kecskeméti Sport Club focimeccseit, aztán felépítettek egy háromemeletes bérházat, és az elvette a kilátást. Itt lakott a Kovács Bandó, a Zsadányi Feri és a Pálfi Imre is. A Zsadányi a bátyjával együtt nagyon vagány gyerekek voltak, ők egy másik kaszthoz tartoztak, a Radó gyerekekkel együtt, akik a színházigazgató gyerekei voltak. Ebbe a galeribe nekem esélyem sem volt bekerülni, és nem is vágytam közéjük. Pedig a bérháznak nagy grundszerű udvara volt, zsibongó élettel, de oda én soha be nem tettem a lábam, csak néha a kapuban ácsorogva néztem a rohangáló, kiabáló gyereksereget. A Kovács Bandó anyja tanítónő volt az iskolában, neki mindenféle ismeretségei és kiváltságai voltak. Ő ugyan szóba állt velem, de nem kerültünk közelebbi barátságba. Pálfi Imrével azonban hamar összemelegedtünk, és rövid idő után össze is jártunk, ami azt jelentette, hogy főleg én mentem át hozzájuk. Nagyapa is jóvá hagyta a barátkozásunkat, és Imrét kis rokonnak szólította. Ez a névrokonságból adódott, mivel Nagyapa első feleségét, a vérszerinti nagymamámat Pálfi Karolinának hívták, én azonban korai halála miatt őt már nem is ismertem. Nagyapa és Nagymama még a születésem előtt két évvel házasodtak össze, és költöztek a Vak Bottyán utcai házba, lényegében ők voltak a nevelőszüleim. Ez egy kicsit okozott nekem némi kellemetlenséget, amikor az iskolában az adatokat kellett bediktálni, és az eltartója megnevezésnél a legtöbb gyerek a saját családnevével megegyező nevet mondott, én pedig egy eltérő nevet, Csordás Istvánt diktáltam be. És ezt mindenki hallotta, akkor is, ha talán oda sem figyeltek. És ez jelezte a többieknek, hogy velem valami nem stimmel, ezért engem lehet kicsit sajnálni, vagy lenézni. Legalábbis én így éreztem, és innentől kezdve nem az volt a lényeg, hogy tényleg így volt, vagy nem, hanem bennem ez így csapódott le.

Azért mentem én többször Imréékhez, mint ő hozzánk, mert neki nagyon sok és nagyon izgalmas játékai voltak. Volt például egy elemekből összeszerelhető konstrukciós játékkészlete, amire én csak egész életemben vágyakoztam, és mire meg tudtam volna venni, addigra már elmúlt a játék iránti vágyakozásom. Ez a játékkészlet különböző méretű alumínium csíkokból állt, apró furatokkal ellátva, amibe csavarokat tekergetve, tengelyekre illeszthető kerekeket hozzáadva a legkülönbféle szerkezeteket lehetett előállítani. Ehhez a csodához képest nekem csak dominóból, similabdából, Keljfel Jancsiból és lemezből préselt lendkerekes autóból állt a készletem. De volt még Imrének igazi nyomdája is, apró gumibetűkkel, tintapárnával és színes tintával felszerelve. Ezzel a nyomdakészlettel aztán röplapokat gyártottunk, és aztán ezeket a röplapokat ki is szögeltük az állomáspark akácfáinak a törzsére. A röplapok tartalma nagyon egyszerű és szolid volt:

„Le a háborúval!”

„Éljen a béke!”

„Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

Az elkészült röplapok felszögelésével gyorsan végeztünk, aztán rohantunk vissza Imréékhez, az erkélyükről épen rá lehetett látni a kiplakátozott fasorra. És az emberek bizony megálltak, és elolvasták a röplapjainkat. Látszott rajtuk, hogy partizánakcióról van szó, és nem hivatalos propaganda plakátokról. Egy rövid idő után azonban egyenruhás rendőrök érkeztek, és begyűjtötték a röplapokat. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy ezzel többé nem próbálkozunk. Inkább építgettük a tűzoltóautót, darus kocsit, és az összes szerkezetet, amit dobozhoz mellékelt tervrajzok mutattak.

A közeli élelmiszer boltot, ami a Rákóczi út túloldalán volt, abban az időben alakították át önkiszolgáló üzletté. A közvélemény eléggé kritikus módon fogadta ezt az új találmányt. Elsőre úgy jött le, hogy bemegy valaki a boltba, elveszi az árut, aztán vagy fizet, vagy nem. Aztán a gyakorlatban kiderült, hogy működik ez a dolog, és nem olyan könnyű fizetés nélkül távozni. Engem már gyakran küldtek boltba kisebb vásárlásokra. Legtöbbször sikeresen megoldottam a feladatot, egyszer azonban nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Nem sok dolgot kellett vásárolnom, de a Biopon mosóport mégis sikerült elfelejtenem. Erre akkor jöttem rá, amikor fizetés után kiléptem a boltból. A kezemben akkor már ott volt az élesztő, a tíz deka párizsi, és a vásárlás díjazásával járó Balaton csokoládészelet. Az az ötletem támadt, hogy mindezt az ingem alá bújtatva visszamegyek a boltba és megveszem a Biopont is. Nem volt jó ötlet. A figyelő szemek kiszúrták a gyanús viselkedésemet, és amikor a bolt kijáratán másodszor is kiléptem, két fehérköpenyes alkalmazott várt rám, és határozott karon fogás mellett bekísértek az irodába. Az irodában a szúrós tekintetű főnök megkérdezte, hogy mit vásároltam a boltban. Én mutattam a Bioponos dobozt, de aztán mondták, hogy pakoljak ki az ingderékból. Ekkor kezdtem magyarázkodni, hogy ezt már előzőleg kifizettem, de be sem tudtam fejezni a mondatot, mert már suhant is a nagy pofon, hogy ne hazudozzak itt össze-vissza. A kihallgatás még eltartott egy darabig, mire tisztázni tudtam magam, aztán elengedtek a vásárolt áruval együtt, fenyegető lelki fröccs mellett, hogy máskor ezt nem így kell elintézni.

Sírva és megalázva baktattam hazafelé. Hazugnak és tolvajnak neveztek és még egy nagy pofont is kiosztottak, pedig semmit nem követtem el, és nem voltam hibás a feledékenységemen kívül. Mire hazaértem, megpróbáltam rendbe szedni magam és mélyen hallgattam a szerencsétlenkedésemről. Tulajdonképpen ekkor sem hazudtam, csak nem tártam fel az igazság minden apró részletét. Nagyapám elég szigorú és hirtelen haragú ember volt, és ha nyafogtam, vagy nem fogadtam szót, akkor az ajtófélfára felakasztott derékszíj után kapott, hogy a fenekemre suhintson. Ilyenkor aztán célszerű volt gyorsan a Nagymama szoknyája mögé szaladni, Nagymama „Pistikám, ne bántsd a gyereket!” szavakkal csendesítette le a haragját. Ezért, úgy gondoltam, hogy a bolti dologról nem beszélek. Abban az időben nem az volt a szokás, hogy ha egy felnőtt megsuhintott egy gyereket, akkor otthon panaszkodni kezdett, és a szülők patáliáztak volna az iskolában. A módszer az volt, hogy akkor otthon kapott a gyerek még egy pofont, és a dolog le volt rendezve.

A mellettünk lévő másik házban is volt egy fiatal gyerek, Nyitrai András, és a Nyitraiékhoz is szívesen átmentem játszani, de András már jóval idősebb volt nálam, és ez a kapcsolat nem volt életképes. A házunk másik oldala a rendőrség épületének tűzfalához csatlakozott, és a két ház között volt egy kis zárt világítóudvar, aminek nem volt bejárata. Ide csak létrán lehetett a szomszéd lakásból lemászni az ablakon keresztül a Szakonyiéktól, ahol három fiú volt a családban. Ezekkel a gyerekekkel a pinceablakon keresztül tudtunk beszélgetni.

A pincelejáró a fenti lakás, ahol mi laktunk, és a lenti, Tóni bácsiék lakása között volt, igen széles kétméteres falépcsőkön lehetett lemenni a sötét pincébe. Elég hűvös hely volt, ennek ellenére nekem a pince a pokolhoz közeli hely volt a képzeletvilágomban. A pincében volt a téli tüzelő, az egyik sarokban a farakás, a másikban a szén, odébb néhány hordó bor, ládákban krumpli és alma, mellette homokba bújtatott zöldség. A lépcső aljában a falon volt két izgalmas vakablak. A vakablak be volt polcozva és ott sorakoztak a kézi szerszámok, amivel Nagyapa a ház körüli javításokat végezte. Igazából ez volt a műhely, Nagyapa a lépcsőn állva gyakran fúrt, faragott, kopácsolt, én pedig ott sertepertéltem körülötte. Próbáltam ellesni a tudományát, gyakran kitaláltam a gondolatait, amikor keresgélve nézett szét valami szerszámot keresve, én már nyújtottam is felé a megfelelő fogót, vagy fűrészt, és ő mosolyogva díjazta az igyekezetemet, „Honnan tudtad, hogy éppen ezt kerestem?”, megjegyzéssel, ami az én számomra kitüntetéses dicséretnek számított.

A tél közeledtével be kellet takargatni a rózsa-bokrokat és rózsafákat, felszedni a dália és kardvirág gumóit. A rózsafa törzsét óvatosan kellett meghajlítani, és rózsafa koronája a földbe ásott kis gödörbe lett temetve. A rózsabokrokra kis földkupacok kerültek. A kapubejárónál boltívet alkotó futórózsát nem lehetett védeni, de az olyan fajta volt, ami általában jól bírta a téli fagyokat és hideget. Mindszent közeledtével a Budai-kapunál lévő Kiskatolikus-temetőbe mentünk, Nagymama első férjének a sírjához. Gereblyét, kapát locsolókannát vittünk magunkkal, amiket Nagyapa a biciklijére akasztott és együtt gyalogoltunk a temetőbe, a temető legtúlsó végében a Szovjet-hősi emlékmű közelében volt a sírhant, Hunya György felirattal ellátva. Amíg Nagyapa a szerszámaival igazgatta a sírhantot, addig Nagymama mesélt az első uráról.

– Nagydarab szép derék ember volt, mindenki tisztelte és becsülte, Gyomaendrődön született, aztán amikor Kecskemétre költöztünk akkor nyitottunk egy kávézót a Wesselényi utcában. Finom úriemberek jártak oda reggelizni, akik imádták a habos kávét. Aztán szegény jó „Gyurim” hirtelen meghalt, itt maradtam özvegyen és nem bírtam egyedül vinni a boltot. A Felföldi Lexiék, akikkel a meneküléskor ismerkedtünk meg, akkor kommendálták a „Pistikámat”, aki szintén özvegyen maradt, és így kerültünk össze. Megvettük a Vak Bottyán utcai házat és összeházasodtunk, a szüleid is összeházasodtak, és ők kint maradtak a tanyán, és vitték a kocsmát, mi pedig a városban a kávézót. Már kezdtünk egyenesbe jönni, de akkor jött az államosítás, elvették a kocsmát is, elvették a kávézót is, semmivé vált egy élet munkája.

–      De mi volt az a menekülés?

          – Az a háború vége felé volt, amikor közeledett a front, és elrendelték, hogy ki kell üríteni a várost. Mindenki összeszedte az értékeit, némi elemózsiát, aztán vonattal, szekerekkel, gyalogosan, ki hogyan tudott elindultunk nyugatra. Azt mondák, hamarosan kész lesz a csodafegyver, akkor megállítják az oroszokat, és mi majd visszajövünk. A Felföldi Lexiék szereztek egy lófogatos szekeret, és mi is azon menekültünk, de csak Dabasig jutottunk, ott átrobogott rajtunk a front, és mi meg visszajöttünk. Volt, aki Németországig menekült, de csodafegyver az nem lett, csak az amerikaiak atomja. Az oroszok meg végigrabolták az országot, főleg a karórákat gyűjtögették. Vitték volna az aranyat is, de azt eldugták az emberek, a karórákról meg nem tudták, hogy az oroszoknak az a mániájuk.

          A hideg idő közeledtével még a méheket is el kellett télire csomagolni. Két kaptár volt az udvar végében, és el kellet tömködni a bejáratot, időnként pedig Nagyapa cukorból készült sziruppal etette meg őket, hogy el ne pusztuljanak a szorgalmas kis állatok. A méhekkel igen sokat bajlódott, a barátai közül is sokan méhészkedtek. Időnként meglátogattuk őket, időnként ők jöttek hozzánk, és a méheken kívül borozgatás közben a világ dolgait is értékelték. Nagyapa azt mondta, mi itt hiába lázadozunk a kommunizmus ellen, és még ha össze is fognánk a lengyelekkel, akkor is levernek bennünket az oroszok, mert olyan sokan vannak, és erősek a fegyvereik. Egyszer persze úgy is vége lesz a kommunizmusnak, de a változás majd Moszkvából fog kiindulni. Nagyapa az első világháborúban Baskíriában volt orosz fogságban, és mindig mondta, hogy az orosz nép istenfélő jólelkű emberekből áll, a kommunizmust épp úgy utálja, ahogyan mi, csak a kommunisták őket is elnyomják. Nagy Imre is kommunista volt, de ő azért jót akart a népnek, és a forradalom élére állt.

          Az iskolában erről mást mondtak. A tanító néni ugyan nem beszélt erről, de előfordult, hogy az igazgató bácsi bejött az osztályba, és hosszú beszédeket tartott. Arról beszélt, milyen jó nekünk, hogy a munkáshatalom biztosítja az ingyenes oktatást, a jólétet, megszüntették a kizsákmányolást, földet osztottak a szövetséges parasztságnak, és most már ismét normalizálódik a helyzet, mert a szovjet elvtársak segítségével sikerült visszaverni az ellenforradalmi lázadást, és ismét békében építhetjük a szocializmust. Az emberek egyre felvilágosultabbak lesznek, és egyre kevésbé hiszik el a papok által prédikált babonás tévhiteket, már csak a tanulatlan öregasszonyokat tudják megtéveszteni. Amilyen gyorsan bevezették a hittanoktatást, olyan gyorsan meg is szűnt az iskolában. Helyette a templomban a vasárnapi szentmise előtt egy idős apáca beszélt az újszövetség hittételeiről. A Nagytemplom padsoraiban üldögélve néha elképzeltem, hogy egyszer csak berohannak a fegyveres ávósok és kommunisták, és megpróbálnak kiüldözni bennünket, de mi nem hagyjuk magunkat, hanem fellázadunk, elvesszük a géppisztolyokat tőlük és kivívjuk a szabadságot. De nem jöttek a templomba, sőt még a pap is beleszőtte a prédikációjába, hogy örüljünk a békének és nyugalomnak, és váljunk hasznos tagjává a társadalomnak.

          Időnként ministrálni is jártam, ami némileg bonyolította az életet, mert néha korábban kellett felkelni, és a reggeli órákban a templom hátsó bejáratánál bemenve beöltözni a ministráns öltözékbe. Valamilyen beosztás szerint kisebb feladatokat kaptam. A nagyobb gyerekek tudták, hogy mikor kell csöngetni, és mikor kell ide menni, oda menni, letérdelni. Ezeken a kora délelőtti miséken tényleg kevesen voltak.

          A tél beköszöntével eljött a disznóvágás ideje. Az udvar végében, Győrffy papucsos felüli oldalon volt a baromfiudvar és két disznóól. Egyikben a mi malacunk, a másikban Tóni bácsiék malaca röfögött. A disznóvágás napján a felnőttek korán hajnalban felkeltek, én csak a sivalkodásra ébredtem, és a szobaablakból néztem a kinti szorgoskodást, aztán felcsaptak a lángok, elindult a pörkölés, kaparás, szétszedés. Mire behordták a sok húst és szalonnát, addigra nekem is találtak valami feladatot. Az udvaron, egy nagy katlanon egy üstben abálták a hurkának valót, azt a tüzet is táplálni kellet, és kevergetni az abalevet, rizskását, töpörtyűt. Este lett mire elkészült a vese-velős húsleves, hurka, kolbász sült hús. Addig csak a hagymás vért, böllérpecsenyét, az abaléből csipegetett húsdarabokat ettük, a rizskását, kolbászhúst kóstolgattuk. Én elég válogatós voltam, és a zsíros falatokat meg sem kóstoltam. A házikolbásznál is többre becsültem a párizsit, és a kétforintos lecsókolbász. Ezért a finnyásságomért persze elég sok macerát kaptam a rokonoktól, főleg Sanyi bácsi, Bözsi néném férje volt ezen fennakadva, és igencsak értetlenül fogadta az ízlésemet. Szerencsére Nagymama teljes megértéssel mindig mellettem állt, soha nem akaratoskodott, hogy bármi ételt belém erőltessen, amivel valami fenntartásom lett volna.

          Nagymama a kisgyermek koromban történt berúgásommal magyarázta a finnyásságomat. Erre a dologra én nem emlékeztem, de életemben annyiszor elmesélték a történetet, hogy magam előtt látom minden pillanatát. Ez még akkor történt, amikor még járni és beszélni is alig tudtam. Ha szomjas voltam, akkor „bumbulok én” szavakkal kértem inni, és akkor még a szüleimnek működött a kocsmájuk, és árulták a sört, bort, pálinkát, én pedig ott csúsztam, másztam botladoztam a kocsmában. A nem éppen józan vendégeknek ez nagyon tetszett, és néha megkínálták az aranyos kis lurkót egy-egy korty itallal, a kis lurkó pedig szívesen elfogadta, amitől aztán a vendégek még jobb kedvre derültek. Egy alkalommal aztán ez odáig fajult, hogy eszméletlen részegség állapotába kerültem. Onnantól kezdve aztán az alkoholos italoknak még a szagát sem bírtam elviselni, és semmi olyan ételt vagy gyümölcsöt sem ettem, ittam, ami csak a zamatában is emlékeztetett rá. A rokonok, ismerősök ezen mindig elcsodálkoztak, hogy nem lehet a szőlőt szeretni? Én pedig meg nem bírtam enni sem a szőlőt, sem a hasonló apró bogyós és magos gyümölcsöket. Van néhány megmagyarázhatatlan kivétel, mert a meggyet még talán éhhalál esetén sem enném meg, ezzel szemben a ropogós cseresznyét mégis nagyon szeretem, főleg a fáról frissen szedett állapotban. Ezzel együtt más ételekkel szemben is furcsa ellenszenvvel viselkedtem. Abban az időben az a tévhit járta, hogy a sóska és a spenót a magas vastartalom miatt nélkülözhetetlen kelléke a gyerekek táplálásának. Ez volt az egyetlen főzelék, amivel hadakoznom kellett, és ebből időnként néhány kanállal belém erőltettek, olyan formán, mint betegség esetén a fagifort, vagy a csukamájolajat.

          Összességében azért én is megtaláltam a kedvemre való ennivalót és főleg látványosságot a disznótorral kapcsolatosan. Külön izgalmas volt a következő napokban a kolbászok és sonkák füstölése. A füstölő a Nyitraiék háza mögött volt felállítva. Az alapja néhány sor téglából készült, ez volt a tűztér, és erre volt felépítve a deszkákból tákolt felső rész, ami tartotta a füstölnivalót. Nagyapa különféle fadarabokkal, kérgekkel és fűrészporral napokig tartó füstölő parazsat csiholt a tűztérbe. Máig is rejtély, hogy miért nem égett le az egész szerkezet, habár lehetett hallani különböző rémtörténeteket kigyulladt füstölőkről, amitől aztán az egész ház leégett. Szerencsére nálunk ilyen nem történt. A füstölő felállításánál én is segédkezhettem, és áhítattal bámultam, amint Nagyapa bekalapálta a szögeket deszkák és lécek rácsozatába. Nekem akkor még csak a szögek kihúzása és a görbe szögek kiegyenesítése jutott feladatul. A pince lépcsőjén volt egy üllőként szolgáló síndarab, ami csengő fémes hangot adott a kalapácsütések hatására. Ezen egyengettem a görbe szögeket, vagy lapítottam el a szög fejét, vagy valamilyen drótdarabot. Abban az időben még járták az utcákat a „drótostótok”, hangosan kiabálva „drótozni-fótozni” felhívásukat. Szokás volt velük riogatni a szófogadatlan gyerekeket: ha rossz leszel, odaadlak a drótostótnak. Igazából semmi félelmetes nem volt benne, egyszer volt alkalmam közelről megfigyelni, amikor Nagymama behívta egy lyukas lábas befoldozására. A drótostót egy puttonyszerű edényt hordott a hátán, úgy járta az utcákat, és a puttonyában voltak a szerszámai, amivel javítgatta a dolgokat. Ebbe a puttonyába, akár bele is fért volna egy rossz gyerek.  A drótostót valamit kopácsolt a lábas fenekén, és egy ideig még használható volt a lábas, valami másodlagos feladatra, de a szegecs mellett azért szivárgott az edény. Állítólag „ablakos tót” is létezett, de olyat sose láttam, csak Nagyapa mondogatta a váratlan rossz hír hallatán, hogy ez „Úgy hiányzott, mint ablakos tótnak a hanyatt esés”, és ilyenkor szinte láttam magam előtt az ablakos tótot, amint hanyatt esik, és mind eltörik a hátára aggatott ablaküveg.

          A drótostót kontárkodásával Nagymama sem volt megelégedve, és mondta is, hogy többé nem engedi be a házba, és nem is értenek ezek semmihez, csak azt lesik, hogy mit lehetne ellopni az udvarból. Attól kezdve még korábban kulcsra kellett zárni a kaput. Általában amikor besötétedett, akkor volt kapuzárás, és ha valaki később érkezett, akkor megrángatta a kapucsengő rézfogantyúját az utcán. A rézfogantyú egy elmés emelőszerkezettel és dróttal volt összekötve az előszobaablak feletti csilingelő csengettyűvel, ami jelezte, hogy valaki be akar jönni.

          Gyakran érkezett kései vendég az albérlőkhöz, akik a nagyszobákban laktak. Két nagyszoba volt, az ablakai az utcára néztek. Az egyikbe közvetlenül az előszobából lehetett bejárni, itt állandó lakók laktak, diákok vagy Pestről letelepedett mérnökök, amíg nem jutottak lakáshoz. A másik háromágyas nagyszobába azon a helységen keresztül lehetett bejutni, ahol én aludtam és ahol általában tartózkodtunk. Innen lehetett még eljutni a kisszobába, ahol Nagymamáék aludtak, és a spájzba, ami egyúttal a padlásfeljáró volt. A középső szobában volt a kályha, amivel a másik két szobát is be lehetett fűteni, persze ha nyitva volt az ajtó. A belső szobába ritkábban jöttek vendégek. Nagymamának az Idegenforgalmi Hivatallal volt kapcsolata, és onnan küldözgettek szállóvendégeket, akiknek általában valamilyen párnapos hivatalos dolguk volt a városban. Voltak visszatérő vendégek, aki bizonyos időközönként megjelentek. Ilyen visszatérő volt a sakkozó páros. Amikor elintézték napi feladatukat, beültek a szobába, és csendben sakkoztak. Szinte családtagoknak számítottak, és én ott álldogáltam mellettük, és figyeltem őket órákon keresztül. Valami különös, megfoghatatlan misztikus varázsa volt a két gondolataiba mélyedő férfinak, amint néha egyikőjük megfogta valamelyik bábut, és odébb helyezte. Fogalmam nem volt milyen szabályok szerint és milyen célból léptetik a bábukat. Annyit azért hamar megjegyeztem, hogy egyszer az egyik lép, aztán a másik, egyik fehér, a másik fekete bábukkal lépked, és időnként levesznek egy-egy figurát a tábláról. Órákon keresztül szótlanul ültek egymással szemben, de ebben a némaságban a játék legmélyebb varázsa érződött, és már akkor mélyen belém vésődött a sakkozás szeretete.

          A téli havazás mindent fehérbe borított, majd a hirtelen beköszöntött a tavasz. A hófehér háztetők ereszén csillogó jégcsapok lógtak. Az olvadó hó nappal apró csörgedező patakocskákat alkotott, majd éjjel újból megfagyva korcsolyapályává változott az udvar. Nagymama a kályhából kikotort hamut szétszórta a kitaposott ösvényen, és a járdán a ház előtt. A hó egyre vékonyabb lett, és végül teljesen elpárolgott, a föld ismét fekete lett. Nagyapa kibontotta a betakart rózsabokrokat, a pincéből felhozta a dáliagumókat. Rövidesen kizöldült a kert, a bokrok kileveleztek, kivirágoztak.

          Húsvétkor egy hét tavaszi szünet volt az iskolában, és ezeket a szüneteket is Lajosmizsén töltöttem. A húsvéti locsolkodás jelentős esemény volt, és pénzkereseti lehetőség. Nagy izgalom, és készülődés, tervezgetés előzte meg a jeles napot. Felkerestem a környékbeli tanyákat egy-két kilométeres körzetben. Útközben ismerős és ismeretlen locsolkodókkal találkozva megbeszéltük a tapasztalatokat, ki mit kapott, ki merre járt. A testvérek és jó barátok csoportosan járták a vidéket, én csak magamban meneteltem, csak néha fordult elő, hogy egyszerre értünk egy tanyába. Mindenkinek volt egyedi versikéje, és különböző szagos vize, vagy kölni vize. Mifelénk szolid locsolkodás volt a divat, hideg vízzel leönteni a lányokat senkinek nem jutott volna eszébe. A kutyákkal eléggé hadilábon álltam, hiába biztattak, hogy ne félj, nem bánt, én azért nagyon bizalmatlan voltam az ugatós jószágokkal, főleg ha nem voltak láncra kötve, és a nadrágszáram után kapkodtak. A kutya meg annál jobban ugat, a gyerek minél jobban fél, a gazda meg csak somolyog a bajusza alatt. Összességében nem volt igazán sikeres a húsvéti locsolkodási akcióm. Megcsináltam, mert a többi gyerek nagyon lelkes volt, és ki kellett próbálni, valamennyi pénzt is sikerült összegyűjteni néhány főtt tojás és csoki tojás mellett. Ez a pénz aztán pótolódott a következő aktuális cipő és ruhavásárlás alkalmával.

          Május közepén nyolc szál orgonát kaptam, mert betöltöttem a nyolcadik évemet, és minden születésnapomon ez volt az ajándékom, annyi szál orgona ahány éves voltam. Mellette voltak fájdalmas élményeim is. Az utca végén lévő fodrász volt az egyik kínzóhely, amit nagyon nem szerettem. Pedig az én frizurám még eléggé elfogadható volt, a félrefésült fazonnal ki voltam békülve. Nagyon égő volt, ha valakit kopaszra nyírattak, és nagyon sok gyereknek volt csikófrizurája. A csikófrizura majdnem kopasz fazon volt, csak éppen a fiúk homloka fölött hagytak meg egy kevéske egyenesre vágott hajat. A félrefésült frizura mégiscsak adott némi felsőbbrendűségi érzést, a csikófrizurásokkal szemben. A fodrászhoz menés azonban mindenféleképpen kínos alkalomnak számított, mert a fodrász többféle kínzóeszközzel is rendelkezett. Az egyik ilyen az életlen ritkítóolló volt, amivel vágás közben húzták-tépkedték a gyereknek a haját, a másik a nullásgép, ami szintén mindig életlen volt, és miközben körbegépelték a fejemet, legszívesebben világgá futottam volna a forgószékből, de nem lehetett, és még egy nagy lepedőt is a gyerek nyaka köré tekertek, hogy kézzel ne lehessen lesöpörni az arcodba, orrodba hulló hajtincseket.

          Hogy a fodrász mégsem olyan veszedelmes, mint a hóhér, az csak a fogorvosnál derült ki, aki tényleg mindent tudott a kínzás mesterségéről. Gyerekkoromban gyakran fájt a fogam, ami nem csoda, mert állandóan valamilyen savanyúcukorkát szopogattam, a fogkefét ritkán használtam a fogrémről nem is hallottam. A tapasztalati értékrendemben a fogfájás a torokfájással és a fülfájással volt egy kategóriában, úgy gondoltam, az élettel velejáró kellemetlen dolog, és előbb utóbb úgyis elmúlik. Csak arról nem tudtam, hogy a fogfájásnak maradandó károsodás a velejárója, ez csak az iskolafogászaton derült ki, ahol a fogfúrás, fogtömés gyötrelmei beleégették a tudatomba, hogy a fogorvost mindenáron messziről el kell kerülni.

          Nagyapának sok ismerőse volt az utcában. A Nyitraiék után a Halászék laktak, akiknek volt egy szőke hajú lányuk, akit általában úgy emlegettek, mint a jövendőbeli feleségemet. Az utca közepén a Pápaiéknak volt a legnagyobb udvaruk, ahol még a lovas kocsi is befért, az istállóban lovat is tartottak. Nagyapával amikor találkoztak, mindig megbeszélték a szentkirályi híreket. Kerestem a térképen Szentkirály település, de nem találtam. Nagyapa megmutatta nekem, hogy manapság Lászlófalvának hívják, és valamikor ott született az ő édesanyja, akihez közel laktak a Pápaiék szülei, és innen van az ismeretségük. Nagyapa nagyapjának háromszáz holdas birtoka volt Szentkirályon, de egy éjszaka elkártyázta az összes vagyonát. A régi világban voltak ilyen esetek, amikor még Lászlófalvát Szentkirálynak hívták, és Kecskemét külterületének számított, de azóta önálló falu lett belőle. Nagyapa tanított meg először térképet olvasni és térképet betájolni. Ő még az első világháborúban, a Nagy Háborúban tanulta a térképolvasást. Ezzel csak egy probléma volt, hogy akkor még a térképeket úgy tájolták, hogy az északi irány a bal fölső sarok felé esett. Azóta már a térképeken az északi irány a lap felső élére merőlegesen tájolják, de én a régi módszer szerint forgattam őket, és ez a rossz irányultság annyira belém rögződött, hogy azóta sem tudom kiverni a fejemből. Tudom, hogy rosszul érzékelem, ezért ha be kell tájolnom a helyes irányt, akkor az első érzékelésem után a fejemben tudatosan fordítani kell a belső iránytűmön negyvenöt fokot.

          Hiába volt Pápaiéknak kocsijuk meg lovuk, ha szállítani kellett valami tűzrevalót, vagy nehezebb dolgot, akkor a Vakulyáékhoz mentünk, mert nekik muraközi lovaik voltak, féderes gumikerekes kocsival, és fuvarozással foglalkoztak, ami egy nagyon jövedelmező foglalkozás volt már akkor is. A körúton lévő Tüzép telep előtt sorakoztak ezek a fuvarosok, és aki szenet, vagy építőanyagot vásárolt, az felfogadta a sorban következő fuvarost. A fuvarosok jellegzetes kucsmát, kabátot, csizmát viseltek, és volt még egy hórukk emberük, koszos rongyos ruhában, és ők cipelték le a pincébe a szenet a hátukon egy rozzant kosárban. Munka végén illett megkínálni a trógert egy pohár borral, a fuvaros meg felmarkolta a kialkudott fuvardíjat.

          A Vakulyáék mellett lakott a Kétszerszabó. Azért volt Kétszerszabó, mert Szabónak hívták, és szabó volt a foglalkozása. Az ő fő műve egy atombiztos bunker építése volt az udvarukban. Kezdetben egy krumplisveremnek indult, aztán fokozatosan egyre bővült és egyre biztonságosabb óvóhellyé alakult. Az atomháborútól való félelem benne volt a közhangulatban. Az új bérházak építésénél is különös gondot fordítottak a légoltalmi pincék kialakítására. A város különböző pontján felszerelt szirénákat időnként megszólaltatták, előtte persze értesítették a lakosságot, hogy ez csak próbariadó. Nagyapának az egyik kedvenc vicce volt a cigány meg a sziréna esete. Úgy szólt a vicc, hogy a cigány látja, hogy az egyik házra éppen szerelnek fel egy szirénát. Megkérdi, mi az a szerkezet. A rendőr elmagyarázza neki, ha jönnének a reakciós amerikaiak, hogy megtámadják a szocialista tábort, akkor ezt a sziréna vijjogással jelezné. Erre a cigány a földhöz vágja a hegedűjét és így kiált fel: „A hegedűm majd meg reparálom, szólalj meg hát rubintos virágom”. Persze az ilyen vicceket csak szűk körben lehetett terjeszteni, és akkor is óvatosan, nehogy meghallja valamilyen besúgó. Kétszerszabónak még volt egy pár éve, hogy tökéletesítse az óvóhelyét. Legalábbis Nagyapának az volt a véleménye, húsz évente következik be egy világháború, és a következőben biztosan bevetik az atomot. Kétszerszabó elmagyarázta, hogy a bunker milyen födémmel lesz ellátva, mire elkészül, betongerenda, homokzsák és hasonló szerkezeti elemek. Aztán hümmögtek egy sort Nagyapával, és általában az volt a végső megállapítás, hogy telitalálat kivételével biztos védelmet fog nyújtani.

          Az utca végén lévő sarokházban a Trungel doktor magánrendelése volt, ide felnőttek jártak, Nagymamának szívbetegsége volt, és Trungel doktor ezzel kezelte.

          A szomszédokon kívül távolabbi ismerősöket is meglátogattunk néha. A Mikes utcában is lakott egy ismerős szabómester, akit néha meglátogattunk. Nekik két lányuk volt, és aránylag gazdagok voltak, a lányoknak különös játékaik voltak. Babaszobájuk tele volt kis bababútorokkal, mini konyhával, kis lábosokkal, tányérokkal. Érdekes volt, de túlságosan lányos, és én nem vágytam ilyenekre. A másik ismerős család a Steixnerék voltak, ők a vasúton túl laktak, és hosszabb ideig tartott eljutni hozzájuk. Az ilyen látogatások előtt Nagyapának volt egy bosszantó szokása, amikor indulni készültünk, már a kapuban jártunk, amikor az utolsó pillanatban vissza kellett fordulnia a WC-re, mert úgy érezte nem bírja ki az úton. Ez főleg Nagyapát bosszantotta, mi már tudtuk előre, hogy úgyis így lesz. Steixneréknek Nagymamáék kávézójuk mellett volt a drogériájuk, és onnan maradt meg a barátság. Amikor meglátogattuk őket, akkor Nagymama általában valamilyen kencefice krémet kapott ajándékba. Náluk már nagyok voltak a gyerekek, és nem igen tudtam lépést tartani a játékaikkal.

          Időnként színházba is elmentünk, az valami csodálatos élmény volt. Általában zenés darabokat, operetteket néztünk meg. Gyólai Viktóriának hívták a primadonnát, nem volt már fiatal, de nagyon szépen énekelt, minden főszerepet ő játszott, Iluskától kezdve a Csárdás királynőig és a Cso-cso-szánig. Az akkor hallott dallamok felejthetetlenül belém rögződtek. Leginkább a karmestert csodáltam, nekem úgy tűnt, hogy az egész előadást az ő karmozdulatai irányítják, a közönség is mindig nagy tapssal fogadta és jutalmazta, amikor megjelent, vagy a nézőtér felé fordult. Fel is vettem a listámra, mint lehetséges felnőttkori foglakozást a buszsofőr és a tűzoltó mellé. Az előadások végén mindig fergeteges vastapssal jutalmaztuk a színészeket, és nem rohantak az emberek a ruhatárba, inkább azt várták, hogy legyen még valami ráadás, vagy slusszpoén a végén. Ezért aztán a színészek többször kivonultak a függöny elé, majd amikor leeresztették a vasfüggönyt, akkor is tovább tapsoltunk, és volt egy kis ajtó a vasfüggönyön, és akkor a színészek ott jöttek ki sorban egymás után meghajolni, és fogadni a tapsot.

          A mozi egészen közel volt hozzánk, és oda még gyakrabban eljutottunk. A mozi viszont akkor volt igazán érdekes, ha a híradó és a film közötti szünetben artisták szórakoztatták a közönséget. Ez nem volt olyan lélegzetelállító, mint egy cirkuszi produkció, és vagy egy egyensúlyozó, vagy egy kígyónő, vagy egy bűvész fért bele a rövid szünetbe, mégis nagyot lendített a mozi élmény hatásfokán.

          Szombat délután volt a fürdés napja. Téli hideg időben a középső szobában a jó meleg kályha mellett, a hokedlira helyezett lavórban, jó időben pedig az udvar túlsó végén, Tóni bácsiék lakása után levő mosókonyhában. A mosókonyhában volt egy fürdőkád, egy katlan, rajta az üst, amiben vizet lehetett melegíteni, a sarokban pedig egy angol WC, amit csak mi használtunk, a lakók a kinti pottyantósra jártak, a disznóól mellett. Ez a mosókonyha tökéletes fürdőszoba lett volna, ha nem lett volna olyan messze a lakástól, és téli hidegben, havas időben nem lehetett használni. Fürdés után a szombat esti rádiókabarét hallgattuk. A mosókonyhában volt még évente egyszer a szappanfőzés napja. Az évközben összegyűlt zsiradékhoz valamilyen glicerint kevert a Nagymama, és ebből készült a mosószappan. Nagymosás is elég gyakran volt, mivel a lakás összességében egy kisebbfajta szállodához vagy panzióhoz hasonlóan működött, a gyakran cserélődő vendégeknek mindig tiszta ágyneműt kellett húzni.

          Iskola végeztével a nyár kezdetén újból hazaköltöztem Lajosmizsére. Az első pár nap még nehezen szokta meg a lábam cipő nélkül a mezítláb járást, aztán egy-két kisebb sebesülés után már hamarosan még a forró homokot is ki lehetett bírni. Általában egy szál klott gatyában sikerült eltölteni az egész nyarat, legalábbis úgy emlékszem. Biztosan voltak hideg esős időszakok is, de az ma már a feledés homályába merül. Pár nap múlva jött egy kis leégés, amit követett a gyógyuló sebek idején az éjszakai viszketés, amihez persze a bolhák és szúnyogok is besegítettek. Gabi húgom viszont túljutott az éjszakai sírós korszakán. Éjszakánként még mindig égett a petróleumlámpa, egészen letekerve halvány pislogó fénnyel, hogy ne legyen koromsötét a szobában.

          Ernővel tovább folytattuk a kóborlásainkat, és gyakran csapódott hozzánk a Rubos Miska is. Hármasban mégiscsak izgalmasabb volt a fogócskázás és bújócskázás. Anyám nem nagyon szerette, ha Rubos Miska átjött hozzánk, azt mondta a Miska cigánygyerek. Ezt nem egészen értettem, Mert az Ernőnek Czigány volt a vezetékneve és mégsem volt cigány a Miska pedig Rubos volt, és mégis cigány. Egyébként olyan volt, mint mi, csak kicsit hamarabb lebarnult a napsütésben. Egyszer elmentem hozzájuk, közel volt a tanyájuk, nem messze a Kisjuhászéktól. Egy szegényes kis házikóban laktak, földjük nem volt, az apja néha elment napszámba dolgozni, az anyja már régen elköltözött tőlük. Akkor sem volt otthon az öreg, az ajtó kulcsra volt zárva, Miskánál pedig nem volt kulcs, de mondta, hogy nem probléma, az ablak nyitva van, és könnyen be tudunk mászni. Egyébként nálunk is csak egy kulcsa volt a háznak, és azt soha nem vittük magunkkal, a gang egyik oszlopának a tetejére volt eldugva. Amikor bemásztunk az ablakon, egy szoba-konyhás, földes lakásba értünk. Odabent kevés bútor volt dohos szag csapta meg az orromat, a putri szag. Amúgy rend volt a szobában, egy asztal, két szék, egy ágy és egy kopott szekrény volt az összes berendezés. Akkor éreztem meg igazán, hogy mit jelent a szegénység, és kezdtem értékelni a mi otthonunk melegségét.

          Ernőnek újabb ötlete támadt, és sárkányt készítettünk. A sárkány váza négy nádszálból állt, és a rombusz alakú vázat két keresztbe helyezett nádszál tartotta össze, madzaggal rögzítve. A vázra csomagolópapírt kellett ragasztani csirizzel. A csirizt is mi készítettük, vízzel összekevert rozslisztből. A rombusz végére került a sárkány farka, ami egy hosszú madzagon sorban felfűzött újságpapír csíkokból állt. Egy szeles délutánon aztán felröppentettük a sárkányt, remekül lebegett a magas égen.

          Akadt egy újabb játszótársunk is, az útépítő mérnök fia, a Dunai Laci. A TSZ központba vezető utat aszfaltozták. Az út kezdete a betonútnál volt és három kilométer hosszan tartott az iskola mellett elhaladva a Mizsei majorig, ahol a Vörös Csillag TSZ irodáit rendezték be. Az út készítése hónapokig eltartott, és a művezető időnként magával hozta a fiát. Ők is Kecskeméten laktak, és Dunai Lacival még hosszú évekig köszönőviszonyban voltunk egymással. Sajnos a bekötőút nagyon hamar elromlott, és néhány év múlva szinte járhatatlanná vált. Amíg földes volt az út addig itt-ott poros, sáros, homokos, göröngyös, rázós volt, de a lekövezés után sokkal rosszabb lett. Pedig sokat dolgoztak vele, dömperekkel, traktorokkal egyengették, árkolták, alapozták, aztán köveket hordtak rá, alul nagyobbakat, majd apróbb zúzott bazaltot. Végül az egészet leöntötték szurokszerű aszfalttal, amit úthengerekkel tömörítettek. Talán ezt az utolsó folyamatot kapkodhatták el, elfogyott a pénz, vagy kifutottak a határidőből, de hamarosan elkezdődött a kátyúsodás, és félméteres mélységű gödrök alakultak ki az úton. Ezeket a kátyúkat alig lehetett kikerülni, mert az út szélén meg árkot ástak, így aztán csak gyalogosok és a traktorosok tudtak közlekedni, a bicikliről is gyakran le kellett szállni.

          Ezen az úton haladva juthattunk el nagynénémhez, Bözsi néniékhez. Ez egy jó négy kilométeres gyalogtúra volt, többször megtettük Nagymamáékkal is. Korábban olyan is előfordult, hogy Sanyi bácsi, Bözsi néni férje lovas kocsival értünk jött, de ő ilyenkor olyan vadul hajtott, hogy a fakerekű szekéren szétrázta az agyunkat is, így aztán inkább gyalog sétáltunk el hozzájuk. Sanyi bácsiéknak igazi tanyasi gazdaságuk volt, távol mindentől, a nagy pusztaság közepén. Négy kilométerre volt a legközelebbi bolt, alaposan meg kellett gondolni a bevásárlást, nem szaladgáltak minden nap friss kenyérért. Egy hetet náluk is eltöltöttem, belekóstolva az igazi tanyasi életbe a világ végén. Bözsi néni kenyeret sütött és vele együtt buktát, foszlós kalácsot, amihez frissen fejt tejet ihattunk. De hajnaltól késő estig dolgozni kellett mindenkinek, a gyerekeknek is és a vendéggyereknek is. Sanyi bácsi már négy órakor felkelt, megetette az állatokat, voltak lovak, tehenek, disznók és mindenféle baromfi: csirke, kacsa, liba, pulyka és gyöngytyúk. Mi azért egészen hat óráig aludhattunk, aztán irány a rétre teheneket legeltetni délig. A réten aztán találkoztunk a szomszéd gyerekekkel, és gyorsan eltelt az idő. Sajnos a nagy barátkozás közben az egyik tehén elkóborolt, és beszabadult a kukoricásba. Észre vettük mi és kitereltük, csak az volt a baj, hogy Bözsi néni is észrevette a tanyából, és volt nemulass, amikor hazaértünk, mindketten megkaptuk a magunk nyaklevesét még ebéd előtt. Bözsi néniéknél ebéd előtt hálaadó imát kellett mondai, és Sanyi bácsi mielőtt felszelte a kenyeret, egy keresztet rajzolt rá a késsel.

          Ebéd után következett a delelés a felnőtteknek, persze mi csak heverésztünk a hűvösön, aztán Sanyi eltalálta, hogy ássunk egy kutat. A ház mögött volt egy lapos rét, ott kezdtünk el ásni, és csodák csodája, egy méterre ástunk le, amikor egyre vizesebb lett a föld, és egyszer csak egy kis vízeret találtunk, és szabályosan csordogálni kezdett a víz a gödör fenekén. Sanyi azt mondta alattunk a föld tele van kisebb nagyobb vízerekkel és folyókkal, és most mi keresztülvágtuk az egyik vízeret.

          Egyik délután a konyhaablakban találtam egy könyvet. Beleolvastam, és nagyon érdekesnek tűnt. Amíg ott voltam, alig néhány oldalt sikerült elolvasni a könyvből. Az volt a címe: „Az utolsó mohikán”. Kölcsönkértem a könyvet, és magammal vittem. Hosszú hetekig tartott, mire elolvastam a könyvet, életem első, felejthetetlen olvasásélménye volt. Sokat kínlódtam ugyan az értelmetlen és kimondhatatlan nevek olvasásával, de megérte.

          Délelőttönként továbbra is a sparheltnél kellett a venyigét tördelnem és biztosítani a megfelelő tüzet az ebédfőzéshez, emellett nem lehetett könyvet olvasni. Aztán voltak egyéb feladatok is, paréjt kellett szedni a malacoknak, vagy vizet hozni a szomszédból. A mi kutunkban ugyanis annyira kemény volt a víz, hogy alig lehetett valamire használni. Még kézmosásnál is kicsapódott a szappan, az íze is fura volt, ezért a vizespadon két edényben tartottunk vizet, egy kisebb kannában a szomszédból hozott ivóvizet, egy vödörben pedig a saját kútvizünket. Az ivóvíz szállítása általában a gyerek dolga volt, már csak azért is, mert Anyám a három közvetlen szomszéd közül legalább az egyikkel éppen haragban volt. A legmélyebb harag a Kovács nénivel és a fiával a Varga Ferkóval volt. Ők laktak hozzánk legközelebb, közvetlenül a betonút túloldalán. Itt a forgalmas betonúton való átkelés okozott csak gondot, a gémeskút a kerítésen kívül volt, így általában a kutya sem kergetett meg, ha vízért mentem. A harag kialakulásának okára igazából nem sikerült rájönnöm, valamilyen régi pletykából adódó félreértés okozta, de ennek ellenére egy életre szóló lett.

          A Sápi Tóni bácsiékkal már sokkal érthetőbb volt a rossz szomszédság kialakulása, és ebben Nagyapa is jelentős szerepet vállalt. A Sápi testvérek a Kecskemét felé eső oldalon voltak határosak a kertünkkel. A régi tanyát Imre, az idősebb fiú örökölte, aztán amikor Anti is megnősült, akkor egy új házat akartak építeni mellettünk a betonút szélén. Abban az időben a politika célul tűzte ki a tanyavilág felszámolását, és ezért a hatóságok lakóház építésére nem adtak ki engedély a külterületekre. Úgy tűnik a kommunista hatalom számára ezek a független tanyasi emberek veszélyt jelentettek. A nehezen kezelhető önálló gondolkodású parasztemberek igen büszkék voltak a szabadságukra, a függetlenségükre, és még sok mindent megőriztek az szkíta ősök hagyományiból és büszkeségből. Vállalták az elszigetelődéssel járó nehézséget, cserébe az önállóságért. Ezek a paraszti kisgazdaságok úgy működtek, mint egy önálló kiskirályság, a paraszt a saját földjén nagyobb úr volt, mint egy párttitkár, vagy tanácselnök, akik fölött mindig volt valamilyen felettes hatalmasság, akinek meg kellett felelni. Ezzel szemben a tanyasi parasztnak csak az időjárás, a természeti nehézségek és az Öreg Úristen volt az egyedüli felettese, akivel el kellett számolni. Ezt pedig a hatalom nem tűrhette és különböző eszközökkel igyekezett vegzálni, macerálni, megnehezíteni az életét, és arra ösztönözték őket, hogy költözzenek be tanyaközpontokba, faluba, városba, lakótelepre, de leginkább valamilyen ipari környezetbe. Ezért küldték a nyakukra időnként a tetves adóellenőröket, meg a nyíves fináncokat, ahogyan a pénzügyőrök egyenruhás embereit emlegették. Látszólag jót akartak a tanyasi embereknek, hiszen kényelmes összkomfortos lakásokat, biztos megélhetést ígértek az ipari telepeken, cserébe csak némi megalázkodást és a függetlenség feladását kérték. De mint tudjuk a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és a tanyasi életvitel felszámolásával akkora károkat okoztak az egész országnak, amit talán soha többé nem lehet orvosolni. A tanyasi népek jelentették a társadalom megújító erejét, innen rajzottak ki azok a vállalkozó szellemű egyéniségek, akik az ország versenyképességét biztosító réteget képezték.

          A lényeg az, hogy Sápi Antal sem kaphatott építési engedélyt lakóépületre, csak egy terménytárolóra. Ez azonban éppen elegendő volt, mert ha már felépült egy ilyen terménytároló, és lakható volt, akkor utólag megadták rá a lakhatási engedélyt. Így lehetett kijátszani a törvényt, és hallgatólagosan a törvényszolgák is szemet hunytak a módszer fölött. Csak az volt a baj, hogy a szüleimnek, főleg Anyámnak nem tetszett a dolog, hogy közvetlenül az udvarunk mellett egy másik család gazdasága alakuljon ki, a tanyasi szabadságléttel ez nem fért össze. Elpanaszolta Nagyapámnak a bánatát, hogy a Sápiék itt akarnak építkezni, és ha kiteregeti a fehérneműit, a bugyijait az udvaron, akkor a szomszédból majd átláthatnak, és azt figyelik, mikor kelünk fel, és mit főzünk ebédre. Nagyapám aztán átment a Sápiékhoz és közölte velük, hogy meg ne próbáljanak a mi udvarunktól ötven méternél közelebb építeni akármit is, mert be lesznek perelve. Nagyapának már volt gyakorlata a pereskedésben, néha nyert néha veszített, de nem ijedt meg a bíróságtól és ügyvédi megbízásoktól. A Czigány Béla bácsiékat is beperelte, amikor szőlőt telepítettek mellettünk. A szőlőültetvény tőlünk nyugatra esett, és a homokos talajt az ültetés előtt mélyszántással készítették elő a telepítéshez, csak utána elfelejtették szalmával betakarni, és a böjti szelek idején a szél vastagon beborította homokkal a Nagyapa területét. Nagyapa meg is nyerte a pört, és a Czigányéknak kártérítést kellett fizetni, és a homokot vissza kellett hordaniuk.

          Nagyapának aztán sikerült jól összeveszni a Sápiékkal is, aztán nagy mérgesen felszedték az építőanyagot, és új helyet jelöltek ki az építkezésüknek. Bosszúból azért közölték velünk, hogy a nemrégiben a telekhatárra készített drótkerítést viszont szedjük fel, mert az előírás szerint, aki kerítést emel, annak hetven centivel a saját telke felé bentebb kell kijelölni a nyomvonalat. Mit volt mit tenni Apám újra építette a kerítést, és pár évig eltartott mire megenyhült a rossz szomszédság. A legjobb szomszédjaink a távolabbi tanyákban laktak, akikkel nem volt közös mezsgyénk. A Czigány Vendel felesége a Rózsi néni is nagyon jó barátnője volt Anyámnak, ővele aztán kibeszélték a világ dolgait. Rózsi néni állandóan invitált hozzájuk, főleg a cseresznye érésének idején, hogy menjek el hozzájuk, de én nem szívesen mentem, mert nagyon haragos kutyáik voltak.

          A vízhordáson kívül még a boltos is adott feladatot. Abban az évben Zahár Béla volt a boltos és megbízott vele, hogy zárás előtt fogjam meg neki a macskánkat, aztán másnap reggelig bezárta a macskát a boltba, egeret fogni. Ezért járt nekem egy szelet csokoládé. A boltba ritkán kellett bemennem vásárolni, mert Anyám maga intézte a vásárlási ügyeket. Jó alkalom volt egy kis beszélgetésre információ szerzésre. Pedig nagyon szívesen mentem ilyenkor én is bámészkodni a boltba. Volt valami csábító kellemes illata az üzletnek. Talán a fűszerek és édességek és a csomagolópapírok illategyvelege összekeverve a tisztítószerek, az olajozott hajópadló, a sarokban megbúvó petróleumos tartály szagával, és a friss kenyér illatával.

          A Szőrös Sanyiéknál történt sikeres kútásás hatására a mi kertünkben is próbálkoztam vizet keresni, és gödröt ásni. Ehhez olyan helyet kellett keresni, ahol éppen nem okoz gondot az ásásom, és nem vagdalom szét valamelyik gyümölcsfa gyökereit. Annyira megtetszett a kútásás, hogy a lehetséges foglalkozásaim közé is felvettem a harangozó és a buszsofőr mellé a kútásót. Vizet találnom persze nem volt semmi esélyem sem, hiszen homokos dombon volt a tanyánk, és a gémeskutunkból nyolc méter mélyről kellett felhúzni a vizet. Ernőék földjén volt két bombatölcsér, azokban a mélyedésekben talán lett volna esélyünk nedvességet találni. Ezek a bombatölcsérek a háború végéről maradtak itt, talán véletlenül ejtette le a bombázó a két bombát, nem túl messze a mi házunktól. Anyám mesélte, hogy egyetlenegy ép befőttes üveg maradt a házban, az összes többi széttört a robbanás hatására. Ernővel gyakran húzódtunk meg a nagyobbik bombatölcsér mélyén, ahol, ha leguggoltunk egyáltalán nem látszottunk ki a mélyedésből. Ernőnek a nagybátyja volt a bombatámadás egyetlen áldozata, aki a Sápi tanyánál álldogált a ház sarkánál, és nézte az eltévedt magányos repülőt az égen, és amikor felrobbant a bomba, akkor egy repeszdarabtól azonnal maghalt a helyszínen.

          A kert egyik sarkában aztán elkezdtem ásni, de nem találtam sem vizet, sem Attila sírját, de rájöttünk, hogy jó kis búvóhelyet lehet kialakítani. A gödörbe lépcsőket és peremeket alakítottunk ki, két-két ágas karóra egy mestergerendát drótoztunk, és kialakítottunk egy tetőszerkezetet, amit ágakkal, venyigével, levelekkel, gizgazzal leborítva készen volt a földbevájt kunyhónk. Így utólag már nem igazán értem, mire volt jó ez a verem, de akkor nagyon büszkék voltunk az építményünkre.

          A nyári szünet ismét a Lajosi-búcsúval ért véget, és ez megkönnyítette az iskola kezdésével járó szomorúságon való túljutást. Nem vártam az iskolakezdést, a nyári szünet végét, de vártam a Lajosi-búcsú forgatagát, ahol ismét egy halom festett agyagfigurát, meg similabdát sikerült összegyűjtenem.